Egyiptom – nyugati elemzők a közeljövőről
- Részletek
- Szemle
- 2011. február 13. vasárnap, 03:38
- Galamus-csoport
Hoszni Mubarak egyiptomi elnök pénteken lemondott, és átadta a hatalmat a hadseregnek.
A Tahrír téren óriási ünneplés kezdődött a hír hallatán. A nép megdöntötte a rendszert – kiabálták zászlókat lengetve, s városszerte dudálással jelezték örömüket az autósok. Örömünnep tört ki Tuniszban is, ahol egy hónapja szintén megdöntötték a diktatórikus rendszert.
Londoni stratégiai elemzők: kérdés a hadsereg hatalomátadási készsége
Londoni stratégiai kockázatelemzők szinte egybehangzó véleménye szerint egyelőre kérdéses, hogy az egyiptomi hadsereg a most ráruházott hatalmi-fennhatósági jogkörökből mennyit lesz hajlandó visszaadni a polgári politikai szférának, bár egyes elemzések szerint a fegyveres erőknek anyagi érdekük fűződhet a civil kormányzás felé tartó átmenet elősegítéséhez, tekintettel a milliárdos amerikai pénzügyi támogatásra.
A Goldman Sachs globális pénzügyi szolgáltató csoport londoni részlegének térségi szakelemzője, Ahmet Akarli szombati kommentárjában kiemelte, hogy a hadsereg erőteljes hatalmi bázisa és „kikezdhetetlen legitimációja” a következő hetekben-hónapokban várhatóan fontos stabilizáló tényező lesz. A szakértő szerint azonban most valószínűleg intenzív hatalmi belharcokkal, visszalépésekkel jellemzett nehéz átmeneti időszak következik. Politikai szempontból nem lesz könnyű feladat a pontos hatalommegosztási séma kidolgozása, sem pedig a megegyezés az átfogó reformprogramról. Emellett az igazságos, szabad választásokat is nehéz lesz megszervezni, ellenőrizni és lebonyolítani. A választások után pedig ugyancsak nehéz lesz életképes és legitim kormány kialakítása, tekintettel arra, hogy az ellenzék mennyire megosztott.
A Goldman Sachs kockázatelemzője szerint „a hadsereg kifejezett áldása nélkül” mindenképpen nehéz lesz életképes kormányt kialakítani. Az újonnan választandó kormány előtti legnagyobb kihívást így a „rügyező egyiptomi demokrácia” intézményeinek a megteremtése jelenti majd. Ez nem lesz egyszerű feladat, és a folyamat végeredménye lehet a sikeres demokratikus átmenet éppúgy, mint egy „kvázi katonai rezsim”.
A JP Morgan bankcsoport londoni befektetési és elemző részlegének közel-keleti stratégiai elemzője, Brahim Razgallah szintén úgy vélekedett szombati kommentárjában, hogy „a forradalmi eufóriát” várhatóan „szeszélyes” átmeneti időszak követi. A hadsereg hatalomátvétele egyelőre mérsékelheti a bizonytalanságot és az intézményi patthelyzet jelentette kockázatokat. Razgallah szerint emellett a hatalmi fordulat körülményei – főleg az, hogy Hoszni Mubaraktól a fegyveres erők legfelső tanácsa vette át a hatalomgyakorlást – azt látszanak igazolni, hogy a hadsereg a lakosság követelései mögé állt. Ez azonban arra is vall, hogy fennmarad a hadsereg által eddig játszott erőteljes szerep „valamelyes folyamatossága”.
Hasonlóan kérdésesnek látják a civil hatalomgyakorlás esélyét a Barclays Capital befektetési és pénzügyi szolgáltató konglomerátum londoni stratégiai elemzői. A cég kockázatértékelő csoportjának szombati elemzése szerint az elmúlt napok fejleményei nyomán is bizonytalan, hogy a politikai átmenet folyamata a polgári és demokratikus kormányzás felé veszi-e az irányt Egyiptomban. Az országból érkező jelentések alapján a lakosság ez idő szerint elégedett a hadsereg álláspontjával, és azzal az elkötelezettséggel, amelyet a fegyveres erők mutatnak a tüntetők által előterjesztett reformkövetelések teljesítése iránt. Ugyanakkor nem egyértelműek a vélemények arról, hogy a hadsereg valójában milyen mértékben támogatná a gyors átmenetet a demokratikus rendszer felé.
