Jön az újra virágzó lengyel-magyar barátság
- Részletek
- Napi apró
- 2010. április 01. csütörtök, 14:24
- Balogh S. Éva
Olvasom a Magyar Nemzetben, hogy Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész könyvet írt az egyre kevésbé szoros lengyel-magyar barátságról. Az ELTE BTK docense, aki 1999-ben Széchenyi-ösztöndíjat is kapott, eredetileg magyar-német szakon végzett, de mára már a 19. századi közép-európai művelődéstörténettel és a régió nacionalizmusával foglalkozik. Kiss Gy. Csaba új könyvének címe: A magyar kapcsolat. A cím egy kicsit talányos: azt azért az ember szeretné tudni, mégis milyen kapcsolatról van szó, de helyreigazít minket a lap recenziója, hogy ugyanis lengyel-magyar kapcsolatokról van szó, mégpedig a kapcsolatok szomorú helyzetéről. Ugyanis a szerző szerint a lengyelek nagyon megorroltak a magyarokra, mert a Kádár rendszerben „a magyar elitnek … egy része... megtagadta a lengyel néppel a barátságot, s a Szolidaritás időszakában a tömegtájékoztatásban sértő és téves képet alakítottak ki róluk.” Sőt, a mi napig nem kért Magyarország bocsánatot mindezért.
Kiss Gy. Csaba szerint még „történelemszakos magyar diákok sem ismerik… az 1920. augusztus 15-én lezajlott visztulai áttörést, amikor – jelentős magyar segítséggel – a lengyel haderő megsemmisítő vereséget mért a hódító szándékkal Európa ellen vonuló bolsevik szovjet-orosz hadseregre.” Én ugyan tudok róla valamit, de emlékeim erről a jelentős magyar segítségről egy kicsit mások mint Kiss Gy. Csabáé.
Horthy Miklós, még 1919 őszén, Lengyelországba küldte gróf Csekonics Ivánt, hogy megpróbálja a lengyeleket közös hadműveletre rávenni Csehszlovákia ellen. Ez nem sikerült. Sőt Csekonicsról a lengyel vezetőségnek nem volt a legjobb véleménye.* Miután a terv semmivé foszlott, Horthyék felajánlottak, megint Csekonics közvetítésével, 30 ezer magyar katonát a lengyeleknek a szovjetek ellen. Csakhogy Csehszlovákia hallani sem akart arról, hogy 30 ezer magyar katona masírozzon át az országon, így végül mindössze néhány vagon Mauser puskát sikerült csak kerülő úton Lengyelországba küldeni. Gondolom, az az állítás, hogy a lengyelek a „segítségünkkel győzték le a Európára törő szovjet haderőt”, nem kis túlzás. Az is megkérdőjelezhető, hogy a szovjetek valóban Európa leigázására törekedtek volna 1920-ban, a polgárháború kellős közepén.
Ennyit a történelemről. A könyvbemutatón részt vett Szalai Attila is, aki a varsói magyar nagykövetség sajtó- és kulturális ügyekkel megbízott munkatársa. Szalai szerint a magyar-lengyel eltávolodást példázza az is, hogy ma már ott tartunk, hogy míg évtizedekkel ezelőtt elég volt 8 óra ahhoz, hogy autóval eljussunk Varsóba, ma ugyanez az út 12-14 órát vesz igénybe. Itt valami baj van, mert a ViaMichelin szerint tíz óra alatt lehet Budapestről Varsóba utazni autóval. Valahogy nem gondolom, hogy évtizedekkel ezelőtt ugyanaz ez az út, sztrádák nélkül, Zsigulival, mindössze nyolc órát vett volna igénybe. Szalai szerint „komoly infrastrukturális fejlesztésekre lenne szükség észak-déli irányban.” Szalai karrierje valószínűleg szárnyalni fog egy lehetséges Orbán-kormány regnálása idején, hiszen úgy látszik, egyetért az orbáni külpolitikával, amelynek egyik pillére egy lengyel-román-magyar tengely kialakítása lenne, mint ahogy arról beszámoltam egyik korábbi írásomban.
De nem kell aggódni. Ugyanebben a számban olvashatjuk, hogy a Fidesz felelevenítené a lengyel-magyar barátságot. És mivel nem ők viselkedtek olyan csúnyán a nyolcvanas években, még bocsánatot sem kellene kérniük Lengyelországtól.
*Évekkel ezelőtt egy lengyel történész érkezett kutatni a Yale Egyetemre, és gyakran egymás mellett ültünk a könyvtárban, ahol régi dokumentumokat tanulmányoztunk. Ő a lengyeleket, én a magyarokat. Egy szép napon nagyon udvariasan és egy kicsit szégyenlősen mondta nekem, hogy éppen most olvasott egy dokumentumot, amelyből kitűnt, hogy a lengyelek Csekonicsot meglehetősen buta embernek tartották és nem is vették komolyan. Mondtam neki, hogy ezzel aztán nem sért meg. Nem kell bocsánatot kérnie érte a magyar-lengyel barátság nevében.
(Balogh S. Éva)