Nyerges András
- Részletek
- 2011. január 17. hétfő, 06:46
- Nyerges András
A G-7 e heti vendége:
Nyerges András
író, költő, publicista
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Eszi, nem eszi, nem kap mást
Azelőtt ötféle zacskós tej volt a polcon. Most hónapok óta csak ugyanazt az egyfélét találom. A márkanév azonban (legalábbis bennem) rossz emlékeket ébreszt, ez a fajta volt az, amelyikből már a vásárlás napján megsavanyodott tejet öntöttem ki otthon. Visszavinni blokkostul, reklamálni, vitatkozni a boltvezetővel – ez meghaladta az e célra tartalékolt energiáimat, inkább hagytam az egészet a fenébe, és legközelebb másfélét vettem. Most nincs másik, de hát bolt sincs több a közelben, mert minden kisüzletet megszüntettek, a nagy áruházak meg tőlünk mind roppant távol vannak. Kocsival nyilván nem gond kimenni valamelyikbe, de mi van azokkal, akik nem autóval járnak? Mi nem számítunk? Fanyalodjunk rá arra az egyszem boltra, amit mutatóba meghagytak, és az egyszem boltban az egyféle tejre? Úgy érzem, bennünket is madárnak néznek, valahogy úgy, mint a régi viccben, ahol a finánc a madáreledel feliratú ládában leveles dohányt talál, és figyelmezteti a csempésző atyafit: a szállítmánya nem éppen madárnak való, mire az így válaszol: „márpedig eszi, nem eszi, nem kap mást”.
Amikor a kereskedelmi csatornák megérkeztek a képernyőre, eleinte örültünk, mert úgy éreztük, színesedik általuk a műsorkínálat, a bulvár egy lesz a nézhető dolgok közül, s akinek ez kell, miért is ne nézhesse. De azután ránkzúdultak a jó ízlés határait nemhogy feszegető, de azokon jóval túllépő, legfeljebb a szem rágógumijának beillő adások, és jóformán csak ilyenek, ráadásul a rivalizáló csatornák egyazon kaptafára húzzák a műsoraikat, és a lényeget tekintve ugyanazt sugározzák ugyanakkor, vagyis igazából nincs választék, mert az embernek tökmindegy, hogy azt, ami untatja, vagy dühíti, Big Brothernek vagy Való Világnak, Aktívnak vagy Fókusznak, Vacsoracsatának vagy Hal a tortánnak, X-Faktornak vagy Megasztárnak hívják, ez nem pluralizmus, ez uniformizálás. Sebaj, gondoltuk eleinte, azért az állami televízióban továbbra is lesznek igényes filmek, önálló tévéjátékok, színházi közvetítések, ott nem kizárólag lejárt szavatosságú babonaságokkal, rossz ösztönöket élesztgető ökörségekkel fognak bombázni bennünket, ott majd „virágozzék minden virág” alapon nemcsak egyféle ízlés, egyféle kulturális szint találja meg a neki tetszőt, és aki nem 18 és 45 év közötti, az sem esik az öntudattal meghirdetett diszkriminációnak áldozatául. Ebből sem lett semmi, mert a támogatás csökkentésével arra kényszerítették az állami tévét, hogy (amennyiben kellő mennyiségű, pénzt hozó reklámot akar) kénytelen legyen a kereskedelmi csatornákat utánozni, azokkal próbáljon lépést tartani, hiszen a hirdetők oda adnak pénzt, ahol elég magas a nézettség, és nézettség – az immár évtizednél is hosszabb (félre)nevelő munka után – ott van, ahol a harsány bugyutaság, a normalitást tagadó extremitás, a gusztustalan álszenzációk hajszolása uralja a műsort, ahol művileg tenyésztett ál-nagyságok („celebek”) sorozatgyártása a cél. A telefontársaságok bevételét növelő pénzhajhászás az eleinte még némi műveltséget is megkívánó vetélkedőkből kiszorította a tudásszomj és az értelmes becsvágy halványan pislákoló szikráit is, ma már csak a pénz számít, az agresszivitás, az önzés, a gátlástalanság képez olyan értéket, melynek révén elnyeri méltó jutalmát, aki nyer. Nincs választék, mindegy is, hová kapcsolunk, hiába van immár hatvan csatornánk: mire megyünk vele?