A Barclays Capital londoni elemzői szerint mindazonáltal vannak olyan tényezők is, amelyek a polgári kormányzás irányába tartó, ütemes és rendezett átmenet megvalósulása mellett szólnak. Ezek közé sorolják, hogy a történtek után a lakosság „nem habozna ismét az utcára vonulni”, ha azt látja, hogy a reformok elakadnak vagy kisiklanak. A hadseregnek arra is ügyelnie kell, hogy megőrizze hitelességét a nemzetközi közösség, elsősorban az Egyesült Államok szemében, tekintettel arra, hogy ez utóbbi az egyiptomi hadsereg legfőbb anyagi támogatója. A cég adatai szerint Egyiptom évi 1,3 milliárd dollár amerikai katonai segélyben részesül. Egyiptom nagyobb eséllyel számíthat még további nemzetközi gazdasági támogatásra – szükség esetén akár az IMF részéről is –, ha a civil, demokratikus kormányzás felé tartó átmenet útitervét megvalósítják.
***
Die Presse: Egyiptom nagy pillanata a nyugati szabadság próbaköve is
Nem az elmúlt, hanem a következő napok lesznek a döntőek a Közel-Kelet és a világ többi része számára – írta a Die Presse című konzervatív osztrák napilap szombaton az előző napi egyiptomi eseményekről. Egyelőre nem lehet tudni, hogy puszta generációváltásról vagy rendszerváltásról van-e szó Egyiptomban. Az előbbi katasztrófa volna az ország, a régió és a világ számára is. Az egyiptomi felkelés ugyanis megmutatta, hogy az országot, amely állítólag megfelelő struktúrák és hagyományok híján nem alkalmas arra, hogy demokratikusan kormányozzák, diktatórikus hatalomgyakorlással sem lehet kormányozni. Egy olyan kormány, amely a mubaraki kurzust folytatná, például az iszlamista ellenzék, a Muzulmán Testvérek problémáját csak elodázná, de nem oldaná meg.
Egyiptomnak most megvan a lehetősége arra, hogy bejárja a szabad társadalom felé vezető hosszú utat, amely nem csak az életszínvonalat emeli, hanem azt is bebizonyítja, hogy a vallási szélsőségeseket nemcsak sakkban lehet tartani diktátorok útján, hanem „hatástalanítani is” lehet. Egy kísérlet, amely Irakban már pusztán az amerikai csapatok jelenléte miatt is kudarcra ítéltetett.
Az oly szívesen hangoztatott „szabadság-szkepszis”, a kételkedés az egyiptomiak önkormányzásra való képességében azonban jogossága ellenére is aggodalmat ébreszt. A koncentrációs táborok és a gulágok után Európa még pontosan tudta, hogy a szabadság nem filozófiai kategória, hanem kézzelfogható dolog. „Azóta azonban egy kicsit elkényelmesedtünk, a szabadság a maga előre nem látható kimeneteleivel és lehetséges téves döntéseivel kényelmetlenné vált”. „Így már azt is megfelelőnek találjuk, ha a rabszolgatartók valahol máshol legalább a mi oldalunkon állnak. Saját országunkban pedig kiegyezünk a mindenféle szólás-, gondolat- és cselekvési tilalmak révén zajló lopakodó deliberalizálással, amíg senkinek nem esik baja és jól megy a sora.” Ezért is volna a szabadság győzelme Egyiptomban olyan fontos: hogy újból megmutassa, milyen nagy dolgokra képes.
***
Der Standard: Az ellenzéknek tárgyalóasztalhoz kell ülnie
Nem ért véget, hanem csak új szakaszba lépett a Kairóra nehezedő nyomás korszaka, az ellenzéknek mielőbb tárgyalóasztalhoz kell ülnie – írta a Der Standard című liberális osztrák napilap szombaton. Az elnök beszéde után húsz órával az egyiptomi hadsereg jelentette be azt, amit Hoszni Mubarak csütörtökön nem akart kimondani: véget ért a Mubarak-korszak. Az csak a történelemkönyvekből derül majd ki, hogy mekkora ellenállást kellett Mubarak részéről legyűrni, s hogy ez miként történt.
