A holokauszt és a Fidesz hazugságépítménye
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2010. március 29. hétfő, 06:04
A jobboldalon ma kétféle, karakteres hozzáállás létezik a holokauszttal kapcsolatban. Az egyik szerint egyáltalán nem volt ilyen – ezt vallja a Jobbik törzsközönsége. A másik szerint volt ugyan, de akkor volt az antikommunistáknak is (polgároknak, keresztényeknek, kulákoknak) – ezt erősíti a Fidesz politikai vezetése. Maradjunk az utóbbinál, amely egyelőre meghatározóbb a politikában.
A Fidesz arra természetesen gondosan ügyel, hogy konkrét hazugságokat ne mondjon ki ez ügyben, ezért koncepcióját egy általánosabb, átfogóbb hazugságra alapozza. Ezt a hazugságot pedig úgy építi fel, hogy amikor a kommunista diktatúráról beszél, mondandóinak érvényességi körét gondosan kitágítja a világ összes kommunizmusára, amitől a kép természetesen sokkal véresebb lesz. Mígnem amikor a nácizmusról szól, akkor az érvényességet ugyanolyan gondossággal leszűkíti a hazaira, amitől az viszont látszatra kevésbé lesz véres. Ehhez elég két tényt mellőznie. Az egyik tény, hogy Magyarország nem egyszerűen megszállás alatt szenvedett, hanem aktívan, szövetségeshez illő módon részt vett egy háborúban, amely ellen itthon alig volt érdemi tiltakozás. (Mint tudjuk, a háborúellenes tevékenységben részt vevő ellenállók és partizánok száma az árapály-jelenség mozgását követte: a proletárdiktatúra erősödésével és gyengülésével párhuzamosan nőtt, illetve csökkent.) A másik, mellőzendő tény pedig az, hogy a Rákosi-rendszer ugyan brutális volt, de sem méreteiben, sem mélységeiben nem közelítette meg a Sztálinét. A Fidesz mindkettőt könnyen elhallgathatja, hiszen pillanatnyilag nincs konszenzus a két tényt illetően.
A Fidesz hazugságépítményének első szintjén tehát ez áll: „Magyarország a háborúnak nem aktív résztvevője, hanem az áldozata volt, a Rákosi-rendszernek szintúgy, ezért igazából mi szorulunk részvétre és kárpótlásra, nem a zsidók”.
Az áldozatiság hazugságával azután el lehet tüntetni a zsidótörvények magyar megalkotóit és magyar végrehajtóit, a magyar zsidó állampolgárok magyar kifosztóitól, begyűjtőitől, bevagonírozóitól kezdve mindazokig, akik a kevés visszatérőnek még a bonbonierjeit meg a bundáit sem adták vissza, nemhogy a lakásait. (Tisztelet a nagyon kis számú kivételnek.) Ezzel a Fidesz el tudja kerülni, hogy ki kelljen mondania az ennél könnyebben leleplezhető hazugságot, amely pedig az általa tételezett antikommunista, „polgár-kulák-holokauszt” létét bizonyítaná. Tehát hogy az ötvenes évekbeli, hazai politikai üldözések azonosak lettek volna egy színtiszta népirtással, és hogy Recsken is gázkamrák lettek volna. Megelégszik azzal, hogy nagy vonalakban azonossá teszi a két rendszer áldozatainak áldozati mivoltát (amit egyébként senki se tagad): „Az új országgyűlés nem fog különbséget tenni a nácizmus és a kommunizmus áldozatai között”– mondta Répássy Róbert, a holokauszt tagadását és relativizálását tiltó törvény elnöki aláírásának napján. Ez tehát az építmény első szintjén a főfal. Répássy ehhez még hozzátette: „Mi majd azonos mércével fogjuk mérni a nemzeti szocialista és a kommunista diktatúrák bűneit".
Miért mondja ezt? Mások talán eltérő mércéket alkalmaztak? S miben nyilvánult ez meg? – kellett volna több riporternek is megkérdeznie Répássytól, de természetesen senki sem kérdezte meg – ki merné őt zavarba hozni?! Így a nyilvánosság előtt egyáltalán nem fogalmazódik meg a lényeg: hogy ugyanis a holokauszt egyediségét hangoztatóknál nem a mérce más, hanem a bűnök „műfaji” csoportosítása különbözik.
Ezt valóban nem érdemes hangsúlyozniuk, mert a bűnök csoportosítása viszont elég egyértelmű képet mutat, és ellentmond a koncepciójuknak. Az egyik bűn koncentrált népirtás volt – azonos származású gyerekek, nők, fegyvertelen férfiak legyilkolása; a másik pedig a politikai ellenfelek koncentrált üldözése volt – vállaltan a más vallásúak vagy aktívan más pártállásúak börtönbe zárása, megkínzása, a forradalom után a kivégzése. Népirtás és politikai üldözés nem azonosak. (Erre utalt az MDF-es Herényi Károly, ha nem is a legárnyaltabb és legszerencsésebb megfogalmazásban, amikor azt mondta: „A kommunizmus áldozatává válni részben az egyén saját döntése volt”, vagyis az ember választásán is múlt, hogy aktívan szembeszállt, vagy passzív maradt). Amikor tehát Répássy a bűnök csoportosítása helyébe az eltérő mércék képét állította, akkorát csúsztatott, hogy a fal adta a másikat, de ezt a csúsztatását minden veszély nélkül, folyamatosan elkövetheti, ahogyan ezt vele együtt mindenki más is megteheti, mert a média képtelen folyamatos kontrollt gyakorolni.
