Most ment el a kedvem az egésztől…
- Részletek
- Napi apró
- 2011. január 22. szombat, 05:17
- Lévai Júlia
…már tudniillik hogy majd teljes szívvel beleadjam magam a jövő heti, második médiatüntetésbe.
Az esemény toborzásához valaki föltett egy plakátot a facebookra, amelyről fekete háttérben egy fehér vonalakkal megrajzolt, ütésre kész ököl képe mered elém. Ez volna tehát a lelkesítő, közös szimbólum, amelyet az általam is örömmel köszöntött, új generációnak sikerült összehoznia, a demokrácia jegyében szerveződő mozgalom szellemiségének kifejezőjeként. Ezzel kéne nekem – aki a demokratikus mozgalmakhoz képest esetleges módon születtem nőnek, de annak születtem – azonosulnom.
Jaj, hát persze hogy tudom: ezerféle azonosulási mód közül választhatok, itt ezt mindig megengedik nekem. Ismerhetem a magyarság előző évszázadaiból, hogy szinte tobzódni tudok a lehetőségekben, ha a nemzetnek vagy legjobbjainak erejét kifejező szellemiséggel szeretnék összeolvadni. (A szellemiség megidézéséhez nélkülözhetetlen klisék: „Kard és kereszt”, illetve „Munkásököl, vasököl, oda csap, ahova köll”. A „sarló és kalapács” határeset: sarlózni nők is szoktak.) Bármikor módomban áll például hozzátörleszkedni bármely hétliterköpős, nagyerős hímhez, de alá is rendelhetem magam, a háttérből segíthetem őt, adhatom a keze alá a muníciót, amelynek birtokában ő majd jól odacsap (abból lesz az erkölcsi haszon, ugye), és ha sikerült neki, hű csatlósaként sütkérezhetek a végeredmény fényében is. (Ha nem sikerült, akkor sem járok feltétlenül rosszul: a mártírglóriának különös becse van a kelet-közép-európai társadalmakban.) És ami még jobb: azt is választhatom, hogy úgy teszek, mintha az én öklöm ugyanolyan ütésképes volna, és mintha attól lennék egyenrangú, hogy tudok én férfit is utánozni, ha azt várják tőlem. Helyi szinten ráadásul még egy női megoldást is választhatok: „szuroköntés a várfalakról”. Mit finnyáskodom itt már megint?
Ami a finnyáskodást illeti, az előző, amúgy igen kedvemre való médiatüntetésen speciel nem is én cikiztem, hanem egy franciás műveltségű férfi barátom gúnyolta ki az általában ugyancsak kedvemre működő Bakács Tibor tüntetés-vezénylőt. Éspedig ezért a mondatáért:
– És ahol szabadság van, ott mindig kell lennie egy gyönyörű nőnek, aki felolvas nekünk!
(Gryllus Dorkát és a tüntetők petícióját konferálta fel így a Bakács.)
– Miért nem egy jó seggű férfinak? – kérdezte bele a térbe, mire ezt a választ kapta a közelben álló nőktől:
– Mert azoknak a motorház alatt a helyük.
Ezzel könnyedén elintéztük az „itt a szabadságot is csak nemi nézőpontból szokás értelmezni” filozófiai kérdést, ám akkor az apropó sem volt túl súlyos, azért is tehettük meg. A plakáton lévő ököl azonban már nem olyan könnyed látvány. Főként, hogy ez a felirat van ott mellette:
„A szabadság nem száll le az emberekhez, az embernek kell fölemelkednie hozzá” – és bainggg, ott áll, ettől jobbra az ököl.
Jöjj el, szabadság, te szülj nekem öklöt.
Aki nem érti, hogy a szabadság nem sült galamb, az kap egy akkorát, hogy leesik a feje.
Mi ütünk, te röpülsz.
Ennél még egy kacsacsőrű emlős képe is jobb látvány volna.
Beteg lélek volt, aki kitalálta ezt a plakátot, de ez a kisebbik baj, a nagyobbik az e mögött feszülő hiány. Az, hogy még ez a jóravaló csoport is képtelen pozitív dolgokat felvonultatni, dinamikus szimbólumot kitalálni ahhoz, ami a számára fontos. Hogy az antidemokratikus megnyilvánulásokkal szemben mást ez a mozgalom sem tud mondani, mint hogy nekünk is van ám öklünk. És hogy az ütünk-vágunknak itt, úgy látszik, tényleg csak a fellengzős szépelgés lehet az ellenpárja – dinamizmust, színességet, élénkséget felvonultatni az agresszióval szemben elképzelhetetlen. Pedig ha a net-demokraták hosszasan és kitartóan akarnak tüntetni a médiatörvény visszavonásáért és a sajtószabadság védelmében, s azt akarják, hogy egyre többen legyünk kinn, együtt, akkor nem lehet ugyanazokhoz a mérhetetlenül unalmas, egysíkú klisékhez folyamodni.
Ütésre kész öklöt láttunk már eleget a Kossuth téren, az előző kormány ellenzékétől. Ezzel a kormánnyal pedig agressziót nem érdemes szembeszegezni: ő a jobb ezen a téren, neki van hatalmas rutinja benne. Lássuk már be végre, hogy ebben mi csak lemaradni tudunk.
Ne az öklötök legyen ütőképes, az istenért, hanem a mondandótok. Mert ha az nincs, akkor minden marad a régiben: az ország egyik fele az öklét rázza, a másikat meg a hideg.
(Lévai Júlia)
