A katakomba ajtajában
- Részletek
- 2010. március 31. szerda, 08:14
- Mihancsik Zsófia
– Vasárnap, 28-án elmentél Makóra Ferge Zsuzsáékkal és másokkal együtt. Azt hiszem, tartozunk azoknak a helyszíni beszámolóval, akik a Galamusban közzétett levelezésből értesültek a makói ügyről.
– Az előzmények a levelezésből ismertek: van ez a bizonyos Kecskeméti Ármin Egyesület Makón, Urbancsok Zsolt vezeti, aki korábban megírta a makói Holokauszt emlékkönyvet. Most írt egy másikat, de valószínűleg a kiadására nem volt elég pénz, ezért úgy gondolták, hogy csinálnak egy gyűjtést, ehhez pedig egy jótékonysági bált 28-án, vasárnap délután. Közös kezdeményezés volt ez a helyi Korona szálloda-étteremmel. Eleinte úgy nézett ki, hogy van érdeklődés, amely csak nőni fog, aztán nem nőtt, hanem csökkent. Engem nem lep meg túlságosan, hogy vidéken ilyen ügyekben érdektelenség van, de az valóban érdekes, ha a potenciális érdeklődők is visszalépnek. Részint talán azért, mert látják, hogy nincs elég érdeklődő, részben mert ők is inkább a közömbösökhöz sorolják magukat, és nyilván vannak, akik valóban elkezdenek félni, talán ők se tudják, mitől: Jaj, csak nehogy baj legyen – ennyi elég. És persze van, aki konkrétan is fél. Az arányokat köztük persze nem tudom felmérni. Azt se tudom, hogy aki konkrétan fél, az konkrét fenyegetés hatására fél-e, vagy egyszerűen csak azért, mert hallotta, hogy Szegeden, ami ugye ott van harminc kilométerre, már molotovkoktél-dobálás is volt.
– Mikor?
– Nem tudom, Makón hallottam. Egy férfi mesélte, hogy az ő felesége mindig ezt emlegeti, hogy lám, ott már csináltak ilyesmit szélsőjobboldali randalírozó fiatalok: megdobálták valakinek az ablakát, mert valahol hallották, hogy az illető miket szokott beszélni vagy írni. Amiben az is benne van, hogy vidéken ez sokkal élesebb kérdés: ha megtudható – és ehhez elég csak egy internetes keresőhöz fordulni –, konkrétan kiről van szó, akkor azt is azonnal tudják, hol lakik, hol dolgozik, hova jár a gyereke iskolába. Tehát sokkal közvetlenebb a fenyegetés is, vagy a fenyegetés érzete. Vidéken mindenki ismer mindenkit, úgyhogy a helyi kisnáciknak nincs nehéz dolguk. Velük aztán találkoztunk is vasárnap Makón. Utólag azt is megtudtam, hogy köztük volt az a fiú is, aki a táblát összetörte*. Egy szakmunkástanuló fiú. Lehet rá, persze, azt mondani, hogy részeg volt, randalírozott, szó sem volt rasszista indítékról…
– Csak véletlenül vasárnap is ott volt.
– … hát véletlenül arra járt, belebotlott a táblába, és leverte. Meg azt is véletlenül mázolta fel, hogy „Milyen 6 millió?”. Na de visszatérve a történetre: tehát egyszer csak a szálloda is lemondta a rendezvényt. És a szálloda, persze, hivatkozhat arra, hogy ha nincs érdeklődés, neki ez nem éri meg. De vasárnap többen is azt mondták, hogy az étterem is kapott fenyegető üzeneteket. Az meg vérmérséklet kérdése, hogy az ilyesmit ki mennyire veszi komolyan. De hát ugyanilyen fenyegetéseket kapott Urbancsok Zsolt, sőt az önkormányzat is. Nem tudom, kiktől és milyen formában, feltehetőleg ugyanattól a társaságtól, akik vasárnap odagyűltek körénk. Így aztán Zsoltnak egy idő után nem volt más választása, mint hogy megírja Ferge Zsuzsának, hogy bocsánat, a rendezvény elmarad. A dolog Ferge Sanyin fordult meg, az indokai olvashatók a levelében. Így aztán bál ugyan nem volt, de egy ebéd igen. És gyűjtöttünk is egy kicsit, annyit, amennyi ettől a néhány embertől telt.