Mubarak végül nem – az Egyesült Államok által előnyben részesített változat szerint – egyszerűen Omar Szuleimán alelnökre, hanem egy katonai tanácsra ruházta át a hatalmat. Talán azért történt ez így, mert erős kétségek merültek fel, hogy a tüntetők elégedettek lennének-e Szuleimánnal. Az egykori titkosszolgálati főnök nem a megfelelő ember a számukra, és a hatalomnak az alelnökre történő átruházását az elnök vissza is vonhatta volna.
A katonai tanács gyors döntéseket ígér. A hadsereg a reformok garantálójának próbál mutatkozni. Tisztán – bármit is jelentsen ez a Mubarak-rendszerben betöltött szerepének a fényében – és a hazafiasság imázsával áll az egyiptomi nép előtt. Vágyakozást a politikai reformok és a demokrácia után soha nem tulajdonítottak volna neki. Ezért a megkönnyebbülésbe egyfajta bizonytalanság is vegyül. Senki nem akarhatja, hogy a hadsereg egyedül vezényelje le az átmenetet. Egy valódi rendszerváltás igénye, a Kairóra nehezedő nyomás korszaka nem múlt el, hanem csak új szakaszba lépett. Az ellenzéknek most tárgyalóasztalhoz kell ülnie, méghozzá gyorsan.
***
Eliasz Kúri: lehetőség az arabok és a világ többi részének megbékélésére
Az, ami Egyiptomban és előtte Tunéziában történt, lehetőséget ad arra, hogy a világ többi része megbékéljen az arab világgal, és az utóbbira ne úgy tekintsenek, mint ha nem ismerne más utat, csak a diktatúrát és az iszlám fundamentalizmust - jelentette ki Eliasz Kúri neves libanoni író a La Libre Belgique című belga lapban szombaton megjelent interjúban.
A leginkább A Nap kapuja című regényéről ismert író szerint az észak-afrikai tüntetők bizonyították: az arabok is szabadságra, méltó életre, boldogságra vágynak. Az, ami történt az arab világot a demokrácia felé vezetheti. Kúri egyúttal reményét fejezte ki, hogy a forradalmak dominóhatása folytatódik, és az egész arab világon végigvonul. Szerinte egyébként az észak-afrikai történések után Európának is „mélységes önkritikát” kell gyakorolnia a diktatórikus rezsimekkel fenntartott viszonyát illetően. De az egyiptomi átalakulás az izraeli-palesztin helyzetben is változást hozhat, mert Egyiptom demokratikussá válását követően a Gázai-övezet blokád alatt tartása nem folytatódhat a mostani „borzalmas formában”.
***
Francia sajtó: Ki lesz a következő?
Az egyiptomi forradalmat egyöntetűen címlapjain üdvözlő francia sajtó szombaton azt a kérdést tette fel, hogy Ben Ali tunéziai elnök elmenekülése, Mubarak egyiptomi államfő lemondása után „ki lesz a következő” az arab dominóban. A prognózisok élen Buteflika algériai elnök áll.
„A rettegés térfelet cserélt, és a félelem befurakodott a diktátorok koponyájába ... Kevesebb mint száz nap alatt Tuniszban és Kairóban két legyőzhetetlennek tűnő rezsim került a történelem süllyesztőjébe” – írja a baloldali Libération. Egyiptomot illetően az a kérdés merül fel, hogy a hadsereg azért áldozta-e be Mubarakot, hogy megtarthassa a hatalom jelentősebb részét, vagy azért, mert a katonákat is megérintették azok az eszmék, amelyekről „a szűklátókőrűek eddig azt gondolták, hogy csak a nyugati világéi. Ez a kérdés fogja meghatározni az új fejezetet, amely annak az országnak a dicsőséges történelmében nyílik, ahol a civilizáció megszületett.”