Nemrég pedig híre jött, hogy uniformizálják a hírszolgáltatást is. Vége annak a világnak, hogy különféle híradók a maguk beállítottsága, ízlése, tehetsége szerint mást és mást mutassanak meg a világból. Ezentúl kötelező lesz az egyetlen központi hírszolgáltató anyagát átvenni, egyforma tudósítások közvetítenek egyforma véleményt, takarékosság címén már a helyszínre is csak egyetlen stáb fog kiszállni, azt pedig központi vezérléssel döntik el, hogy egyáltalán mi az érdekes helyszín, és mi nem az, mi a hír, és mi nem az. Ha eddig az volt a jelszó, hogy „egy a tábor, egy a zászló”, ezentúl ez kiegészül azzal, hogy „egy a vélemény, egy a szempont”. Nem lesz érdemes sorra egymásután különböző híradókat megnéznünk, hogy amit – tegyük fel – nem tartott fontosnak a Tények, azt megtudjuk például az m1 Híradójából, mert mindenütt ugyanarról fogják ugyanazt mondani. Nem tehetek róla, ez is egy (még az „átkosból” való) viccet juttat eszembe: Szergej Szergejevics förtelmesen unja Brezsnyev beszédét az egyik csatornán, tehát fogja a távkapcsolót és átvált egy másikra, ahol ugyanazt a Brezsnyev beszédet látja, de Leonyid Iljics ráadásul még meg is fenyegeti a mutatóujjával: „kapcsolgatunk, kapcsolgatunk?”
Csoda-e, ha a politikai pluralizmus is kezd suttyomban átalakulni valami mássá. Ezt persze nem hirdetik meg (majd bolondok lennének!), sőt azzal cáfolják, hogy nálunk ma is öt különböző párt létezik, hát hogyne lenne pluralizmus! Az a korosztály azonban, amelyhez tartozom, ennek aligha dől be, számunkra a jelenség roppant ismerős valahonnét. Kevesen tudják ma már, hogy pro forma a Rákosi-féle egypártrendszer is többpártrendszer volt, abban is mindvégig léteztek – igaz, csökevényes, névleges formában – más pártok, úgymint Független Magyar Demokrata Párt meg Radikális Párt, mint a Függetlenségi Népfrontnak nevezett konglomerátum tagszervezetei. Természetes – mondta Rákosi Mátyás 1949. március 5-i beszédében –, hogy e két párt csatlakozásának politikai feltételei is vannak. „A jövőben ingadozás nélkül, fegyelmezetten kell követniük a Függetlenségi Népfront vonalát, és gondoskodniuk kell arról, hogy soraikat a Népfrontba való belépés előtt megtisztítsák”. Ha a Fidesz ukázait „ingadozás nélkül, fegyelmezetten követő” KDNP az ötpártiság bizonyítéka, akkor ez a Fidesz-típusú pluralizmus bizony, bizony a Rákosi-félére hajaz.
Mindez azért szúr nekem szemet, mert a kilencvenes évek első felének a pluralizmus volt a No.1-es divatszava, és számomra ez tűnt az igazi demokrácia garanciájának. Még azt illetően is vérmes reményeim voltak, hogy a demokrácia nemcsak a politikában, hanem az élet más területein is érvényesülni fog. A hétköznapi gyakorlatra lefordítva: mindenből mindenütt lesz választék. És bár csúfolódtunk azon, hogy sokaknak gondot okoz a szó kiejtése (pruralizmust mondanak pluralizmus helyett), azért ezt a fogalmat (és amit vártunk tőle), boldogan és gyöngéden tettük magunkévá.
Egy ideje azonban észre kellett vennem, hogy már a kifejezés is kikopott a közbeszédből. Még a politológusok se használják. Tökéletesen nyoma veszett. Sokáig bíztam benne, hogy csak a szónak. De most, itt, a tejespult előtt hirtelen összeáll bennem a kép. A szót azért nem használjuk, mert semmi sem juttatja eszünkbe. Sem a boltokban, sem a politikában. Egy Llewelyn-regény szállóigévé vált címe jut az eszembe: „Hová lettél, drága völgyünk?” , csak éppen mutatis mutandis: „Hová lettél, drága pluralizmusunk?