– Mennyi volt az a néhány?
– Ott volt a Ferge család teljes létszámban, a dédunokákig bezárólag. Ott volt Kozma Gyuri, aki Zsuzsa unokaöccse. A helyiek közül ott volt Vári Gyuri feleségének az édesanyja, illetve még ketten, akiket nem ismertem, és a polgármester meg a felesége. Mi, többiek úgy csatlakoztunk, hogy Zsuzsa elküldte nekem ezt a levelezést, egyetlen mondat kommentárral, amely így szólt: „Nem kérdezek semmit.” Én meg úgy gondoltam, biztosan azt nem kérdezi, hogy nem akarunk-e menni. Elmentünk. Kicsit reméltem, hogy többen megyünk, de végül is csak szombaton lehetett erről tudomást szerezni, és manapság mindenki egy hétre előre tudja, mit fog csinálni. Van, aki át tudja rendezni az életét, van, aki nem. Én, éppen ezért, nem is hívtam senkit. Csaplár Vilmos magától jelentkezett, hogy jön, és Upor Laci is. Eljött még Szűts Miklós és Vojnich Erzsébet, velük jött le Bárdos Deák Ágnes. És átjött még Szegedről Székhelyi József. Remélem, senkit sem hagytam ki.
– Nem tudom, kihagytál-e valakit, a Népszabadságban azt olvastam, hogy megy György Péter is.
– Az teljes félreértés volt. György Péter kétségbeesve telefonált, hogy ő nem mondta senkinek azt, hogy jönne, ő csak beszélt Rab Lászlóval, aki a NOL-on megírta a történetet. Szóval azt hiszem, ennyien voltunk az étteremben. Ahol a polgármester nagyon izgult és feszengett, ami persze érthető. Elég nyíltan beszélt. Azt mondta, nagyon örül, hogy ott vagyunk, ami nyilván azt jelentette, hogy nem örül, és valóban, rögtön hozzá is tette, hogy „de nem így”. Mert mi csak a botrány miatt jöttünk. Szerinte sokan mondják, hogy Makón erősebb a szélsőjobb, mint a környéken, ő nem tudja, hogy ez igaz-e, másutt is elég szörnyű a helyzet. De nagyon sajnálja, hogy a szervezők lemondták a jótékonysági rendezvényt, mert ő a helyükben nem mondta volna le. Semmi sem történt, csak egy-két embert írt néhány kósza ímélt, de hát bízni kell a rendben, abban, hogy meg tudják őrizni a város nyugalmát. Amiben szerintem egyrészt igaza van, másrészt viszont ha az emberek félnek, akkor félnek. Mindenesetre ő fájlalta, hogy elmaradt a rendezvény, és csak ez az ebéd van helyette, meg azt is, hogy valóban van mit szégyellni, hiszen a városban mozgolódnak ezek az ifjak, és ez most nyilvánosságot kap. Hát valóban kapott is, mert öt perc múlva megjelentek a náci fiatalok. Az étterem nagy üvegablakaihoz hatalmas transzparenseket tapasztottak oda. Legalább négyet vagy ötöt. Profi módon kinagyítva, felkasírozva, hatalmas, méretre szabott, egyforma táblákra. Ezen komolyan dolgoztak valakik.
Fotó: Szűts Miklós
– Hányan voltak?
