A múltnak kútja
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. január 28. péntek, 03:44
Thomas Mann nagy regénye, a József és testvérei ezzel a mondattal kezdődik: „Mélységes mély a múltnak kútja.” Merítsünk belőle kissé, mondjuk az író korából, melyben ő egész személyiségével szenvedélyesen benne élt. Meine Zeit című kései írásában fölidézi, hogy Goethe örült, amiért nagy eseményeket megélhetett, s mint mondja, ez neki is megadatott. Közben azonban mindvégig meg tudta őrizni szellemi integritását: „Az én korom változó korszak volt, de az én életem benne egy egység.” Ennek alapja egy sajátos Haltung, az ún. „konzervatív forradalom” tartása volt.
Ezt a fogalmat Mann az elveszített első világháború után alkotta meg, 1918 őszén publikált Egy apolitikus ember elmélkedései című művéből kiindulva. Abban még Németországnak az elidegenedett civilizációval szembeni kulturális szabadságharcát védelmezte a Nyugat ellenében. Eszerint Németország a „protestálás” országa már Arminiusszal kezdve: Róma ellen, azaz a világcivilizáció ellen. Most az Antant (beleértve Amerikát, „ahol az új Capitolium áll”) Róma örököse, ő vívja a világcivilizáció harcát a protestáló Németország ellen, természetesen a barbárság (a német különút) elleni harc jelszavával. És Thomas Mann szenvedélyesen szembeszáll bátyjával, Heinrichhel, aki szerint a vereség üdvös lenne Németország jövője szempontjából: „A német vereséget szellemi jelentősége, vagyis azok miatt a szellemi következmények miatt kívánja, amelyekkel ez Németországra nézve járna. ’Benső’ okokból kívánja a vereséget – pótlékul a forradalomért, amely Németországban tudvalevőleg mindmáig elmaradt: 1848 ugyanis kudarc volt, és Németország egyesülése nem demokratikus forradalom által történt…”
A vereség, az összeomlás, a forradalmi és ellenforradalmi zűrzavarok tanulságait levonva dolgozta ki Mann a „konzervatív forradalom” fogalmát, mely nem puszta tradicionalizmust jelent, hanem a haladás igenlését a hagyományos polgári értékek alapján. E szellemiség politikai letéteményesét a Weimari Köztársaságot konszolidáló német szociáldemokráciában látta meg. Ezért kezdettől fogva szemben állt az állítólag a konzervatív értékeket védelmező, de őket valójában megtagadó fasizmussal. A húszas években írt Deutschland und die Demokratie ezt mondja a reakciós liberalizmus-ellenességről: „Politikai megnyilvánulása egy megcsömörlött elfordulás a demokráciától és parlamentarizmustól, egy sötét kavargásban véghezvitt fordulat a diktatúrához és a terrorhoz. Olaszország fasizmusa pontos ellenpárja az orosz bolsevizmusnak, és antikizáló gesztusai és álcázása nem terelheti el figyelmünket lényegének humanitásellenességéről.” Most pedig Németországban is megjelent „egy nacionalista-antiliberális, sőt antihumánus hullám, […] amelyet német fasizmusnak lehet nevezni”, ti. a nemzetiszocializmus.