A liberális Le Monde szerint az egyiptomi vezetés élén bekövetkező változás alapjaiban érintheti a politikai status quót a Közel-Keleten, ahol – Izraelt kivéve – mindegyik ország ugyanazoktól a betegségektől szenved, mint Egyiptom: a paternalizmustól, a politikai rendőrségtől és a választási csalásoktól. A lap szerint az egyiptomi forradalom „a politikai érettség példája, a polgári engedetlenség olyan modellje, amilyenből keveset látott még a világ: erőszakmentesség, bátorság a rezsim kiszolgálóival szemben és abszolút elszántság”. Az egyiptomi rezsimnek 1952 óta alapját jelentő, nagy tiszteletben álló hadsereg is annyira megosztott, mint az egész ország. A katonák között is vannak baloldali ellenzékiek, iszlamisták, reformpártiak és konzervatívok. Rájuk vár a hatalmas, szokatlan és nem könnyű feladat: megszervezni az átmenetet a demokratikus és stabil kormányzáshoz.
A konzervatív Le Figaro szerint „számos tekintélyelvű rezsimnek kell alkalmazkodnia az új helyzethez vagy pedig fel kell készülnie a távozásra”. A hadsereg magatartása a forradalom kitörése óta ambivalens és nehezen értelmezhető, s elsősorban a vezérkaron belüli sokféleséget tükrözi. A vezetésben idős tábornokok foglalnak helyet, s a fiatal tisztek nagyon különböznek tőlük. Rengeteg katonai és gazdasági érdek ütközik, és azt se lehet tudni, hányan vannak pontosan: megközelítőleg félmillióan.
A La Montage című regionális lap azt írta, hogy „a szabadság járványa továbbterjed az arab világban, amiről eddig azt hittük, hogy a diktatúra szemfedője alatt mozdulatlan, mint a múmiák. Ma minden tekintet Algéria felé fordul, ahova a társadalmi elégedetlenség miatt már beszivárgott a szabadságvágy. Nem tudhatjuk, hogy a tuniszi és a kairói friss levegő milyen gyorsan jut el oda. Ám, amikor a történelmi szél fújni kezd, nem áll meg a határoknál.”
A lyoni Progres úgy véli: „a milliomos diktátorok alkonya két égető kérdést vetett fel: Ki lesz a következő? És mi következik azután?”
***
A brit sajtó a berlini fal lemomlásához méri a fordulat jelentőségét
A berlini fal leomlásához méri a szombati brit sajtó az egyiptomi fordulat jelentőségét.
A tekintélyes konzervatív napilap, a The Times szombati értékelése szerint, amikor Hoszni Mubarak volt államfő előző nap „elsomfordált” Sarm es-Sejkbe, „még annyit sem mondva, hogy viszlát”, ezt olyan spontán örömkitörés követte, amilyennek az átélésére az egyiptomiak soha nem is számítottak. Ennek az egyiptomi nemzedéknek „ez volt a berlini fal pillanata”, és Egyiptom, a Közel-Kelet, és az egész arab világ politikája örök időkre megváltozott, „aminek már itt is volt az ideje”. Távolról sem egyértelmű azonban, hogy ezután mi következik. Lehetséges, hogy a „rendezett átmenet”, amelyet „az ideges Fehér Ház” írt elő Egyiptomnak, minden lesz, csak nem rendezett. A hadsereg most úgy érezheti, hogy felhatalmazása van az utcák megtisztítására a törmeléktől csakúgy, mint a tüntetőktől, valamint a „rend” helyreállítására és azon változások egyértelmű menetrendjének a felvázolására, amelyekre Egyiptom oly lázasan vágyik. A változásokat azonban egyes tábornokok esetleg nehezen nyelik majd le. A hadseregben, amely csaknem hatvan éve jelenti a tényleges erőt „a trón mögött”, idős, konzervatív klikk van túlsúlyban, amelynek csekélyek a demokratikus tapasztalatai, és alig ismeri a Facebook-nemzedéket. Ez a nemzedék olyan technológia alkalmazásával törte meg harminc év politikai pangását, amelyet a tábornokok közül kevesen értenek. A The Times szerint a hadseregnek most valóban meg kell teremtenie azt a párbeszédet és átláthatóságot, amelyről Mubarak utolsó beszédében „hazug módon” azt állította, hogy mindig is pártolta. Ezzel azonban nem kell sietni: sokkal jobb a tényleges konzultáció és az őszinte megbékélés, mint valamilyen „elfuserált”, a demokráciához fűzött, felfokozott várakozásokat ki nem elégítő egyezség áthajtása.