Maradjunk még Répássy nyilatkozatának első mondatánál, és vegyük komolyan. Ha ezt tesszük, akkor nyilvánvaló, hogy a második mondat csak egy kapitális hazugság lehet. Ahhoz a „végeredményhez” ugyanis, amit az első mondat sugall – hogy ugyanis a nácizmus és kommunizmus áldozatai egyformán politikán kívüli gyerekek, nők, fegyvertelen férfiak is voltak –, éppen hogy a bűnök mércéjének váltogatásával lehetett csak hozzájutni. Vagyis a „bűnegyesítéshez” az kell, hogy a kitelepítéseket vagy a forradalom utáni kivégzéseket konkrétan áttegyék a totális, fajelméleti alapú népirtás mérlegére. Ha tehát valahol eltérő mércével mérnek, akkor a Fidesznél éppen azt teszik.
Ráadásul az is hazugság, hogy ők egyáltalán bármit is mérlegelni fognak! Hiszen ezerféle módon elmondták már, hogy a két diktatúrát mindenben azonosnak tartják, a mérlegelésen tehát rég túlvannak. S ha véletlenül ők nem fogalmaztak volna egyértelműen, akkor a híveik megteszik helyettük, ahogyan ezt a saját lapunkban is láthattuk már. A kommunizmus bűneiről szólva írta dr. Gaál Szabolcs: „Ezek pont akkora bűnök, mint a HK rémtettei” (HK=holokauszt, amit ezek szerint a diplomás levélíró végrehajtó hatalomnak képzel!!).
Na de ha ezt már eldöntötték, akkor mit akarnak még a Fidesznél mérlegelni?! A levélírótól ezt is pontosan megtudhatjuk – ugyanis a politikai ellenfél megsemmisítésének lehetőségeit: „A kommunizmus, az mkp, az mszmp és az ezek örökösének tekinthető mszp diszkreditálására az első lépés lenne, hogy a kommunizmus bűneit törvényben ítéljük el” (NB. éppen Rákosi pártja, az MDP maradt ki a felsorolásból…). S ha a fideszes levélíró szövege mellé odatesszük a Gyurcsány „leamortizálásáról” szóló, politikai nyilatkozatokat, akkor szavait nyugodtan tekinthetjük a lényeg kimondásának. A lényeg tehát az, hogy a Fidesz célja a holokauszt relativizálásával is sokkal inkább a politikai ellenfél diszkreditálása, semmint a valóság feltárása és az igazság képviselete.
A Fidesz és a fideszesek hazugságépítményének második szintje tehát immár kalákában épült, a közönség aktív közreműködésével. Egyik pillére ez a hazugság: „mi egyenlő mércével mérünk”, a másik pedig ez: „mi a valóság elemeit mérlegeljük, és azt nem rendeljük alá a pillanatnyi politikai érdekeinknek”.
Ha mindez így van, a Fidesz viszonya a holokauszt témájához csak részletkérdésekben különbözik a Jobbikétól. A részletbeli különbség az, hogy a Jobbik ellenfele egy homogénnak képzelt zsidó uralmi tömb, a Fideszé pedig egy ugyancsak mesterségesen homogenizált és képzeletbeli kommunista tömb, amelynek a mai MSZP a megtestesítője. Ám mivel a jobbikosok a kommunistákat is teljes egészében azonosítják a zsidósággal, plusz a „gaz, idegen, vérszívó tőkebefektetőkkel”, ezért ezt a különbséget nem tekinthetjük vízválasztónak. Nagyon is elképzelhető, hogy mindkét jobboldali erő, amely most nagy súllyal lesz jelen a parlamentben, egymással párhuzamban, alapvető együttműködésben fogja kijátszani a holokauszt-kártyát, mihelyt a politikai érdeke ezt kívánja. Ugyanakkor ez mégsem lesz ilyen egyszerű. Hiszen a Fidesznek sem a gazdaságpolitikája, sem a külpolitikája nem épülhet arra az autarchiát eszményítő stratégiára, amely ráadásul minden befektetőben és minden berepülő gyakorlógépben eltávolítandó zsidó ellenséget lát. A Fidesz ez ügyben a lehető legrosszabb helyzetbe hozta magát: miközben valószínűleg folyamatosan a témával kell majd foglalkoznia, a Jobbik egyre mélyebben nyomhatja bele őt a saját ellentmondásaiba.
