Széky János
- Részletek
- G-7
- 2011. január 24. hétfő, 06:00
Rútul
„Sajnálom, hogy Önöket ilyen rútul rászedték és becsapták” – mondta Orbán Viktor múlt szerdán, Strasbourgban a médiatörvény bírálóinak, nem túl áttételesen lehülyézve a szónokokat, akik az Európai Parlament abszolút többségét képviselték.
(Itt abba is lehetne hagyni, bár csak az után, hogy megjegyeztük: Orbán úgy ítél, ahogy él, hiszen – hála nyelvünk elzártságának és viszonyaink egzotikus voltának – néppárti támogatóinak mégiscsak ő a legfőbb forrása minden magyar dologban. Amit tudnak róla és Magyarországról, azt igen nagy részt tőle tudják. Kitérhetünk az ellentámadás igazságtartalmára is: a rút becsapás bizonyítékául azt hozta fel, hogy „új magyar médiatörvényben a kiegyensúlyozatlanságot nem lehet szankcionálni és pénzbírsággal sújtani”. Ezt hinnék ugyanis bírálói. Az igazság az, hogy pénzbírsággal sújtani nem lehet, szankcionálni lehet – például a bűnös „médiatartalom-szolgáltató” kötelezésével, hogy adjon megfelelő mennyiségű műsoridőt az akárki által hiányolt álláspontnak. Egy igaz és egy hamis állítás konjunkciójából a logika szabályai szerint hamis állítás kerekedik ki – de kit érdekel itt az igazság és a logika?)
Mondom, abba lehetett volna hagyni az első mondat után. Ha Magyarországon közmegegyezés volna arról, hogy a nemzetközi politikában ilyet nem lehet csinálni. De mint annyi minden más elemi dologról, erről sincs közmegegyezés. Más országokban, olyanokban is, amelyeket mi magasról lenézünk, tisztában vannak azzal, hogy a diplomácia, az diplomácia, és valakinek vagy van érzéke hozzá, vagy nincs. Akinek nincs, az nem póbállkozik vele, hanem olyanokra bízza, akiknek van.
Nálunk kormányokon átível az a meggyőződés, hogy a nemzetközi kapcsolatokhoz majdnem elég az egykori hírszerzőtisztek hetvenes-nyolcvanas években szerzett világismerete. (A bolgárok legalább tudják, hogy mennyire gáz, és most decemberben elhatározták, hogy visszahívják a külképviseletekről a Darzsavna Szigurnoszt egykori embereit, az állomány talán negyven százalékát. Egész pontosan a külügyminiszter határozta el, aki a King's College diplomájával a háta mögött a szófiai Nyitott Társadalom Alapítvány programigazgatója volt. Nálunk sem ilyen külügyminiszter nem volt és nem lesz soha, sem ilyen visszahívás.)
Más kis országban, nem nagyhataloméban tisztában vannak vele, hogy a nemzeti érdekeket úgy tudják hatásosan képviselni, ha befolyásos, erős szövetségeseket szereznek, nem pedig kicsi kéteseket, meg ellenségeket. Hogy az adott kormány álláspontját úgy tudják elfogadtatni, ha másoknak tetsző érveket hoznak fel mellette, és nem úgy, ha feltételezik: az álláspontot mindenkinek el kell fogadnia, majd lehülyézik azt, aki nem fogadja el, hátha ettől megváltozik a véleménye.
Van néhány nyilvánvaló tétel, ami nálunk nem érvényes. Ha egy miniszterelnök Strasbourgban így szerepel, máshol nemcsak az ellenérdekelt politikusok mondanák, hogy ilyet nem lehet, hanem az elemzők is megállapítanák, hogy kész, ez akkora hiba, ami után nem lehet a gödörből kimászni, még akkor se, ha a belpolitika sikeres lesz, és biztosan nem, ha a belpolitika csődöt mond. (Gyurcsány körül úgy viharzanak a szenvedélyek, hogy senki sem gondolja végig, mit rontott el a nemzetközi kapcsolataiban. Végül is akármit tett a belpolitikában, diplomáciai baklövései bizonyultak végzetesnek: Merkel kínos helyzetbe hozása az elején és Obama negligálása a végén. Orbán pedig sokkal rosszabb a külkapcsolatokban: született antidiplomata.)
A háborús viszonyok közt nevelődött hazai elemzők és talpasok egyszerűen nem érzékelik a diplomáciai analfabétizmusnak ezt a tobzódását.
Az itthoni sajtó például nem nagyon foglalkozott Schmitt szlovákiai állampolgár-toborzásával, amivel csak az volt a baj, hogy rossz helyen, rosszkor és rossz közönségnek adta elő, miután méltó partnerével, a nem éppen szellem- és jellemóriásként ismert Gašparovičcsal tárgyalt, hite szerint békés egyetértésben, és miután még Fico is meghökkenve tapasztalta, hogy a szlovmagyok túlnyomó többségének nem kell az enyhén megzakkant magyar állam szimbolikus polgársága. Ez oda vezetett, hogy a jelenlegi kormánykoalíció mellett Ficóék is törvényjavaslatot nyújtanának be a saját ellentörvényük enyhítésére, a koalícióból viszont az Egyszerű Emberek nevű fura társaság – Schmitt akcióján felháborodva – nem volna hajlandó megszavazni a tilalom visszavonását, csak ha érvényesül a Nottebohm-elv: a másik országhoz letelepedettség, munka vagy családi szálak kötik a szlovák állampolgárt. Ebből könnyen koalíciós válság lehet. Tehát miután a Fidesznek a kettős állampolgársági törvény sebes elfogadásával kis híján sikerült megnyeretni a választást a lefelé tartó Ficóval (és csak azért nem sikerült, mert ugyancsak a Fidesz az MKP látványos támogatásával népszerűsítette a Most-Hidat), most elnökünk a bukásig nehezítheti Radičová helyzetét. Amiről persze nem tud, mert nincs, akik szóljon neki. Pedig itt van ez az ország a szomszédban, lehetne olvasni az újságjait. Láthatóan senki sem olvassa, vagy ha olvassa, nem hajlandó érteni a szóból.
Egyszer talán könyvet ír valaki arról, mi vezetett a magyar diplomácia ilyen fokú leépüléséhez. Pillanatnyilag már azt sem veszi észre, ha rútul beég.