A folyamatból egyetlen olyan csoportot, pártot vagy vallási közösséget sem szabad kizárni, amely jelölteket kíván állítani, és ebbe beleértendő a Muzulmán Testvériség is. Ezt az 1954 óta föld alá kényszerített „homályos szerveződést” szokás kapcsolatba hozni „a politikai iszlám sötét aspirációival”. A Muzulmán Testvériség azonban nem az al-Kaida, és nem is valamiféle „iráni klón”. A szervezet hosszú ideje az egyiptomi szegények szociális támogatója, emellett kiállt a keresztény kisebbség jogainak tiszteletben tartásáért, és ígéretet tett arra, hogy tartja magát az Izraellel 1979-ben kötött békeszerződéshez.
A baloldali liberális The Guardian „Egyiptom új hajnalaként” üdvözli szombaton a fordulatot.
A lap szerint Mubarak még 82 évesen is úgy tartotta, hogy az államfői tisztség jog szerint őt illeti; innen gúnyneve, a „fáraó”. A volt elnök hozzáállása népéhez lenézően atyáskodó, ugyanakkor távolságtartó és elnyomó jellegű volt. Jóllehet azt állította, hogy szereti egyiptomi honfitársait, azonban nem bízott bennük, és uralkodása végéig érvényben tartotta az elődje, Anvar Szadat meggyilkolása után bevezetett kemény vésztörvénykezést. Azt sugallta, hogy az egyiptomiak szerencsések, hogy ő a vezetőjük, és hitte, hogy valamiféle isteni megbízatást teljesít, hogy Isten akaratából ő Egyiptom uralkodója. Világias, Nyugat-barát rezsimje élén még a mérsékelt iszlám erőket is ördögnek állította be, a Muzulmán Testvériségből pedig olyan mumust csinált, amellyel az amerikaiakat lehetett ijesztgetni. A Muzulmán Testvériség még hasznára is volt, mivel a szervezet jelentette fenyegetéssel – amelyet Mubarak eltúlzott – el lehetett hallgattatni az emberi jogi visszaélések nyugati bírálóinak zömét. Mubarak azonban valójában mindig is jobban tartott a demokratikus mozgalmaktól, mint az iszlamistáktól, és e félelme most megalapozottnak bizonyult.
***
A német sajtó Mubarak bukásáról
Az egyiptomi elnök kényszerű lemondása nemcsak Kairó számára jelent kemény cezúrát, hanem a környező államok elnökeinek és potentátjainak is intő jel – írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung. Utóbbiak nem ok nélkül óhajtották Hoszni Mubarak hivatalban maradását, illetve kérték az amerikai elnököt arra, hogy ne szorgalmazza nyíltan Mubarak távozását. Többen közülük ugyanis most már a saját trónjukat féltik. Talán a történelem egyszer majd a közel-keleti változásokhoz vezető út egyik mérföldkövét fogja látni Barack Obama nevezetes kairói beszédében. Az amerikai elnök és mások ezután orvosként segíthetnek meggyógyítani a térség legsúlyosabb betegségét: az orientális kényuralmat.
Az egyiptomi eufóriában könnyen feledésbe merül, hogy a Mubarakot elkergető tömegnek sem vezetői, sem közös elképzelései nincsenek a konstruktív újrakezdésről – írja a Süddeutsche Zeitung. Azt sem lehet még tudni, vajon Mohamed Huszein Tantáui (Tantávi) tábornok, Mubarak közeli bizalmasainak egyike, képes lesz-e beváltani a tömegek reményeit, vagy pedig csak azért lépett színre, hogy a hazával együtt a tisztek kiváltságait is megmentse. Mindennek dacára Egyiptom súlyának és a forradalom kisugárzásának köszönhetően új korszak kezdődik a Közel-Keleten.
