Hisznek egy Istenben
- Részletek
- Napi apró
- 2011. február 11. péntek, 08:47
- Mihancsik Zsófia
A Fidesz újfajta politikusgarnitúrát eresztett rá az országra. Olyan garnitúrát, amelyik úgy gondolja, hogy a magánmeggyőződése politikusi minőségében is szabadon, korlátok nélkül képviselhető. Hogy annak a rendszernek, a liberális demokráciának, amelynek ők maguk is köszönhetik, hogy politikai funkciót viselnek, nincsenek saját elvei-értékei-szabályai, amelyekhez funkciójuk gyakorlása során kutyakötelességük alkalmazkodni. Olyan garnitúrát, amelyik nem tudja, nem érti és nem is érdekli, hogy a liberális demokrácia – amely nem „a többség zsarnoksága”, mert „a többségi kormányzás vigyáz a kisebbség jogaira”, és mint már sokan ezerszer elmondták és leírták, ahol az egyéni szabadságjogokat erős és független intézmények biztosítják, a demokratikus értékeket fékek és ellensúlyok védik, az egyház pedig az államtól elválasztva működik (nem is lehet másként, hiszen ha az állam egyházi célokat és szabályokat is követ, óhatatlan kirekeszti nem vallásos, nem hívő, esetleg más vallású polgárait) – politikusi hivatalai nem a lelki ösztönélet akadálytalan kiélésének a terepei. És nem is néptanítói hivatalok, amelyeknek az a feladata, hogy a polgárok lelkiségét egy nyolcvan-százhúsz évvel korábbi állapotba nyomják vissza. A politikusi hivatalok mindig a közös ügyek szakszerű, jogszerű, mérlegelt és optimális intézésére szolgálnak.
Ehhez képest Kovács Péter fideszes képviselő szabályalkotói jogosultságát arra használja, hogy a magyar országgyűléssel minden ülés előtt elénekeltesse a magyar himnuszt. Mert az ő fejében az úgy van, hogy önmagában ez a tény majd „segít felszámolni az ország és az Országgyűlés sajnálatos megosztottságát”. Ő ennyit tud a világról és a konfliktusok megoldásának módszereiről. Az ő fejében úgy van, hogy a himnusz nem egy – ma már modern – állampolgári közösség egyik szimbolikus megjelenítése, hanem „nemzeti imádság”. És szerinte a himnusz napi eldalolása ad erőt az embernek – nem neki, hanem minden embernek, ezért akarja jogszabállyal kikényszeríteni az aktust – a napi munkához. Ezt a gyakorlatot egyébként már négy éve bevezette a XVI. kerület testületi ülésein is (ugyanis polgármesteri minőségben is intézi a nemzeti összetartozás lelki megélésének jogszabályokkal is kikényszerített változatát), amely – az ő ismeretei, meggyőződése és elképzelése szerint – „összetartó élményt” jelent az önkormányzati képviselőknek.
Papcsák Ferenc, a szép emlékű elszámoltatási kormánybiztos, ma már kizárólag Zugló fideszes polgármestere felszenteltette a magyar katolikus egyházzal az önkormányzat épületét és a hivatali szobákat. Mert szerinte a vallásszabadság azt jelenti, hogy ő a saját – demokratikus választásokon szerzett – közhivatalát is megszenteltetheti, ha úgy akarja. Más emberek vallásos vagy nem vallásos meggyőződése meg – már csak a vallásszabadság jegyében is – le van szarva. Elég, ha ez „az én szellemiségemmel összeegyeztethető”, és elég, ha ő, Papcsák Ferenc úgy gondolja, „nagyon szép hagyomány az, hogy azokat a helyeket, azokat a helyiségeket, azokat a házakat, ahol dolgozunk, ahol élünk, megszenteljük. Ez a mi, vagy az én vallásomhoz kapcsolódó szép hagyomány”. Ha ő ezt így gondolja, másnak is kötelező így gondolnia. Elvégre nyilván nem véletlenül neki adta Isten ezt a hivatalt, és nem másnak. Papcsák ma annak ellenére polgármesterkedhet, hogy nem érti, mi a különbség a szabad vallásgyakorlás* meg a között, hogy a kerületi – vallásos és nem vallásos – polgárok ügyeinek vitelére, problémáinak megoldására létrehozott államigazgatási-képviseleti szervezet szimbolikusan sem helyezheti magát a polgármester anyaszentegyházának áldása alá, csak a minden rendű és rangú polgári (világi) törvények és a választói akarat lehető legpontosabb érvényesítése adhatja áldását az ő hivatalára és székhelyére.
Horváth Zoltán, a Baranya Megyei Önkormányzat Képviselő Testületének újonnan megválasztott fideszes elnöke székfoglaló beszédét így zárta: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában.” Olvasónk, Béni Vilmos nem feltételezi, hogy „az elnök ne lenne tisztában a magyar hiszekegynek nevezett imádság múltjával”, és szerinte „nem feltétlenül az európai értékek iránti elkötelezettséget jelzi, ha valaki Nagy-Magyarország visszaállítására utal”. De most az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy az idézet irredenta összefüggéseivel nincs tisztában a fideszes elnök. Eszébe sem volt a nagymagyar nacionalizmust gerjeszteni. A szavak jelentésével azonban vélhetőleg tisztában van. Még ha azzal nincs is, hogy a legnagyobb mértékig a magánügye, hisz-e Istenben, vagy sem. Egyetlen választópolgárra sem tartozik ez az információ, nincs közük hozzá. Megint csak ahhoz van közük, hogy megfelelő színvonalon, szakmailag kifogástalanul, nagy körültekintéssel és okos kompromisszumokkal végzi-e a munkáját. Attól ugyanis, hogy ő hisz Istenben, még dolgozhat rosszul és szemét módon. Ahogy a felszentelt hivatal iránti lelki igény sem akadályozta Papcsák urat abban, hogy legalábbis kétes ügyekbe keveredjen politikusként.
De mint láttuk, Orbán is alkuviszonyban van Istennel.
Magyarország jövője (feltámadása) tőlük függ: a saját hitüket másokra vasakarattal rákényszerítő fideszes politikusoktól.
(Mihancsik Zsófia)
* A jelenleg még hatályos Alkotmány idevágó passzusai szerint (bár ez persze Orbán szerint szovjet típusú alkotmány, s a – gondolom, az említett fideszes képviselők által híven képviselt – magyar szellem nem vert tanyát benne):
60. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.
(2) Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.
(3) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.