– Kevesen, tíz-tizenketten. A rendőrök többen voltak. Mi még odabent vitatkoztunk, hogy helyes volt-e lemondani a rendezvényt vagy sem, miközben őket odakint már igazoltatták és lefényképezték a táblákat. De sem kiabálás, sem atrocitás nem volt. A kinti jelenet a benti vitát is lerövidítette, mert Ferge Zsuzsa egyszer csak azt javasolta, hogy menjünk ki, és beszélgessünk velük. Azaz Székhelyi előbb azt javasolta, hogy hívjuk be őket ebédelni. Ez talán nem volt elég komoly javaslat, de az benne volt, hogy beszéljünk velük. Kimentünk. És persze az ilyenkor szokásos összes hibát elkövettük, mindenki egyszerre beszélt, Székhelyi, Szűts, Ferge, mindenki beszélt valakihez, ezért aztán semmit se lehetett hallani. De az elég hamar kiderült, hogy mi a bajuk, mi zavarja őket. Hogy tudják, itt egy holokausztról szóló könyvhöz gyűjtenek, és ők csak azért jöttek, hogy felhívják a figyelmet arra, túl sok szó esik a holokausztról, de nincs szó a többi emberirtásról, például arról, hogy irtják a palesztin gyerekeket, és nincs szó a magyarság szenvedéseiről, és semmiről, mert folyton csak a holokausztról van szó. Aztán persze hozzáteszik, hogy ez különben sem így volt, és elmondják a holokauszttagadás különféle szólamait. Van, aki szerint az egész nem igaz, van, aki csak a számokat tartja túlzásnak, mert azt senki nem bizonyította, hogy hány fő. Egyikük meg azt kezdte el magyarázni, hogy kimutatták, hogy az auschwitzi gázkamra falában nem találhatók meg a Zyklon-B kémiai maradványai. Tehát ott sohasem volt Zyklon-B. Mire Szűts elmagyarázza, hogy az eredeti gázkamrákat felrobbantották. Ez újra van építve. Akkor miért mondják, hogy eredeti? Nem mondják, hogy eredeti, csak azt, hogy ilyen volt. Zsuzsa megkérdezte az egyik fiútól, hogy ő például miért jött el. Mi baja velünk, mi itt ebédelni akarunk, miért fontos maguknak, hogy zaklassanak minket? Azt válaszolta: megmondom őszintén, nekem semmi bajom magukkal, azt se tudom, kicsodák – bár ez eléggé valószínűtlen volt, hiszen Zsuzsa ott volt az emléktábla újraavatásán, Sólyom Lászlóval egyetemben, tehát nyilván fölismerték –, neki csak az a baja, mondta, hogy ő egy nehéz sorsú családban él, az apjai is munkanélküli, ő is az, szegények, elégedetlenek stb. Mondom neki, hogy de hát a professzorasszony az egész életét annak szentelte, hogy kiderítse, az ő bajain hogyan lehet segíteni. Ez nem érdekelte, nem hatotta meg. Mondta tovább, hogy bezzeg a holokauszt, arról állandóan lehet hallani. És újra sorolta az érveket, amelyeket nyilván valami brosúrából olvasott ki és tanult meg. Itt már megáll a tudomány, nem érdemes még egyszer elmondani az ellenérveket, itt az ember dühös lesz, vagy egyszerűen hátrébb lép, visszamegy az étterembe. Szűts, Székhelyi még folytatta egy ideig a vitát, de aztán a fiúk elmentek. Nyilván éhesek voltak, hazamentek ebédelni. Mi meg még nagyon sokáig vártunk az ebédre. Ennyi a történet.
– És a benyomásaid?
