Pótlólagos jegyzetek
- Részletek
- Napi apró
- 2011. január 27. csütörtök, 03:11
- Lendvai L. Ferenc
A magyar miniszterelnök külföldi nyilatkozataiban arról panaszkodott, hogy őt a magyar sajtóban napról-napra folyamatosan a Ducéhoz és a Führerhez hasonlítják. Az erre vonatkozó adatokkal azonban adós maradt, ami nem is csoda, mivel valójában alig lehet ilyeneket találni. Ebben talán magam is hibás vagyok, a nyilván teljesen fölösleges udvariaskodásommal még közvetett kapcsolat esetében is.
Egy tavaly májusi cikkemben (Választások és vonzások) például azt írtam: „Nos, meg tudnánk említeni legalább két olyan személyt a történelemből, aki szintén úgy vélte, hogy az őt hatalomra juttató választás valójában egy politikai-gazdasági forradalmat jelentett: mégpedig pontosan az oligarchák rendszerének megbuktatását és a nemzeti együttműködés rendszerének megalapítását. Jóindulatunk demonstrálására azonban nem nevezzük meg a szóbanforgó két személyt.” Akkor most megnevezem: Benito Mussolini vélekedett így 1922-ben és Adolf Hitler 1933-ban.
Egy tavaly decemberi cikkemben (Történelmi lecke igazságügyminisztereknek) pedig ezt:
„Én legföljebb két jellegzetes, konkrét történelmi példát tudnék még szemléltetésül fölhozni arra nézve, hogy kik, hol, mikor és milyen következményeket előrevetítve beszéltek így a parlamenti ellenzék képviselőivel. Hogy azonban a Miniszter Úr lássa, én valóban egy úr vagyok, ezt mellőzni fogom.” Most nem fogom mellőzni. Benito Mussolini miniszterelnök ütött meg ilyen hangot 1924 májusában a szocialista Giacomo Matteottival szemben, akit rövidesen elraboltak és meggyilkoltak, továbbá Adolf Hitler kancellár 1933 márciusában a szociáldemokrata Otto Wellsszel szemben, aki rövidesen külföldre volt kénytelen menekülni.
Persze a miniszterelnökünket ezzel még mindig nem hasonlítottam direkt módon sem a Ducéhoz, sem a Führerhez. Ehhez még fejlődnie kell. A rekedt kiabálás Strasbourgban, úgymond a megsértett magyar nép nevében, biztató kezdetnek tűnik.
(Lendvai L. Ferenc)
