Pikó csendje, egy pillanatra
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2010. április 01. csütörtök, 03:37
„Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van?” – ismerjük jól a József Attila-i kérdést.
Vannak a hangos és durva rasszisták, antiszemiták, nácik, összefoglalva: agresszorok, akik most a nyilvános tér majd’ minden szeletét telelökik a diffúz indulataikkal. Jelen pillanatban egyfelől szervezettek és jól láthatóak – akik ilyenek, azok most ott fognak ülni a parlamentben, de legalább követhető lesz, hogy mit művelnek. Másfelől viszont rejtettek és nem feltétlenül azonosíthatóak – ők azok, akik névtelen plakátokkal, falfeliratokkal, végső elszabadultságukban gyilkosságokkal bombázzák a nyilvánosságot, vagyis jeleket hagynak.
Vannak mindezek mellett ugyanezen agresszorok célpontjai, akikre ráirányulnak a diffúz indulatok. Mivel ők vannak többen, hiába léteznek szervezeteik, ez a tömeg mégiscsak az egyes emberek lazán szervezett halmaza; civil társadalom, nem ellenszerveződésekben létező falanx. Ráadásul az, hogy kit sért az agresszió, meglehetősen szubjektív dolog: a származásában nem feltétlenül érintett demokratát, keresztényt, utópistát, erőspistát és biciklistát is sértheti, ha olyan. Vagyis mégsem lehet pontosan tudni, hogy ki az agresszorok célpontja: bárki lehet, itt is van egy rejtettségében létező tömeg. Emellett az is esetleges, hogy mikor és hol következik be a pillanat, amelyben kiderül az emberről, hogy ő maga is célpont, mert összetalálkozott az utcán vagy a jellel, vagy magával az agresszorral. Esetleg mindkettővel. Ki tudhatja, hogy egy villamos közönsége hogyan reagál arra, ha eltakarom a gyerek szemét, és azt mondom neki: „Figyelj, ezt a feliratot most ne olvasd el, majd otthon elmagyarázom”? Ki bízhat abban, hogy amit a feliraton látunk, annak értékelése az alkalmi többség számára ugyanúgy egyértelmű, ahogyan a számomra az? Bárki leveheti a tenyeremet a gyerek szeméről, hogy „De! Csak olvasd el! Semmi magyarázkodás, ezek a tények, ilyenek a zsidók!” – volt már rá példa. Amit én, speciel, a szokásomhoz híven, elkezdek a helyére tenni. Amiből viszont a gyerek csak annyit ért, hogy mindketten veszélyben vagyunk, hiszen egy számára érthetetlen konfliktus keletkezett. Biztos, hogy ezt kell választanom? De választhatom-e az ellenkezőjét – a megfutamodást, hogy „legyőzött minket a bácsi”?
És akkor van a sajtó, amely természetesen túlnyomó többségében az agresszorokat idézi, mert hát ugyebár tudnunk kell, hol élünk. És minél többet idézi, az agresszorok lehetséges célpontjai annál rosszabbul érzik magukat. És annál gyakrabban lesznek azzal elfoglalva, hogy kiszámolják: vajon ez esetben is nyílt célpontoknak minősülnek-e, vagy most történetesen rejtve maradhatnak. Mindenesetre ismét megérkeztünk a jelenség József Attilától kapott, tökéletes megfogalmazásához, a félelem fortélyos mivoltához. A média pedig – már csak azért is, mert az elején tart a felismeréseknek, tehát hogy úgy mondjam: kezdő leleplező – minél inkább ragaszkodik a tények közléséhez, annál inkább fenntartja azt a struktúrát, melyben alapvetően az agresszorokkal áll párbeszédben, kevésbé beszél a célpontjaikhoz, s kevésbé idézi őket. Holott ők szorulnának megerősítésre.
Persze olykor az is kiderülhet, hogy nem feltétlenül beszélni kell a célpontokhoz – van, amikor épp hogy a csend jelenti a legjobb megerősítést.
– Megyek az utcán a gyerekeimmel, akik most tanulnak olvasni, és akkor ott az a sok, agyonfirkált plakát – kezd bele egy történetbe a Reggeli gyorsban (Klubrádió) a műsorvezető, Pikó András. Sejtjük a folytatását.
– És akkor milyen már az, ahogy a gyerek elkezdi silabizálni: Mo-cs-ko-s zsi… – és itt Pikó leheletnyi csendet tartott: a méltányosság csendjét. Megállt. Nem fejezte be az idézetet, hanem azt mondta: Bocsánat, elnézés kérek, hogy ezt így kimondom, de enélkül nem érthető, hogy miről beszélek.
Bocsánatot kért, pedig hát nem is mondta ki. De már azért a kevésért is.
Sértő dolgokat az ember még az ismeretek terjesztése szándékával sem mond ki teljes egészében, csak jelzi, mert tudja, hogy az elviselése az érintettektől aránytalan erőfeszítést kíván. Ami pedig aránytalan, annak a reakciója is az lesz: aránytalan félelem, aránytalan biztonságvesztés, aránytalan düh és aránytalan viszontindulatok. Ami viszont otthon, rádióhallgatás közben merő fölöslegesség. Mert az adott pillanatban sem az információval, sem a reakcióival nincs mit tenni. Ahogyan a gyerek sem tud mit kezdeni a maga passzív, nem döntésképes helyzetében azokkal a mondatokkal, melyek szerint például van a mocskosság, és van a zsidó, s ez a kettő valami miatt szorosra össze van kötve. Mi az, hogy „mocskos” az ember, és egyáltalán, mi az, hogy „zsidó”?!
Az ember az élete elején hosszasan a saját, személyes származásával, azonosulásaival és különbözőségeivel van elfoglalva. Örül, ha tisztázni tudja ezeket, mint fogalmakat és mint érzeteket, és megtanulja egymással és a többi fogalommal, érzettel egyensúlyba hozni. Ha erre még másfajta, általa nem is tapasztalható és csoportos elkülönüléseket is ráterhelnek, ráadásul megbélyegző minősítések kíséretében, attól csak a feje fölé fog nőni az egész. Számára ezek fölösleges és aránytalanul túlingerlő, nem őhozzá mért információk. Ahogyan a passzivitásban lévő rádióhallgatók számára is azok, egy másik szempontból nézve. Számukra éppen azért fölösleges ingerek, mert már nagyon is tudják, hogy mit jelent az emberi mocskosság, és mit jelent zsidóként jelen lenni egy ugyancsak aránytalanul túlingerelt társadalomban.
A kérdés ettől kezdve az, hogy van-e, aki visszabillenti a dolgokat a valódi arányosságaik keretei közé. Aki tudja, hol kezdődnek a fölösleges és túlingerlő információk, mitől kell megkímélni az adott pillanatban passzivitásra kényszerülő gyerekeket vagy rádióhallgatókat.
Ezúttal tehát volt ilyen: Pikó csendje visszaállította az arányosságot, és ezzel a bizalom érzetét is, legalább néhány pillanatra. Amíg azt lehetett érezni: létező dolog a méltányos gondolkodás, van, aki gyakorolja, nemcsak mi képzelgünk róla. Úgyhogy lehet egy kis biztonságérzetünk is, nem mindenből zúdul ránk túlméretezett ingeráradat.
Ettől persze még kérdés marad, hogy miért nem tudta a társadalom megelőzni az aránytalanul megterhelő és undort keltő információk eluralkodását a közös térben. De ennek megoldása már nem pusztán a média dolga, és ahhoz sajnos a csönd biztosan kevés.