rss      tw      fb
Keres

Sztrájkjogtalanság

Valamikor azt hittük, hogy egy sztrájk lényegében egyszerű, továbbá szép és nemes dolog. Egyszerű, mert arról van szó, hogy ha a munkáltató és a munkavállalók valamiben nem tudnak megegyezni, akkor ez utóbbiak a szakszervezet vezetésével fölfüggesztik a munkát mindaddig, amíg végül mégis megegyeznek, vagy ameddig valamelyik fél be nem adja a derekát. Továbbá szép és nemes, mert hiszen nyilván a munkavállalóknak, a munkásoknak van igazuk a gonosz tőkésekkel szemben, s mindnyájan szurkolunk nekik, hogy harcuk sikeres legyen és szűkös sztrájkkasszájuk kitartson. Ha pedig a tőkések sztrájktörőket alkalmaznak, s ennek kapcsán az elnyomó államgépezet erőszakszervei is beavatkoznak, az már természetesen egy minden határon túlmenően fölháborító dolog. A sztrájk ideálképe Zola „Germinal”-jának hatásos és fölemelő leírásában rögzült bennünk.

Ám az utóbbi időkben, így Magyarországon a rendszerváltás óta (amióta ismét vannak sztrájkok), a dolgok összezavarodtak. Először bizonyos kétely támadt az emberben, amikor – előbb csak külföldön, aztán itthon is – azt látta, hogy olyanok sztrájkolnak, például a légiforgalom-irányítók, akik általános vélemény szerint kellőképp meg vannak fizetve, csak hát még nagyobb fizetést szeretnének (mert hiszen ki nem szeretne?), és visszaélnek sajátosan erős nyomásgyakorló lehetőségükkel. Másodszor kiderült: nincs olyan, hogy „a” szakszervezet, mert egy-egy vállalatnál a jó isten tudja, hány szakszervezet működik (amelyeknek függetlenített vezetőit a vállalat fizeti, mintha még mindig a kommunizmusban élnénk, s ők bizonyára ott is élnek), és ezek mind összevissza sztrájkolhatnak, tetszésük szerint; ha pedig eléggé rafináltak, akár egyetlen munkás is megbéníthat például egy egész vasúti fővonalat, míg a többiek úgymond nem vesznek részt a sztrájkban, s kapják vidáman a fizetésüket – nincs gond tehát a sztrájkkasszával.

A leginkább meghökkentő dolog azonban, amit tapasztaltunk, az, hogy a gyakorlatban szó sincs a gonosz tőkések elleni sztrájkokról. Magyarországon még valamikor a rendszerváltás idején volt ugyan valami kis bányászsztrájk, azóta azonban kizárólag az egészségügyben, az oktatásban és a közlekedési ágazatban került sor sztrájkokra. Csupa olyan munkahelyen, ahol a tulajdonosok nem „tőkések”, hanem az állam vagy egy önkormányzat. Az igazi tőkések ellen a mi hős szakszervezeteink nem mernek sztrájkolni, hanem ott fülüket-farkukat behúzzák, viszont a kormányzati/önkormányzati szférában arra számítanak, hogy itt a közösségi tulajdonosok, illetve képviselőik nem akarnak politikai népszerűségvesztést a szociális érzéketlenség látszatának vállalásával, s így majd meg fognak hátrálni. Eddig általában jól számítottak.

De ez hagyján. Ha egy állami tulajdonú kohászati üzemben vagy egy önkormányzati tulajdonú gépgyárban kerülne sor sztrájkra, az közvetlenül még mindig a munkáltató és a munkavállalók ügye lenne. Az egészségügyben, az oktatásban és a közlekedésben azonban nem ilyen kétoldalú konfliktusról van szó, hanem itt egy harmadik fél is megjelenik: a szolgáltatásokra joggal igényt tartó, ámde – mint ilyenkor kiderül – nem kiszolgált, hanem kiszolgáltatott közönség: a páciensek, a tanulók, az utasok. És a sztrájkolók, amint a közlekedési sztrájkok esetében (ahol a sztrájkvezérek látható élvezettel jelentik be a várható káoszt) ez egyértelműen tapasztalható, éppen erre utaznak: arra, hogy az állam vagy az önkormányzat a túszul ejtett közönségre való tekintettel fog majd végül engedni. Ismerős módszer ez: csakugyan a túszejtők, a terroristák módszere. Ezért valójában minden olyan ágazatban, ahol egy sztrájk nem a munkáltatónak, hanem a nagyközönségnek okozza az igazi kárt, egyáltalán nem lenne szabad sztrájkot engedélyezni.

