Széky János
- Részletek
- G-7
- 2011. január 24. hétfő, 06:00
Holmes, Hays és Kinsey
Az amerikai alkotmány első kiegészítése összesen egy mondat. Ez garantálja – többek között – a szólás- és sajtószabadságot. Annyit mond, hogy a Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely ezeket korlátozza. Pont. A mondattöredékről viszont kismillió cikk, tanulmány és könyv szól, ugyanis a szólás- és sajtószabadságot ezek után csak hatóságok és bíróságok korlátozhatják, azt pedig más bíróságok dolga eldönteni, hogy ez korlátozás volt-e vagy sem. A döntés felnőtt erkölcsi érzéket és tetemes jogi felkészültséget követel meg a bírótól.
Az abszolút szabadságot rendszerint háborúk idején vonják kétségbe – ilyen eset volt a Schenk kontra Egyesült Államok. Miután Amerika hadba lépett, egy Charles Schenk nevű szocialista vezető röplapokat osztogatott, amelyben arra buzdította a sorkatonákat, hogy tagadják meg a behívóparancsot. (Egyébként jó amerikai módjára szintén az alkotmányra hivatkozott, annak is a rabszolgaságot és kényszerű szolgaságot tiltó tizenharmadik kiegészítésre.) A kémkedésről szóló törvény értelmében Schenket elítélték, mire a Legfelsőbb Bírósághoz fellebbezett azzal, hogy megsértették az első kiegészítésben garantált jogait. A Legfelsőbb Bíróság aztán egyhangúlag helybenhagyta az ítéletet. Mint a roppant tekintélyű Oliver Wendell Holmes Jr. mondta indokolásában, ha a szavak „azonnali és közvetlen veszélyt” idéznek elő, a Kongresszusnak joga van törvényt hozni a szankcionálásukra. Ez a híres „clear and present danger” elve, amire – illetve az elvet felváltó Brandenburg-tesztre – máig hivatkoznak liberális jogtudósaink. Ez az a feltétel, amelynél többnek nem kell teljesülnie, hogy a kifejezés szabad legyen. Schenk leülte a maga fél évét, a szabadságjogok nem csorbultak. Senkinek eszébe nem jutott volna például nemzetek vagy kisebbségek megsértését törvényben tiltani. Sem előírni a sajtónak, hogy „hiteles, gyors és pontos” legyen, mert a hitelességnek ezt az értelmét („megfelelő ideológiai felfogás”) nem ismerték, aki pedig nem volt gyors és pontos, az jogszabály nélkül is meghalt a piacon.
Egészen más világ volt a mozgóképeké. Itt viszont az nem jutott eszébe senkinek, hogy a tömegszórakoztatásra az első alkotmánykiegészítés elveit alkalmazza. Senki sem akadt fenn a cenzúrán, mert tudták, hogy a mozi más központi idegrendszeri területekre hat, mint a kimondott vagy olvasott szó. Lassan mondom: egy dolog a sajtó, és más dolog a sík felületen mozgó kép, még ha beszél is. Ugyanabban az országban, ahol a sajtó szabadságát – nem a feladatait, nem a jó magaviseletét: a szabadságát – szentnek tartották, és a legjobb elmék foglalkoztak azzal, hogy ne legyen belőle baj, szóval ugyanabban az – egyébként mélyen vallásos többségű – országban a filmek cenzúrázása a közerkölcs védelmében természetesnek számított.