A tekintélyelvű hagyományok alapján könnyen elképzelhető, hogy az egyiptomi hadsereg most majd a régi rend helyreállítására törekszik, új arcok előtérbe helyezésével, áll a Die Welt elemzésében. Ebben az esetben azonban újabb lázadással kellene számolnia, amelynek eredménye nehezen volna kiszámítható. Az is elképzelhető, hogy a hadsereg megpróbálja kordában tartani a felkelt népet. Rendelkezik ugyanis a közvetlen hatalomgyakorlás eszközeivel, ezért is állt oly sokszor önkényurak és diktátorok pártján. A tisztikar ugyanakkor, az államérdeket felismerve, megpróbálhatja kiragadni a társadalmat a dermedtség állapotából. Erre mutattak példát 1952-ben Gamal Nasszer és tiszttársai, amikor megdöntötték a korhadt monarchiát. Talán még pislákol ennek a tapasztalatnak az emléke az egyiptomi hadseregben.
***
Az egyiptomi sajtó a "fiatalok forradalmáról" ír
Üdvözölte a rendszert legyőző „fiatalok forradalmát” szombaton az egyiptomi állami sajtó, amely korábban általában töretlenül kiállt Hoszni Mubarak volt államfő mellett. A legjelentősebb egyiptomi napilap, az al-Ahram azt írta, hogy a nép megbuktatta a rendszert, az egyiptomi fiatalok távozásra kényszerítették Mubarakot. Az újság magasztalta a Facebook közösségi portált is, amely lehetővé tette, hogy a fiatalok közreadják tiltakozásra szólító üzeneteiket. „A Facebook forradalma félresöpörte Mubarakot és rendszerének jelképeit” – írta a lap, amely szerint a közösségi portál a forradalom központi tanácsának szerepét töltötte be.
A lap figyelmeztetett arra, hogy egyesek igyekeznek majd maguknak begyűjteni a forradalom gyümölcseit, még mielőtt megértek volna. Az utalás a Nobel-békedíjas Mohamed el-Baradeire, valamint Amr Múszára, az Arab Liga főtitkárára vonatkozik, az egyiptomi ellenzék két kulcsfigurájára. Az al-Ahram mellékletet is kiadott „Győztünk” címmel, a „felszabadulás fiataljainak” szentelve a kiadványt. Ebben hangsúlyozták, hogy a népharag 18 napja alatt minden megváltozott az egyiptomiak életében.
Az al-Gumhúrija című kormánylap azt írta, hogy Mubarak népszerűsége, amely a szegények és a kispénzű polgárok védelmén alapult, összeomlott. A következő elnöknek „átláthatónak” kell lennie, a tisztség elnyerése előtti vagyonáról és későbbi jövedelméről az embereknek joguk van tudni. Egyesek Hoszni Mubaraknak és családjának hatalmas vagyont tulajdonítanak.
Az egyiptomi állami televízió szombat reggel az egyiptomi népnek címzett üzenetében gratulált „nagy forradalmához”, egyben üdvözölte a hadseregnek a forradalom, a nemzet és a polgárok megvédésében játszott szerepét.
***
Egyiptomban tisztelik és kedvelik a hadsereget
A rendőrséggel ellentétben a hadsereggel sokan rokonszenveznek Egyiptomban, tisztelik és kedvelik a katonákat. Amikor az első tank a tömegtüntetések kezdetekor megjelent a Tahrír-téren, az emberek örömujjongásban törtek ki. A tüntetők virágot osztottak a katonáknak, és vállon veregették őket. A hadsereg sms-ben fordult az emberekhez, hogy elkerüljék az összetűzéseket.
Az egyiptomi hadsereg állam az államban. Nem csupán saját igazságszolgáltatása van, de még saját vállalatai is, amelyek ágazatukban gyakorta állami monopóliumot élveznek. Az 1952-es forradalom óta minden elnök, beleértve Hoszni Mubarakot, a hadsereg soraiból érkezett. A hadsereg létszáma 470 ezer fő, további 480 ezer tartalékos bármikor mozgósítható. A tisztek kiváltságokat élveznek.