Néha azzal nyugtatom magam, amivel 1946-ban Márai nyugtatta önmagát: „Alvilági erők hatnak ma is a közéletben: a minőség elvét megtagadó, a pártnagyságok koncaival felező alemberek világában élünk. De ki hitte, hogy hamarabb, mint két-három emberöltő múltán, lehet itt mást is nevelni, másféle embert? Az angoloknak és franciáknak, a svédeknek és a dánoknak is százötven év kellett a demokráciához. Ahogy nincs Blitzkrieg, úgy nincs Blitzfrieden sem.”
Miért is ne nyugodnék meg? Hiszen azóta, hogy ő ezt papírra vetette, még csak hatvanöt év telt el.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Ha összetörik a barométert
1931-ben államcsőd-közeli helyzet volt Magyarországon. A Károlyi Gyula-kormány mögött álló Egységes Párt azonban hiába tudott magáénak 158 (a Keresztény Szociális Pártéval együtt 194) mandátumos, elsöprő, nem is kétharmados, de négyötödös többséget (az ellenzéknek és a pártonkívüliekkel együtt is csak 49 mandátuma volt), néhány gyors és hangzatos „szükségrendeleten” túl jóformán tehetetlennek bizonyult, hiszen csak a külföldi adósságállomány törlesztése évente 300 milliót tett ki, ami a nemzeti jövedelem 10 százalékának felelt meg. A nemzeti függetlenség jegyében elrendelhetett ugyan tilalmat a külföldi bankoknak járó törlesztőrészletek kifizetésére, a szélsőjobboldal nagy nemzeti önérzete azonban az ellen is felhorgadt, és kikérte magának, hogy a népszövetségi megbízott a pénzügyi helyzetünket vizsgálgassa. A nyomor mindeközben katasztrofális maradt. Mi sem volt természetesebb annál, mint hogy ellenzék és sajtója keményen kritizálja a kormányt.
A kormány válaszul úgy döntött: azzal mutat határozottságot és tettrekészséget, ha rövid pórázra fogja a sajtót. Ennek jegyében bevezetésképpen négy hétre betiltják – egyelőre csak a Reggeli Újságot. Ehhez tudniillik még csak új sajtótörvényt sem kellett kreálni, ment a betiltás a régi alapján is. A lényeg az volt, hogy a szankcióval példát statuáljanak, hátha ettől kezdve más lapok alaposabban meggondolják, közöljenek-e olyan cikket, mint a Reggeli Újság, melynek írásában efféle állítások találhatók: „Februárra teljesen elfogy az ország pénze”. Az indoklás szerint „ez az állítás nemcsak az ország belső rendjét és közbiztonságát sérti, hanem külső politikáját is, amennyiben az ilyen valótlan tényállítás alkalmas arra, hogy nemcsak a belföldi, hanem a külföldi közvéleményt is károsan befolyásolja”.
Helyben vagyunk – innentől ismerős a történet.
Azaz hogy ismerős – volna, ha nem tapasztalnám, hogy 1931-ben, noha nem volt nálunk demokrácia, mégis másképp zajlottak le az efféle ügyek. Amikor a kormány a bajok ellenszeréül azt találta ki, hogy a sajtót fogja megrendszabályozni, nemcsak azok tiltakoztak, akiket ez közvetlenül érinthetett. Hanem például a Pesti Hírlap is. Nem kell sajtótörténésznek lenni, hogy az ember tudja: ez a lap nem volt baloldali, de még a polgári radikalizmussal sem kacérkodott, tehát nem volt zsigerből ellenzéki, inkább szívósan és elszántan mindig is konzervatív orgánum. Nem véletlenül lett éppen Herczeg Ferenc a lap emblematikus figurája. A Pesti Hírlapnak amúgy esze ágában sem volt gáncsolni a kormány sajtópolitikáját, de úgy látszik, volt egy határ, amelyen túl (bármily hihetetlen!) a lojalitásnál fontosabbnak tűnt számára a szakmai szolidaritás. No meg a józan ész.
