Gyermekáldozat a rend oltárán?
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. január 31. hétfő, 04:46
A Népszabadság január 27-i számában beszámolt egy levélváltásról, amely Ékes Ilona (Fidesz) és Pintér Sándor belügyminiszter (Fidesz) között történt. A képviselőnő a prostitúció szabályozásával, és különösen a gyermekprostitúcióval kapcsolatban tett fel kérdéseket a miniszternek. Amint a tudósításból kiderül, álláspontjuk gyökeresen eltér egymástól. Ékes Ilona szerint ugyanis a „fiatalkorúak esetén fogalmilag nem beszélhetünk önként választott tevékenységről, legtöbbször fenyegetés, kényszer és erőszak hatására kerülnek az utcára fiatal lányok. Emberi jogi tekintetben egyértelmű, a prostitúció a gyermekek fizikai, lelki és anyagi kizsákmányolásának súlyos formája, a sérülékeny helyzetűek kiszolgáltatottságával való visszaélés.” Pintér Sándor válaszában ezzel szemben azt állította, hogy a rendőrök tapasztalatai szerint a kiskorú prostituáltak nem fenyegetés és kényszer alatt, hanem önként válnak prostituálttá. „Sajnos egyre több lány anyagi haszonszerzési szándékkal, önként árulja a testét.”
Felesleges lenne felháborodni azon, hogy milyen hamis és rettentően káros álláspontot képvisel a miniszter. Felesleges lenne, ugyanis Pintér Sándor igazat mondott! A rendőrök (többsége) egyértelműen úgy „tapasztalja”, hogy a prostituáltak, közöttük a gyermekek is, valamint a hajléktalanok és a koldusok, az elembertelenítő nyomorban élő romák mind, mind saját maguknak köszönhetik a helyzetüket! A rendőrök nem látnak az utcákon koldusmaffiát, még ha ki is veri a szemüket a hasonlóság. Nem érdekli őket az sem, hogy szerte Európában ugyanígy kucorognak az utcákon bedrogozott gyerekeikkel, a kizsákmányolóik által eltört lábukkal. Felmerül a kérdés, hogyan lehetséges, hogy egy portugál rendőr, akivel Budapest utcáin sétálva erről beszéltünk, azonnal észreveszi a hasonlóságokat, de a magyar rendőrök nem látnak semmit? Hogyan lehetséges, hogy az országutak mentén és az aluljárókban magukat kínáló lányokban nem áldozatokat látnak, hogyan lehetséges, hogy nem látják vagy nem akarják látni azokat, akik valóban haszonszerzésből árulják a lányokat?
A tapasztalat olyan ultima ratio a rendőrök számára, amiről azt hiszik, hogy megfellebbezhetetlené teszi az állításaikat. Pedig amit észrevesznek és amit nem, az is attól a kultúrától függ, amelyet a magukénak tudnak, és amelyhez kénytelenek alkalmazkodni. A magyar rendőrség szervezeti kultúrája nem jutalmazza, sokkal inkább bünteti a kezdeményezést. Ennek következtében a rendőrök a saját nyugalmuk érdekében megtanulják, hogyan ne vegyék észre azokat a jelenségeket, amelyekkel foglalkozniuk kellene. Ez a szervezeti kultúra a sikert nem a konfliktuskezelésben, hanem a konfliktuskerülésben látja. Konfliktusként pedig azt határozza meg, ami a rendőrségen belül a beosztott és a főnök között jöhet létre. Bármivel is találkozzanak a társadalomban, arról csakis és szinte kizárólag olyan tapasztalatuk lehet, ami a mai magyar rendőrség szervezeti kultúrájában értelmet kap. Mivel pedig az egyes vezetők tevékenységét egy piramisszerű rendszerben mennyiségi mutatók szerint ítélik meg, minél feljebb van valaki, annál kevésbé érzékeli a helyi problémákat, és annál inkább csak a szervezet működtetésére figyel, és azt látja munkája egyetlen értelmének. Másként fogalmazva, csak a saját helyzete és karrierje érdekli, minden, ami lejjebb történik, ezt szolgálja vagy akadályozza. Egy ilyen szervezeti kultúrában senkinek nem érdeke, hogy a társadalom irányába nyitottá váljon, hogy fejlessze a problémaérzékelését, mert az valamilyen büntetést vonhat maga után. Egy ilyen szervezetben sokkal egyszerűbb az áldozatokat látni bűnösnek, pláne, hogy számos törvényt meg is szegnek. Ezekkel az akcióival aztán ez a mamutszervezet igazolta is a létezését, sőt! Mivel tevékenysége többnyire eredménytelen, még a további forrásokhoz való hozzájutást is igazolni tudja vele. Ezt játssza a magyar rendőrség immár húsz éve!
A szervezeti kultúra hatásait azonban átalakítja, és olykor még erősíti is a foglalkozási kultúra. Ez biztosítja a rendőri öntudatot, a társakhoz való kapcsolódást és a civilekhez, valamint a joghoz való viszonyt. A legutóbbi kutatásaink óta ez a kultúra valószínűleg nagymértékben átalakult, és a korábbiaknál is dominánsabbá vált a rasszizmus és a kiszolgáltatott emberek megvetése. Számos rendőr úgy szeretne megszabadulni a saját kiszolgáltatottságától, hogy szóban és gyakorlatban is bizonygatja, hogy ő legalább az ilyen szerencsétlenek felett áll. Számukra a prostituáltakkal szembeni előítélet munkaeszköz, a siker biztosítéka, és mivel sokuknak semmi más intellektuális eszköze nincs, félnek megszabadulni tőle. Nem arról van szó, hogy szellemileg retardáltak lennének, hanem arról, hogy nagyon kevesen rendelkeznek azokkal a kompetenciákkal, amelyekkel egy 21. századi demokráciában a rendőrnek (és minden más közhatalmi szervezet alkalmazottjának is) rendelkeznie kell. A politikusok – így általában, mert ez nem oldalfüggő! – és a főnökeik is azt mondják nekik, hogy a dolguk a hatalom gyakorlása, és nem a segítés. Ezt sokan el is hiszik, ahogyan azt is, hogy az empátia csak akadályozza a munkájukat.