Tekintettel arra, hogy a Fidesz kormánya iktatta be az ünnepi rendbe a holokauszt-emléknapot, nem kérdés, hogy a holokausztról kialakított, relativizáló álláspontok a párt vezetőinél egyértelműen tudatos hazugságok, amelyek a nép egy (nem jelentéktelen) részének rosszindulatára építenek, amelyeket azonban a nép egy (nem jelentéktelen) része szó szerinti értelmezésben tárolt be magának. A Fidesznek természetesen van oka, hogy összehazudja egymással a nácizmust és a kommunizmust. Éppen, mert nagyon jól tudják: a kommunizmusba – szemben a nácizmussal – nincs eleve bekódolva az ölés terve, ezért ennek elvileg lehetséges a jövőben konszolidált változata. A jelen kapitalista válságok pedig nemcsak a nácizmus, hanem a baloldaliság igényét is elkezdték fölerősíteni. A demokratikus Európa számára a demokratikus, nem öléspárti, proletárdiktatúrát nem hirdető kommunizmus mint irányzat elfogadható lehet. A Fidesz tehát – az amúgy létező és ható – szómágiával akarná elérni, hogy hívei azonosnak lássák a veszélyesen feléledni látszó kommunizmust a nácizmussal, és ezzel már most elvágják a jövőjét. Amivel – egyébként eléggé bizarr módon – voltaképpen a saját szélsőségével teszi azonossá a kommunizmust. (Miközben azt is említsük meg, hogy a nácizmus sokkal kevésbé a „széle”, fokozata valaminek, mint inkább maga a „valami”: önálló politikai ideológia, ezért egy jobboldali párt ma akkor jár jól, ha nem jobboldaliként, hanem konzervatívként nevezi meg magát. De ezt a Fidesz egyelőre nem látszik fölismerni.)
Amit pedig tesz, azt azért teszi, hogy a maga egyetlenségét bizonyítsa. Azt szeretné elhitetni, hogy egyedül ő képviseli mind a jobb-, mind a baloldalon az igazi értékeket. És ehhez minden lehetőséget megragad, még a holokauszt ügyének lehetőségét is; még ez is alkalmas számára ahhoz, hogy a saját, egypárti vízióját erősítse. Ennek jegyében képes egy olyan ormótlan tetővel zárni hazugságépületét, amelynek szerkezetét egyszerűen a cinizmusa adja: „Mi tudjuk, hogy mi a történelmi igazság, de úgy teszünk, mintha ugyanúgy nem tudnánk, ahogyan a nép se tudja”. Ami azt is jelenti, hogy a Fidesz ezt a tetőt kifejezetten a szavazópolgárai megkerülésével tette föl, jó magasra.
Ezért fog hosszú távon lezuhanni, és összedőlni az egész.
Mert az ilyen-olyan mércékről, bűnegyesítési lehetőségekről, politikai érdekekről szóló hazudozások akár masszívan is fenntarthatók, mivel leleplezésükhöz kellenek tudáselemek, történeti ismeretek is. A cinizmus lelepleződéséhez azonban nem tudás kell, hanem önérzet, igazságérzet és felháborodás. És – mint azt már Orbán és az általa életre segített Jobbik esetében is láttuk – ilyesmi bárhol keletkezhet: amikor a jobbikosok úgy találták, hogy Orbán már nem felel meg nekik, mert nem ugyanazt mondja, amit az elején mondott, és már az árpádsávos zászlójukat is kitette az ünnepi gyűléséről, akkor a maga részéről fölkelt ellene, letaszította a trónról és ellenségnek minősítette.
Ki tudja, mi lesz az az esemény, és mi lesz az a mondat, amelynél a Fidesz híveiben ugyanúgy le fog esni a tantuszt, és fel fog támadni az önérzet és az igazságérzet: nem igaz, hogy mi előbbre helyezzük a pártpolitikát a történelemi tényeknél, nem igaz, hogy elfogultan ítéljük meg a másik oldalt, nem igaz, hogy Európával szembe akarunk menni. Elég, ha még két felekezetre kiterjed a pedofília-botrány (ráadásul néhány katolikus mindent meg is tesz, hogy kiterjedjen), és máris borul például a „keresztény kontra kommunista” képlet, mint a „tiszták kontra mocskosak” kifejezője. Az egyfolytában kereszténykedő fideszes vezetőkről egyszerre mindenki látni kezdi, hogy lövésük sincs a Bibliáról – ez a kamu, nem a holokauszt egyedisége! De lehet, hogy a nagy tisztogatásban mellényúlnak, és véletlenül elhallgattatnak egy jobboldalon is kedvenc médiasztárt. Vagy valamelyik vezér elfelejti bevenni az aznapi piruláját, és kimondja, amit valóban gondol.
Mindnyájan a szükségszerű véletlenek kezében vagyunk. Csak túl kell élni az összedőléssel járó borzalmas bűzt és mocskot.