Ha a kritika jogáról volt szó, ez a lap épp úgy felszisszent, mint azok, akik rendszeresen éltek is ezzel a joggal. A Pesti Hírlap vezércikkét olvasva e sorok írója elkezdte azt kívánni, bár képes volna ilyen mérvű tárgyilagosságra és elfogulatlan tisztességre a mai jobboldal bármelyik orgánuma. Bár létezne ma is, nálunk is ez a fajtája a konzervativizmusnak! A Pesti Hírlap 1931. november 29-i vezércikke tudniillik leszögezte: „Az ellenzéknek, amely nincs megelégedve a kormány működésével, egyenesen feladatai közé tartozik az, hogy alkotmányos eszközökkel a kormány megbuktatására törekedjék. Ezt senki az ellenzéktől rossz néven nem veheti. Ezt a politikai tevékenységet kárhoztatni vagy egyenesen felforgatási törekvésnek minősíteni nem lehet. Semmi esetre sem engedhető meg, hogy a sajtót elrettenteni próbálják attól, hogy mindezekről a maga felfogása szerint beszámoljon a közönségnek.”
Mi több, magában a parlamentben is akadtak honatyák, akik – mint Pakots József –, óva intették a kormányt a „sajtóstatárium” bevezetésétől. S amikor a T. Ház november 27-i ülésén kibeszélte azt, amit titkolni illett volna, és tiltakozott amiatt, hogy „a sajtófőnöktől állandó ukázok mennek a lapokhoz”, a kormánypárt nem ordította le a fejét, nem vádolta hazaárulással. Akkor sem, amikor a többségi dölyfről is ejtett néhány keresetlen szót: „Lehetetlen, hogy a saját többségi uralmukat ilyen eszközökkel próbálják fenntartani!” És ehhez még valamit hozzátett, amit a mostani médiatörvény sugalmazóinak és cikkelyekbe foglalóinak különösen ajánlatos volna megszívlelniük: „Nem a barométert kell összetörni, hanem tessék jobb atmoszférát teremteni. Ha a közvélemény azt látja, hogy a sajtót elnyomorítják, még több bajt feltételez, mint amennyi van”.
Pedig hát bajból – valljuk be – több is van a kelleténél.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Ki téveszt össze mit, mivel?
Önmagáért beszél, amit Ady összes prózai műveinek kilencedik kötetében találtam, s ahogy megtaláltam, szinte eufóriába estem tőle A Budapesti Napló 1907. október 27-i számában jelent meg az alábbi szösszenete: „Sikerült elhelyezni egy magyarbarát cikket egy olyan New York-i lapban, amely mindig ellenséges volt velünk. Amíg ellenségünk volt, szennyes zuglap volt a New York-i. Most egyszerre kivételesen világlap, becsületes, komoly újság”.
Történetesen ugyanazon a napon került a kezembe ez az Ady-glossza, amikor a hazai sajtó jobboldali része minősíthetetlen stílusban szidni kezdte az új médiatörvényt és az új kormány más, nem éppen demokráciakonform intézkedéseit bíráló nyugati lapokat. Ilyen alapon szennyes zuglap lett a Die Welt, a Financial Times, a Die Presse, a The Washington Post, a Der Spiegel, a Le Monde, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, az Economist, a Süddeutsche Zeitung, a The Guardian, a Neue Zürcher Zeitung, a Daily Mail, a Le Figaro, a The New York Times, a The Telegraph, és így tovább – bocsánat, ha valamelyiket kifelejtettem volna.
No, de a lapok még csak-csak megúszták ahhoz képest, hogy a jobboldal új betanulásban megint előadta a Ti rohadt hazaáruló baloldaliak című operát, melynek szüzséje röviden abban foglalható össze, hogy a Nyugatnak magától semmi kifogása nem volna az ellen, ami nálunk történik, csak a hazai ellenzék súg neki, az terjeszt az orbanida demokráciáról rágalmakat, az vezeti félre a német, angol, svájci, francia, amerikai és más politikusokat, a sajtójukkal együtt. Az ilyen habzó szájú bértollnokok közt is az első: Bayer Zsolt (vesztére) történelmi példát hoz arra, hogy a baloldal – szerinte – mindig is ezt tette. „Egy éven át szervezték a nemzetközi blokádot az élet-halál harcot vívó Magyarország ellen. (…) Ami most zajlik Magyarország ellen Európában, itthoni segédlettel és felbujtással, az bizony dermesztően hasonlatos az egykori vörös emigráció ténykedéséhez.” Ehhez még azt a tanácsot adja a kétkedőknek, hogy 1919-et illetően „tessék Tormay Cecile-t olvasni!”