– Ezek mind fiatal gyerekek voltak. Az jutott eszembe, hogy ha én ott tanár lennék, biztosan ott lenne köztük néhány tanítványom. De ha nem, nyilván akkor is ismerném őket, hiszen egy kisvárosban lehet tudni, ki hol mozog, lehet tudni a családról is. És lehet tudni azt is, hogy a korosztályuk is nagyrészt kallódik, nincs munkája, nem jár iskolába. Mit csinálnak? Nyilván unatkoznak. Pénzük nincs, próbálnak valahogy bandázni, valami értelmet kitalálni a mindennapjaiknak, és nem nagyon tudnak. Ezt feltételezem. Ezek a fiúk meg hirtelen találtak valami értelmet a sivárságban. Lett értelme a rengeteg elfecsérelhető idejüknek. Van benne akció, van összetartozás, van egy kis veszélyérzet, romantika, mert amit csinálnak, azt most tiltják. El is mondta az egyik fiú: Miért nem szabad tagadni, minket most már fel lehet jelenteni, minket holnaptól el lehet vitetni. Azt nem lehetett tudni, hogy panaszkodik, vagy dicsekszik. Egyszóval: iszonyú nagy hiány van, amit ez az ideológia betölt. Nincs semmi más, amivel meg lehetne mozdítani ezt az alulképzett, munkanélküli, rossz iskolázottságú, rossz családi körülmények közt vergődő társaságot. Nem a legrosszabb körülmények közt élőkről van szó, annál feljebb vannak ők, de ez a réteg elég széles. Semmi nem tudja megmozdítani őket. Hacsak nem szubkulturális dacok vagy a focidrukkerség.
– De foci sincs.
– Foci sincs. Odacsapódhatnak némelyik zenekarhoz, de zenében is a szélsőjobbos rock a divat. Nemhogy baloldali mozgatóerő nincs, civilmozgolódás nincs! Ez az egy van, ez a tébolyult szélsőjobb mozgalom. És kampányidőszakban ez nyilván föl is erősödik, bár nyilván nem eléggé, hiszen ez a mostani elég lanyha kampány. Szerintem ők maguk is többre számítottak. Szóval nagyon lankasztó. Nem látsz fiatalokat rajtuk kívül egy kisvárosban, vasárnap délelőtt. A teljes kihaltság. Senki nem volt az utcán, pedig sütött a nap. Meg egyébként se volna hova menni. A hatalmas nagy étteremben rajtunk kívül egy asztalnál ültek. Aztán még az is eszembe jutott, hogy az ember nemcsak úgy él egy ilyen kisvárosban, hanem be van tagozódva. Könyvtáros, tanár vagy a művelődési házban dolgozik: a munkáltatója a polgármester meg a képviselőtestület. Egy helyi rádiót, tévét vagy újságot, vagy egyszerűen csak könyvtárosi működést vagy művházas szervezői munkát csinálni – ott van például a Makovecz tervezte Hagymaház –, programokat szervezni, egy írót meghívni vagy bárkit, hogy legyen program a városban, hát ezt egyre kevésbé tudom elképzelni a szakmai ismereteimre vagy értékrendemre hagyatkozva. Beleszólnak, pressziót gyakorolnak, és ha az illető még netán ír is valahova, akkor elkapják, hogy hova írsz, miket beszélsz, és ha félnie talán nem is kell, de el kell gondolkoznia azon, hogy vajon meg lesz-e hosszabbítva az állása. Vagy a feleségéé. Ezek nagyon szorongáskeltő kilátások. Hiába mondom magamban, hogy ettől azért már messze vagyunk, elszoktunk tőle. Hát nem. Persze, tudja az ember, hallja másoktól is, hogy vidéken nem olyan egyszerű az élet, mert egy keménykezű fideszes polgármester uralkodása alatt az elmúlt években is bőven voltak ilyen helyzetek, sőt biztosan volt olyan szoci polgármester is, aki, mondjuk, a kezébe vette a helyi újságot, mert nem tetszett neki. Hall az ember sok ilyen történetet, de elüti magában azzal, hogy biztosan csak helyi túlkapásokról van szó, cezaromán polgármesterről, összeférhetetlen