A még fiatal filmipar ugynis maga volt a fertő, mint arról például Kenneth Anger tényeket és legendákat vegyítő könyve, a Hollywoodi Babilon tudósít. Ugyanő beszéli el – rémuralomnak lefestve – a Hays-hivatal történetét. Ez a hivatal a botrányokat utáló és a hangosfilm új veszélyeitől tartó Hollywood önszabályozó testülete volt. A főcenzor, Will H. Hays, egykori republikánus pártelnök, postaügyi miniszter és esperes a kimerítő „Produkciós kódexben” foglalta össze, mit szabad és mit nem. A szabályzat a lehető legmagasztosabb elvet követte, nem lehet belekötni: „ha a mozgóképek olyan történeteket mutatnak be, amelyek jobbá tehetik az életünket, akkor az emberiség jobbításának leghatásosabb eszközei lehetnek”. Ennek érdekében a filmvásznon nem jelenhetett meg például a szex, beleértve a túlságosan „hosszú és buja csókot”, valamint a kétértelmű táncmozdulatokat; a homoszexualitás, a kábszerezés, az alkoholfogyasztás, hacsak nem volt elengedhetetlenül szükséges a negatív jellemábrázoláshoz; lelkészeket nem volt szabad mulatságos színben feltüntetni; tiszteletben kellett tartani a házasság és a család szentségét, nem lehetett „nyíltan vagy burkoltan megsérteni” (bocsánat, ez csúsztatás, egy másik szabályzatból vettem) más nemzeteket vagy például a fehér többséget azzal, hogy a feketékkel való szexuális elegyedését mutatják.
A más nemzetek megsértésének tilalma oda vezetett, hogy 1940-ig nem lehetett politizáló játékfilmet forgatni a náci Németországról. Hollywood magára vállalta a hipercenzúrát, de folyton kereste a kiskapukat, miközben a kiváló szónoki képességű és a civilek körében nagyon is népszerű Hays a filmipar „cárja” lett. Csak azt a filmet lehetett forgalmazni, amire tisztasági pecsétjét ráütötte. 1945-ben, dicsősége teljében vonult vissza, és tanácsaival segítette hivatalát egészen haláláig, 1954-ig. Hollywood akkortájt rázta le magáról a cenzori hatalmat.
Az 1930 és 1954 közötti időszak nem mondható az amerikai filmtörténet hullámvölgyének, üzletileg semmiképpen, de innen nézve reménytelenül ósdi majdnem az összes film, amely akkor készült. A nagyobb baj az, hogy a kérlelhetetlen erkölcsvédelem teljesen hatástalan volt. Amerika hadat üzent Németországnak, és ezzel nyilván nagyon megsértette; a fajok mégiscsak keveredtek, ebből lett Jimi Hendrix; és a nemi erkölcsök általános állapota a legkevésbé sem hasonlított a filmek angyali világára.
Miközben Hays irtotta a buja csókokat, az Indiana állambeli Bloomingtonban egy Alfred Kinsey nevű, szigorú metodista légkörben felnőtt zoológiaprofesszor, becenevén Prok és famulusai éjt nappallá téve készítették mélyinterjúk ezreit az amerikaiak szexuális szokásairól. A módszertant utóbb sokan bírálták, de az „amerikai hímek és nőstények” tömeges mintáján a szexológia atyja bebizonyította, amit be akart bizonyítani: hogy nincs éles határ a hetero- és a homoszexualitás között (a férfiak 37 százalékának volt valamilyen homoszexuális élménye); hogy a nemiség független a házasságtól (a férfiak fele, a nők negyede lépett félre aktív korában), sőt elég nagy a szadomazochizmusra fogékonyak aránya is. Mondom, mindez tökéletesen megfért a nyugat-európainál erősebb vallásossággal.
A háború után a fehér, középosztálybeli Amerika megrökönyödve vélt magára ismerni Kinsey jelentéseiben; lehet, hogy a professzor túlzott, de mégiscsak közelebb állt a valósághoz, mint a Hays-korszak filmjeinek sterilitása.
Az eszmei mondanivalót nem szívesen rágom senki szájába, csak hogy a félreértéseket elkerüljük: nem a tömegekre ható média szabályozásával van baj. Van, amit szabályozni kell. Van, amit nem szabad. De ha valaki az erkölcsökre akar vigyázni, jobb, ha a szabályozásban tanúsít önmérsékletet. Holmes bírónak Rabelais volt a kedvenc szerzője, és el-eljárt a burlesque show-kra – a burlesque eredetileg, Amerikában nemcsak humoros, de erotikus varietét is jelentett, minél meztelenebb nőkkel. „Hálás vagyok Istennek, hogy alantas az ízlésem” – mondta. Körülbelül ennyi bölcsességet, keresztényi önismeretet és öniróniát, hölgyeim és uraim, ott a Médiatanácsban, ha már nevelni akarnak.