Nos, én szót fogadtam. Elővettem a híres-hírhedt Bujdosó Könyvet és azt találtam benne, hogy épp azokban a napokban, amikor a még polgári demokratikus kormány egy „belga mintájú lajstromos választás” megtartásáról rendelkezett, szerzőnk „itthoni felbujtással és segédlettel” foglalatoskodott. Március 9-i bejegyzése szó szerint így hangzik: „Nem tagadom, igyekszem informálni a külföldet, szavammal is, tollammal is. Egy cikket fogok ma felolvasni, melyet derék honfitársaink, Leffler Béla és felesége, Signe Liljekranz vittek ki Stockholmba, a Svenska Dagbladet számára. A címe: Kiáltás a nemzet vérpadáról”.
No persze, nem véletlen, hogy Bayer Zsolt és Orbán Viktor olyan jó barátok. Orbán 2003-ban, felhasználva a Szabadság Kis Köre nevű polgári kör gyűjtését, pontosan azt tette – csak éppen személyesen –, amit 1919-ben Tormay Cecile. Lisszabonban a
Kereszténydemokrata Internacionáléval megbélyegeztette Magyarországot, mint ahol „az emberi jogoknak csak a burmai meg a kubai gyakorlathoz mérhető megsértése” zajlik.
Az embernek óhatatlanul eszébe jut egy rendszerváltó, de átmenetileg ellenzéki párt 1990 szeptemberében kelt, máig szóról-szóra érvényes deklarációja, amelyben ez állt: „A kormányon lévő párt nagyon hajlamos rá, hogy a kormány fölött gyakorolt kritikát úgy utasítsa el, mintha az ellenzék vagy a sajtó Magyarország presztízsét ásná alá, magát a magyar nemzetet támadná. Az ilyen megnyilvánulások nem sok jót ígérnek a demokrácia jövőjére nézve. Az ilyen magatartás arra utal, hogy a kormánypárt vezérei hajlamosak összetéveszteni pártjukat és választóikat az országgal, a nemzettel.” A szomorú csak az, hogy mindez a Fidesz történetének dokumentumait összegyűjtő, Az első száz nap című kiadványban olvasható.
Csak éppen Orbánék nem olvassák.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Hol a fal a hátunk mögül?
Élesen emlékszem a pillanatra, amikor a Magyar Hírlapban, 1993. június 19-én, a 4-5 oldalon megláttam a tudósítást, melyből azt kellett megtudnom, hogy az MDF egyik képviselője (az illető még abban az évben átlépett a MIÉP-be), név szerint „Szilassy György képviselő” mit nyilatkozott „Szálasi Ferenc esetleges rehabilitációjáról”. Azért emlékszem, mert számomra akkor egy kicsit vége lett a világnak. Hát erre kellett a nagy változás, kérdeztem magamban, nyilván keserűen és igazságtalanul, de talán érthető indulattal, hogy „a nemzetvezető” rehabilitációja szóba kerülhessen? Engem már a rehabilitáció szó ilyen kontextusban való használata is villámcsapásként ért. Kamaszkoromtól, vagyis az ötvenes évek második felétől ahhoz szoktam hozzá, hogy az ártatlanul elítélteket, a koholt vádak miatt bebörtönzötteket, a konstruált perek áldozatait szokták rehabilitálni. Attól, hogy ezt valakik, akik a nyilatkozót egy párt szavazótáboraként megválasztották, Szálasira is kiterjesztenék, megint hátrább került, sőt, szinte ledőlt az egész fal, aminek a hátamat még nekivehetném. Az illúzióim addigra már úgyis sorra szétfoszlottak, kezdtem beletörődni, hogy olyasmi, amiben mindenki bízhatna, hihetne, amit becsülhetnénk, tehát közös többszörös (se legkisebb, se legnagyobb) nem létezik, és korábban is gyermeteg dolog volt ilyesmit feltételeznem. De abban váltig reménykedtem, hogy vannak legalább negatívumok, amelyek elutasításában egyek vagyunk, és vannak személyek, akik osztatlan, közös gyűlöletünk tárgyai, akiknek szellemét senki sem kívánja újjáéleszteni, sem a hozzájuk fűződő tetteket átértékelni. Úgy éreztem, végső soron ez is elég ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam a világban, a tagadás is lehet közös nevező, azaz hogy fal, amelyet együtt támasztunk, mielőtt elrugaszkodnánk tőle. Ha ki-ki másfelé tart is, jó érzés tudni, hogy minden különbözőségünk ellenére van egyvalami, ami közös bennünk: ugyanabból nem kérünk, akárki és akármiért tukmálná is ránk.