A tapasztalat mindig feldolgozott és értelmezett, vagyis bizonyos szempontok szerint megformált információ. A magyar rendőr pedig a szervezeti és a foglalkozási kultúra szerint formálja meg mindazt, amit meglát – és tegyük hozzá gyorsan, ahogy kiválogatja, mit lásson meg. Amikor tehát a miniszter azt mondja, hogy a tapasztalatok szerint a kislányok önként és dalolva, csupán haszonszerzés miatt lesznek prostituáltak, az úgy is van. Csakhogy ez nem a kislányokat, hanem a magyar rendőröket jellemzi, akik közül sokan vakok és süketek a megalázásra, az erőszakra, a megvetésre, vagyis a kiszolgáltatottságra. Többről van itt szó, mint a rendőrség! Az egész magyar közhatalmi intézményrendszerről, arról, milyen viszonyban van és lesz a társadalom különböző csoportjaival, különösen azokkal, akik kiszolgáltatott helyzetben vannak.
A kérdés, amire a politikusoknak válaszolniuk kell, az, hogy milyen társadalmi hatásokat akarnak kiváltani a közhatalmi intézmények működtetésével. Az jól látszik, hogy a különféle irányzatokhoz tartozó magyar politikusoknak alig-alig volt és van érzékük a következményekhez. Azt is mondhatnám, hogy képtelenek felfogni e hatások fontosságát, hiányoznak belőlük azok a kompetenciák, amelyek erre alkalmassá tehetnék őket. Talán túl sok a jogász közöttük, mert azt képzelik, hogy ha valamit törvénnyé emelnek, akkor azzal már meg is tettek mindent. Azok már a legjobbak közé tartoznak, akik legalább a törvények közötti ellentmondásokat észreveszik. A legtöbben csak egy rendkívül szűk, mondhatni korlátolt keretben képesek gondolkodni, amelynek a középpontjában önmaguk állnak. Az önkéntes prostitúció néha előfordul ugyan a nők között is, de a kiskorúaknál szinte soha! Viszont annál gyakrabban megfigyelhető a politikában, a politikusok között, de ez már egy másik írás témája.
flickr/cosey fanni tutti
A restriktív, csak büntető, kiszorító, követelőző közhatalmi politika társadalmi hatásai közül a legfontosabb a felelősség áthárítása az áldozatokra. Ennek következtében láthatatlanok maradnak azok, akik prostitúcióra vagy éppen koldulásra kényszerítenek, akik a hajléktalanokkal szemben az erőszakot vélik a legalkalmasabb eszköznek, akik rabszolgákat alkalmaznak, akik uzsorásként még mélyebbé teszik a nyomort stb., vagyis láthatatlanok maradnak a tényleges bűnözők. És aki ezt lehetővé teszi, az az ő szövetségesük, nekik segít! Sajnos a rendőri „tapasztalat” a gyerekek önkéntes prostitúciójáról a bűnözők szövetségesévé teszi a rendőrséget. Annak ellenére így van, hogy biztosan tudom, a rendőrök többsége nem akar a szövetségesük lenni! De amikor a miniszter azt javasolja, hogy a képviselőnő inkább „forduljon az oktatási államtitkársághoz, hiszen a megelőzés az iskola feladata, a rendőrség csak ’jelzőrendszeri tagként’ tud közreműködni”, akkor súlyosan téved. Nem tudom, hogy ez a saját véleménye, vagy csak elfogadta a tanácsadókét, abban azonban biztos vagyok, hogy a rendőrség nem vonhatja ki magát a gyerekek elleni erőszak megakadályozására tett erőfeszítésekből! És nagyon jól tudják ezt a rendőrség bűnmegelőzési és bűnüldözési szakértői is.
A posztmodern demokráciák előtt az a feladat áll, hogy úgy alakítsák át az intézményeiket, hogy azok levetkőzzék végre a polgárok feletti hatalomgyakorlás szervezeti és kulturális jegyeit. Olyan kulturális reformra van szükség a rendőrségen és a többi közhatalmi intézményben is, amely felszámolja végre a rég elavult elnyomó-uralkodó attitűdöket. Olyanra, amely nem enged teret többé a romákkal, a nőkkel, a homoszexuálisokkal és a fiatalokkal stb. szembeni előítéleteknek, mert csakis így lehet létrehozni egy élhető társadalmat. Olyan kulturális reformra van szükség, amely nem a sokjelentésű és igen ellentmondásos rendet tartja a legfontosabb értéknek, helyette arra törekszik, hogy a számtalan különbség ellenére az emberek anélkül legyenek képesek együttélni, hogy a többieket meg akarnák fosztani az életlehetőségeiktől, vagy hogy fölébük akarnának kerekedni. Akkor talán majd nem kell senkit sem feláldozni a rend oltárán.