képviselőkről, akik borsot törnek egymás orra alá, de hát ezek kikerülhetetlen dolgok. A főnök ez után is ki fogja rúgni azt az alkalmazottat, aki borsot tör az orra alá, mindegy, milyen színű politikáról van szó. Illetve attól nyilván nem független a dolog, hogy van-e valamilyen demokratikus testületi ellenőrzés a cezaromán hajlamú főnökök felett. Most úgy néz ki, hogy ebből a szempontból rosszabbodik a helyzet, és ez külön aggasztó. Az a helyzet, és ezt nekünk itt, Budapesten, tudomásul kellene vennünk, hogy iszonyúan keveset tudunk arról, mi van vidéken, és ez nem kis lelkifurdalást okoz nekem. Nemcsak azért, mert valamikor sokat magnózó, vidékre járó ember voltam, amit aztán abbahagytam. És ezt a problémámat nem is keverném össze az írói programommal, mert az ember ne írjon programregényeket. De az ember nemcsak író, hanem állampolgár is, homo politicus, és ilyen szempontból elég gyalázatos a teljesítményünk. A kíváncsiságunk is elégtelen, a fáradság is, amit veszünk magunknak a tájékozódáshoz. Csak ez a megismerés sajnos nem megy másként, mint hogy az ember odamegy, és időt meg energiát fektet bele. Azok se csinálják, akiknek ez lenne a dolguk. Tudósítók. Riporterek. Nagyon kevés ilyen emberrel és munkával találkozni. Ezért aztán nincs igazán fogalmunk arról sem, ami most leginkább aggaszt és foglalkoztat minket, hogy a szélsőjobb hogyan tudott ennyire előretörni. Csak politológusi panelválaszaink vannak. Amelyek vagy konganak az ürességtől, vagy nem tudjuk eldönteni, melyik látlelet az igaz, melyik hamis. Nem tudjuk, hogy néz ki konkrétan az a bizonyos erős társadalmi elégedetlenség, hogy mit jelent, hogy mennyiben okai ennek a kormányzás katasztrofális hibái, vagy mennyiben a Fidesz hergelőmunkája, szelepkieresztése van mögötte, meg a közbeszéd hihetetlen erodálása, ami véghez vitt. Semmi sem tudunk.
– Ez az egész kezdeményezés, amiből az egész makói ügy indult, egy klasszikus kisvárosi civil önszerveződés. Találunk egy ügyet magunknak, amelyet fontosnak tartunk, érdekel bennünket, csinálunk egy egyesületet, amely összefogja azokat a kisvárosi polgárokat, akik erre hajlandók megmozdulni. Könyvet adunk ki, beszélgetünk, programokat szervezünk, egyszóval közösen is létezünk. Egy kisváros ettől élne, ha sok ilyen önszerveződő kör lenne benne. Ezt ma Magyarországon megfúrják. Konkrétan a makóit azért, mert rátehetik a zsidó bélyeget. Rátehetik, mert vannak erők, amelyek a zsidóellenességet tették meg közös ügyüknek. És nem akármilyen erők. Ugyanis ha megnézed a Jobbik képviselőjelöltjeit, nagy részük a helyi kisvárosi értelmiség képviselője. A helyi elit. Orvosok, tanárok, mérnökök, agronómusok, jogászok. És ez nem függ össze a szocialista kormányzat akármilyen tragikus hibáival. Ők nem nyomorognak, nem kilátástalanabb az életük – ha egyáltalán az –, mint volt 10-15-20-30 éve. Ők valamiért úgy gondolják, hogy a hungarizmus, a nyilas eszmék, a rasszista indulatok jelentik a megoldást a mai problémákra. És behálózták az egész országot. Hihetetlenül erős a jelenlétük, hihetetlenül erős a sajtójuk, és miután a lényegük az aktivitás és az agresszivitás, minden mást meg tudnak és meg fognak fojtani maguk körül. Mint Makón a Kecskeméti Ármin Egyesületet. Ráadásul még nem tartunk az önkormányzati választásoknál, amikor is a helyi hatalomban a Fidesz mellé belép majd a Jobbik. Tényleg kétségbeejtő.