Azt hittem, Szálasi neve is ilyen. Egyértelmű, hogy bármily eltérőek is az elképzeléseink a demokráciáról, ő abba nem fér bele. Ehhez képest az első demokratikus parlament képviselője azt fejtegette, hogy „Szálasival kapcsolatban érdemes volna megnézni, milyen bűnöket követett el tételszerűen, aztán ha esetleg egy olyan parlament lesz Magyarországon, amelyik úgy dönt, hogy neki megbocsát, hát bocsásson meg. Egyelőre még nincs olyan parlament.” Ez volt számomra a második sokk: hogyhogy „egyelőre”? Lehetséges volna, hogy egyesek erre spekuláljanak? Hogy lesz majd ilyen parlament is? De akkor én hol élek? Hová kerültem, ha nem a demokráciába? Még ebben sincs közmegegyezés? Napokig, hetekig vártam, lestem, kívántam, hogy az elhangzottakból legyen botrány, tiltakozzanak, elhatárolódjanak, akik tudnak róla, azok pedig, akiket ez az ember képvisel, kérjék ki magának ország-világ előtt. Se egyének, se párt, se testület meg nem szólalt. Semmi nem történt. Holmi zűrös, belső pártügyekről, nyilatkozási jogról és hasonlókról esett némi szó, csak éppen arról nem, hogy Szálasit ilyen összefüggésben emlegetni talán mégse kellene, s hogy ez tűrhetetlen, elviselhetetlen. Vártam, hogy kinyilvánítják, ez a nyilatkozat kilépőjegy a demokráciából. Történni viszont csak annyi történt, hogy egyesek megjegyezték, az én véleményem „intoleráns”, én vagyok az, akinek nem smakkol a szólásszabadság.
Attól fogva rendszeresen dőltek le mögülem annak a bizonyos falnak a darabjai. A Mein Kampf újrakiadása és kiadójának bíróság általi fölmentetése kapcsán némelyek a jobboldali sajtóban már azt pedzegették, hogy „tulajdonképpen” Hitler sem olyan egyértelmű képlet, mint addig gondoltuk, és kezdték „árnyalni” a képet. 2005-ben meg azt kellett volna szó nélkül lenyelni, hogy – el sem akartam hinni, hogy ez igaz lehet – kezdetét vette a fehérkülönítményes Prónay Pál ítéletének felülvizsgálata. Akkor megint (a jó ég tudja, hányadszor!) rádöbbentem, hogy naiv vagyok, hiszen azt képzeltem, a kecskeméti, siófoki, orgoványi vérengzésekre a jobboldal is úgy tekint, mint önnön szégyenére, ez az, amit saját teoretikusai sem tartanak vállalható hagyománynak. Hogy pusztán finnyásságból-e, vagy elvi fenntartások alapján, nem érdekelt, számomra csak az volt a fontos, hogy nem kérnek belőle, eszük ágában sincs folytatni, Olykor, a jobboldal természetéről folytatott vitákban használtam is Orgoványt mint érvet, és emlékeztettem ellenfeleimet: végső soron az egész a jobboldal egyazon alomból való, hacsak ezt ki nem kéri magának. Publicistaként ezt írtam, de magánemberként jólesett, ha vitapartnereim emiatt felhorkantak, mert így megint érzékelhettem a hátam mögött a közös falat.