Thomas Mann (1932, Bundesarchiv) – Wikimedia
A nemzetiszocialista „forradalomról” Mann ezt jegyzi föl naplójába 1933. III. 17-én: „A legrosszabb fajta bolsevizmus ez – német szemmel nézve, az orosztól azonban éppen az különbözteti meg, hogy nem élteti semmiféle eszme.” Úgy látja III. 27-i bejegyzésében, hogy Németországnak bármi áron meg kell szabadulnia a náciktól: „Nincs az a pusztulás, ami túl nagy ár lenne ennek az ocsmány söpredéknek a pusztulásáért. Pont a németeknek jutott ki, hogy forradalmat csináljanak, olyant, amilyen még nem volt a világtörténelemben: eszme nélküli, sőt eszmék elleni forradalmat, forradalmat a magasabb rendű, a jó, a tisztességes ellen, a szabadság, az igazság és a jog ellenében.” Miután nem sokkal Hitler hatalomrajutása után külföldi előadókörútra ment, utána folyamatosan lebegtetett egy hazatérést, illetve egy szakítást, ami azonban végül elkerülhetetlenné vált. Az „Ausbürgerung”-listára 1936. XII. 2-án vették föl (nem tudva, hogy közben már csehszlovák állampolgár lett); s a bonni egyetem, amelytől még 1919-ben „doctor honoris causa” címet kapott, most megfosztotta ettől. Mann az értesítésre adott válaszában azt írja: hallgatni akart, hogy könyvei – így az akkor kiadott „József” – eljuthassanak az olvasóihoz, de ezt a végletekig már nem tehette. Látva a német háborús előkészületeket, azt, hogy Németország szembefordul az egész művelt Európával, megjegyzi: az érett és művelt államok a művelődés (Bildung) jegyében eljutottak oda, hogy kimondják: a háború többé nincs megengedve, s az a nép, amely ezt nem látja és a háborút keresi, a leveretés sorsára kerül (wird geschlagen werden).
A II. világháború során ez valóban bekövetkezett. Mann ekkor már amerikai emigrációban élt. A Zu Wagners Verteidigung című írásában kimondja: „A nemzetiszocializmust le kell verni, ami ma gyakorlatilag sajnos azt jelenti: Németországot le kell verni. És ez egy nagyon meghatározott értelemben úgy is értendő: szellemileg is. Mert csak egy Németország van, nem kettő, egy rossz és egy jó; és Hitler, minden nyomorúságával együtt, nem egy véletlen: hogyan is lett volna lehetséges olyan pszichológiai előföltételek nélkül, melyek mélyebben keresendők, mint infláció, munkanélküliség, kapitalista spekuláció és politikai intrika.” A Dieser Krieg című írás megismétli: „Deutschland muß geschlagen werden”; Németországot azonban nem megsemmisíteni kell, hanem visszavezetni az értelemhez, önmagához, európai föladatához. Németország felelőssége a világgal és önmagával szemben olyasmi, „ami alól nem ment föl semmilyen belső szükségállapot, semmiféle ’muszáj’ és ’nem lehet’ [’Muß’ und ’Kann nicht’], semmiféle állítólag ellenállhatatlan terror. Kein Volk muß müssen” (v.ö. Lessing, „Nathan”: Kein Mensch…). Végül a Deutschland und die Deutschen szintén ezt írja a Faust kapcsán: „A német bensőség története ez, […] mert nincs két Németország, egy rossz és egy jó, hanem csak egy, melynek legjobbja az Ördög csele folytán a Gonoszhoz lendült át. A rossz Németország nem más, mint a tévútra tért jó; a jó, de szerencsétlenségben, bűnben, bukásban.” Ám ahol ő van, ott mégis egy másik Németország van szellemileg jelen.
A háború után Mann nem kívánt Németországba visszatérni, szemére vetve a német értelmiségieknek, hogy nem voltak szolidárisak a száműzöttekkel, hanem engedelmeskedtek a „karizmatikus vezérnek”, hűséget fogadtak neki, és kultúrát csináltak a propagandaminiszter irányítása alatt. Egyik, a német hallgatóknak küldött háborús BBC-üzenetében azt mondta: büszke, hogy civis Romanus, amerikai polgár lehetett – ami az 1918-as Elmélkedések álláspontjának diametrális megfordítása. Éppígy az a mostani álláspontja, miszerint Németországot a háborús vereség nyomán igenis át kell nevelni a demokratikus civilizáció szellemében, hogy harmonikusan beilleszkedhessen az európai nemzetek közösségébe. Nagy belső küzdelmek árán jutott el ide, éppen konzervatív-forradalmi álláspontjának megfelelően. Hiszen bensejében és szellemében mindvégig megmaradt németnek, s ilyenként szenvedett és aggódott hazája sorsáért és jövőjéért. Ha a „József”-regény nyitómondatával kezdtük, fejezzük most be a „Faustus”-regény zárómondatával: „Isten legyen irgalmas árva lelketeknek, barátom, hazám.”