– Az. És persze megint nekünk van könnyebb dolgunk. Mert nagyvárosban élünk, és mert megvannak a magunk közösségei, lapjai, amelyekhez tartozónak érezzük magunkat. Biztos vagyok benne, hogy ez is leszorul majd valamennyire a katakombákba. Például járunk színházakba. Vidéken ebben sincs választék, vidéken már réges-rég csak a gagyit nézik és játsszák, tisztelet a kivételnek. Vagy beszorulnak a kis stúdiókba a komoly darabok. Ennek a maradványai ma még megvannak. Pesten is ez lesz. Sok olyan darabot fognak játszani a színházak, amelyek nekünk nem tetszenek. Sok-sok Madách Színház lesz, sok zenés-táncos musical, giccsesen hazafiaskodó darabok. A művészszínházak meg beszorulnak a mai padlásokra, kamrákba. Mi meg levonulunk a katakombákba. Valószínűleg kevesebben is leszünk. Az embernek persze a diktatúráról nincsen víziója, inkább csak azt mondhatja, hogy a demokráciának most inkább a hátulütőit érezzük majd, hiszen demokratikusan megválasztott szörnyű parlamentünk, kormányunk és önkormányzataink lesznek. Amire hivatkozva, persze, lehet visszaélni a demokráciával, lehet semmibe venni a kisebbségeket is megillető jogokat, lehet látszatdemokráciát is csinálni, orosz típusú demokráciát, vagy lehetséges valamiféle félelem légkörével elárasztani a világot. Ez mind lehetséges. Ezek a rossz víziók. A kevésbé rossz vízió nem sokkal jobb: mocsár lesz, posvány lesz, büdös lesz. Lehet persze mindenféle más jelenségeket vizionálni. Pozitívakat. Például azt, hogy mindez felrázza majd az ország normális felét. Lesz egy hatalmas csőd, és azt mondom, hogy ennek a baloldali-liberális értelmiségnek is, amelyet sokszor elátkoznak, sőt, Orbán beszéde szerint ez a mi csődünk is, értsd: a kormányzat csődje a baloldali-liberális értelmiség, a „megmondóemberek” csődje is, ezé az egész bagázsé. Ami ebben a formában vérlázító összekapcsolás különféle dolgoknak, de nem hiszem, hogy akármelyikünk ne gondolná, hogy ez a szubkultúra – vagy mi a csuda vagyunk mi – ne szorulna komoly megújulásra. Ehhez lehet hogy kell egy kis kataklizma, némi megrendülés vagy egy összeomlás, vagy valamiféle kétségbeesés, vagy egyszerűen az a kreatív kitörés, amely a helyzet dermesztő elmocsarasodása felett érzett elkeseredésből fakad. Hogy most már valami legyen, valamit tenni kell, valamiféle irányba szerveződni kell, vagy egyszerűen csak el kell indítani az agyakat.
– Szerintem csak azzal kéne felhagyni, hogy kollégáink – és nem kollégáink, mert mondjuk a politikai elemző című műfajt meg a teljes médiát nem sorolom ide – nem tudnak másként gondolkozni emberi és társadalmi problémákról, csak úgy, ha a problémát is, a róla való gondolkozást is felfűzik valamelyik pártra. Akár mint okra, akár mint megoldásra, akár mint igazodási pontra. Az nem megy, hogy minden értelmezésüket ahhoz képest gondolják el, hogy kinek, melyik „politikai tábornak” tesznek vele jót, vagy kit sikerül vele megtámadni. Egy értelmiségi számára, akinek elvileg saját stabil értékrendje van, legyen önértékük a bajoknak. És úgy mindjárt könnyebb egymással beszélni is, közösen fellépni is.
– Hát igen, de a jobboldalon is ugyanezt mondják.
– Szerintem egyáltalán nem ezt mondják. Szerintem ott kizárólag pártszolgálatban van elgondolva a világ.