A hadsereg túl sokat kockáztathat – és sokféle út állhat előtte. Megtehette volna ezekben a hetekben, hogy Mubarak oldalán brutálisan leveri az elégedetlenek felkelését. Azonban a államfő ellen fordult, ma pedig a Mubarak utáni korszak egyik alakítója.
Amikor január végén megkezdődtek a tiltakozások, a hadsereg kezdetben kivárt. A halálos áldozatokat és sok sérültet követelő súlyos utcai harcok után a Mubarak-hívők és ellenfelei közé állt. A Tahrír-téren a katonák fegyvereikkel a két oldal közé vonultak fel.
A katonák a páncélosok lövegeit – amelyek előbb a tér közepén lévő tüntetőkre irányultak – az ellenkező irányba fordították, arra, ahonnan a kormányzat verőlegényei érkeztek. A rendháborító bujtogatókat, és feltehetőleg bűnözőket ugyanakkor „kivonták a forgalomból”.
A katonák a Tahrír-téren maguk osztogattak a tüntetőknek röplapokat, a többi között a következő felirattal: „Jogotok van arra, hogy civilizált módon kifejezzétek véleményeteket”. A katonai vezetés világossá tette: „Elismerjük a polgárok követelésének jogosságát, nem fogunk a polgárok ellen erőszakhoz folyamodni”.
***
Mubarak kormányzásának mérlege
Mubarak mindig egyfajta „fáradhatatlan apafiguraként” tekintett magára, aki megvédi országa stabilitását és egyben népe jólétét szolgálja. S ez a kép nem is volt teljesen alaptalan. Hívei gyakran hivatkoztak arra, hogy Mubarak megmentette Egyiptomot a káosztól, amikor iszlám szélsőségesek 1981-ben lelőtték elődjét, Anvar Szadat elnököt. Távol tartotta országát a különböző közel-keleti konfliktusoktól, az 1979-es egyiptomi-izraeli békekötés után helyreállította Kairó kapcsolatait az arab világgal (Szadat lépése, a békekötés felháborodást keltett a térség többi államában), s elérte, hogy az Arab Liga visszaköltözzön Kairóba. Emellett hosszas habozás után liberalizálta a gazdaságot, hogy lehetővé tegye a növekedés gyorsulását. Egyiptom déli részén pedig kormányzatának sikerült felszámolnia a 90-es évek iszlám lázadását.
Amikor Szaddám Huszein iraki elnök 1990-ben megszállta Kuvaitot, Mubarak az amerikaiak oldalán sorakozott fel. Ugyanakkor az Irak elleni 2003-as inváziót ellenezte, helyesen jósolva meg, hogy mindez káoszhoz vezet majd. Amikor George Bush amerikai elnök kampányt indított az arab világ demokratizálásáért, látszólag Mubarak is csatlakozott ehhez a folyamathoz, megengedve, hogy 2005-ben az egyiptomi elnökválasztáson (az ország történelmében először) több jelölt indulhasson. Ám mihelyt Bush figyelme (és lelkesedése) alábbhagyott, Mubarak is visszatért a régi, megszokott ügymenethez: s különböző emberi jogi csoportok szerint a 2010-es parlamenti választásokon több visszaélés történt, mint bármikor korábban.
A kilencvenes évektől kezdve Mubarak a közel-keleti békefolyamat egyfajta „nem hivatalos védnökeként” tevékenykedett, közvetítve a palesztinok és az izraeliek, illetve a különböző palesztin frakciók között. Arab bírálói szerint azonban túlzottan az izraeli és az amerikai érdekeket nézte, a palesztinok kárára. S amikor a Hamász radikális iszlám mozgalom 2007-ben átvette az uralmat a Gázai övezetben, Egyiptom az izraeliekhez hasonlóan blokád alá vette a területet. 2008-ban pedig Mubarak kormányzata megengedte, hogy izraeli gépek a Gázai övezet elleni offenzívájuk során átrepüljenek egyiptomi területek felett.
Mindezek a lépések erősítették bírálóinak táborát. Vesztét azonban végül is az okozta, hogy kormányzásának majdnem 30 éve alatt Mubarak nem volt hajlandó változtatni azon a korrupt és tekintélyelvű rendszeren, amelyet elődjeitől örökölt.