Ilyen radikális szabályozásra a sztrájktörvény liberális megalkotói természetesen nem szánták el magukat, ám biztosíték gyanánt azért beépítették az „elégséges szolgáltatás” elvét. A sztrájk megkezdése előtt ebben tehát elvileg meg kellene állapodnia a két félnek. Gyakorlatilag azonban, legalábbis a közlekedési sztrájkok esetében, soha nem állapodtak meg, és ha a szabályozás így marad, nem is fognak. Hiszen ez így a szakszervezeteknek és nagyhatalmú basáiknak nagyon kényelmes: azt a minimális szolgáltatást sem kell nyújtaniuk, amit egyébként – föltehetőleg viccből – maguk javasolnak. Ha viszont a megállapodásig tényleg nem kezdődhetne meg a sztrájk, az a munkáltatót hozná uralmi pozícióba. A törvényhozónak tehát már régen rá kellett volna szánnia magát a nyilvánvalóan szükséges beavatkozásra: úgy módosítani a sztrájktörvényt, hogy az elégséges szolgáltatásról a végső szót egy külső döntéshozó mondja ki. Mert ami most folyik, az a divatos (bár fogalmilag nem igazán korrekt) kifejezésmóddal élve legális ugyan, de nem legitim; szóval jogilag törvényes, de morálisan jogtalan. Visszaélés a sztrájkjoggal: sztrájkjogtalanság.

Két további szempont figyelembevétele aztán végképp megmutatja a dolog abszurditását. Az egyik, hogy a sztrájk gyakran nem is érdekvédelmi okokból folyik. Például a harcos vasutasszakszervezetnek a vasúti szárnyvonalak bezárásához csak annyi köze volt, hogy a folyamat ne járjon elbocsátásokkal, magában véve semmi köze hozzá. (Mellesleg a rémisztő jóslatok az elmúlt másfél hónapban olyannyira nem igazolódtak, hogy a hóban csak vonatok akadtak el, autóbuszok nem.) Az egészségügyi reformról már ne is beszéljünk. A politikai sztrájk radikális szocialista fegyver vagy fenyegetés volt valamikor; s bizonyára nem ok nélkül mondta Lenin, hogy a szakszervezetek a kommunizmus iskolái. De ma? – A másik, hogy értelmes munkás olyan helyzetben nem sztrájkol, amelyben a sztrájkkal saját vállalata csődbejutását segítené elő. Márpedig a sztrájkoló vasutasok, buszsofőrök stb. pontosan olyan vállalatoknál dolgoznak, amelyek gyakorlatilag már réges-régen csődben vannak. A munkavállalók itt inkább örülhetnének, hogy egyáltalán van munkahelyük, ahelyett, hogy teljesíthetetlen követelésekkel állnak elő, s ha nem teljesítik őket, akkor nagy vakmerően nekiállnak sztrájkolni.

Az ilyesfajta felelőtlen követelőzők, akik egyébként egy ízben már jócskán hozzájárultak egy baloldali és liberális kormány bukásához, tényleg megérdemelnék, hogy a puha liberális sztrájktörvény helyett kapjanak egy jó kemény konzervatív szabályozást, s a baloldali ejnye-bejnye helyett egy jobboldali kormányzat osszon ki nekik két pofont. És garantáljuk: ha meglesz a jobboldali kormány, amelynek hatalomrajutását most – akár tudattal, akár tudatlanul – oly nagy igyekezettel készítik elő, előbb vagy utóbb egészen biztosan meg is fogják kapni.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!