– Na várjál. Amikor megnyitottam az árpádsávos kiállítást, rögtön elkezdtek zúdulni rám a jobboldali honlapokról a mocskolódások. Az volt a minimum, hogy nem tudták elképzelni, hogy én ne a bérence legyek valakinek vagy valaminek. Fölbéreltek, megvásároltak. És pusztán azért, mert Gyurcsány is megszólalt már hasonló ügyekben – nagyon helyesen és becsülendő módon, sőt elég korán, ebben szerintem ő támadhatatlan…
– Amikor sportminiszter lett, az első dolga az volt, hogy a sajtótájékoztatóján közölte, mindenki vegye tudomásul, hogy ebből az országból soha többet nem megy vonat Auschwitzba. Se előtte, se azóta politikus ezt nem jelentette ki nagy nyilvánosság előtt.
– Ez így van. Emiatt aztán bárki hasonló dolgot mond, rögtön ezzel rímeltetik, és bérencnek tartják az illetőt. Egy ismerősöm egy régi vidéki társaságból fölhívott, hogy te, én nem is tudtam, hogy te ilyen ember vagy, te a liberálisok meg a szocik szekerét tolod… Hát erről elbeszélgettünk egy kicsit. Mondtam neki, hogy olvassa már el, mit mondtam ott. Nem azt, hogy szavazzatok a szocialista pártra. Bár az tény, hogy kifejeztem az undoromat a szélsőjobb előretörése miatt. De ettől én még akár fideszes is lehetnék.
– Te is tudod, hogy a jobboldal egy egész harci gépezet, teljes intézményrendszerrel, teljes társadalmi struktúrával, tehát megvannak a maga értelmiségi fogaskerekei is. Miért épp téged ne bérenceznének le, ha ezt már legalább háromszor megtették Nádas Péterrel és Esterházy Péterrel is.
– Hát persze. Sőt, engem fel is jelentettek, egy szegedi ember, valami Halász nevű. Erről hivatalosan nem tudok, mert az igazságszolgáltatás, úgy látszik, tapintatos, és visszadobta a feljelentést. Nemzeti jelképek meggyalázása miatt jelentettek fel. A beszédemben állítólag ezt követtem el. Az illető becsatolta az ominózus idézeteket a beszédből. Az árpádsávos zászlót én a nyilas mozgalomhoz kötöttem, holott, írta, az a magyar címernek is része, azaz én a magyar államiság jelképét, a magyar címert gyaláztam meg. Kérte az elmarasztalásomat, és a feljelentéséhez aláírásokat is gyűjtött. Talált is, nem tudom, hány száz csatlakozót. Vártam, hogy jön majd valami hivatalos papír, de nem jött.
– Nyilván nem indított nyomozást a rendőrség.
– De most ezek az emberek fellebbeztek. Egyébként merő véletlenségből tudok róla, ráakadtam a neten. És azt nem szeretem, ha az embernek elkezdik körözni az ímélcímét, a lakcímét, a telefonszámát: tudjuk, ezek ismert és büntetlenül űzött módszerek némely szélsőjobboldali honlapokon. És hát ennél már tovább is mentek, amikor Bakács Tibornak annyiszor tették tönkre az autóját, ahányszor megcsináltatta. Ez a világ jön.
*A szegedma.hu tudósítása arról, hogy elfogták az illetőt, illetve az MTI híre arról, hogy közérdekű munkára ítélték.
(Mihancsik Zsófia)
Závada Pál (wikipédia)
Kossuth-díjas író, szociológus,
Művei:
- Kulákprés dokumentumok és kommentárok egy parasztgazdaság történetéhez, Művelkut. Int., (1986)
- Statárium szociográfia (Sipos Andrással), Szociológiai Kutatóintézet, (1989)
- Kulákprés Család- és falutörténeti szociográfia, Tótkomlós 1945-1956, Szépirodalmi-Széphalom, (1999)
- Mielőtt elsötétül regény, elbeszélések, Jelenkor, (1996)
- Jadviga párnája regény, Magvető (1997)
- Milota regény (2002)
- A fényképész utókora Magvető (2004)
- Idegen testünk (2008)