Ez szűnt meg most végképp. Valaki túlment azon a határon, amit egy demokratikus közegben átléphetetlennek hittem. Mindegy is, hogy kicsoda, az illető maga már rég nem tud meglepni semmivel, de hát a cikkét egy egész szerkesztőség vállalta, a szerkesztőség mögött meg tekintélyes jobboldali tőke áll, vagyis a véleményével az illető nincs egyedül. Én vagyok az ostoba, ha még mindig azt hittem, a fasiszta elmebajnak, a fröcsögő szadizmusnak is van egy – ha nem jóérzés, de legalább óvatosság szabta – határa, csakhogy Bayer Zsolt, (mellesleg, de nem véletlenül) Orbán Viktor barátja, nem érzi úgy, hogy tartania kellene bármitől is. Annak a véleményének adott hangot, hogy amit Orgovány jelent, azt folytatni kellett volna, és – talán – kellene ma is. „Kun Béláék igazán megérdemelték volna, hogy az orgoványi erdőben végezzék, nyakig földbe ásva. Mert az orgoványi erdőben történtek rettenetesek voltak, de legalább érthetők. Ha tetszik, uraim, ha nem. Európa és a Nyugat örök szégyene, ahogyan Kun Béláékat befogadta, istápolta, és ahogyan felült az ocsmány propagandájuknak. Amely propaganda nyomán már szó sem esett semmiről. Csak az orgoványi erdőről…”
Egyszer régen, még 2002-ben, szatirikus rémlátomásként, azt találtam papírra vetni egy cikkben, hogy a végén megérjük: a hatalmon lévő jobboldal hazahozatja és dísztemetésben részesíti Héjjast, az egykori különítményest. Akkor többen siettek megróni ezért, mondván, az efféle túlzások veszik el a baloldali mondanivaló hitelét. Hiúságomat sértette a dolog, de azért belül elégedetten nyugtáztam, hogy amit leírtam, ennyire csípi mások szemét, mert akkor talán még sincs akkora baj, hiszen képtelenség még csak feltételezni is, hogy Orgovány szellemét bárki rehabilitálná.
Hát – úgy látszik – mégsem az.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Az igazság rovására
Vannak mondatok, melyek szinte beleégnek a memóriánkba. Talán tudat alatt vágyunk rájuk, és boldoggá tesz bennünket, hogy valaki más kimondta őket. Minket esetleg a kötelező (ál)szemérem tartott vissza attól, hogy hasonlót mondani próbáljunk, de ezernyi más oka is lehet a gátlásainknak. Számomra mindenesetre boldogság volt Ignotus Pál Csipkerózsa című memoárjában ezt olvasni: „Sajnálom, mindenben igazunk volt”. A könyv megjelenése csak a rendszerváltásnak köszönhető, hiszen Ignotusék igazát az a rendszer tagadta, amelyik 1989-ben éppen megbukott. Magam ugyan már régóta azt gondoltam, hogy az 1945 előtti népi-urbánus vita tényei (pláne, ha valaki nemcsak az 1938 előtti, hanem az 1938-tól 1944-ig terjedő időszakot is figyelembe veszi!) Ignotust igazolták, és Révai (meg nyomában a völkisch-narodnyik irányzat elvakult hívei) nemcsak tévedtek, de a tények szelektív figyelembe vételével hamisítottak is. Az 1947-ben hazatért Ignotus Pál azt láthatta, hogy a kommunisták megint a népieknek hízelegnek, és a Szép Szó újraindítása az, amire nemet mondanak. Az antifasiszta polgári radikalizmus ellenséges irányként kezeltetik, a fasiszta ideológia fertőzése viszont bocsánatos bűn. Fentiek kimondására azonban nincs bocsánat, és aki (sután és ügyetlenül) mégis megpróbálkozik vele (mint e sorok írója 1965-ben), arra soha vissza nem vont anatéma mondatik ki. 1989 kellett hozzá, hogy legalább maga Ignotus Pál (sajnos, már csak ezzel a posztumusz könyvével), elmondhassa: „Szép volna ma, visszatekintve akkori kapálódzásunkra, bölcsen számot adni arról, hogy miben tévedtünk. Nem a mi hibánk, hogy semmiben. Majdnem szégyellem akkori éleslátásomat. Igazán nem sajnálnék egy kis hamut a fejemtől vagy bókot egykori ellenlábasaimtól, hogy a ’nem megmondtam?’ olcsó diadalát a Szent Ágoston-i megalázkodás és megvilágosodás ragyogó jelenetével cseréljem fel. A viszonyok nem adnak rá módot. Nem tudok az igazság rovására tárgyilagos lenni. Ha a fejem tetejére állok, akkor is csak azt láthatom, hogy igazam volt és igazunk volt nekünk kevesünknek, József Attilának és Fejtő Ferencnek, Gáspár Zoltánnak és K. Havas Gézának, igen, sajnálom, mindenben igazunk volt. Minden, ami azóta történt, és történni elmulasztatott, a magyar baloldal elporladása, a népi ellenállás potenciális erőinek elsüppedése bennünket igazolt, elégtételünkre és nyomorúságunkra.”
E sorok írója siet leszögezni, hogy Ignotus sorait csak példa gyanánt idézte, és nem a népi-urbánus vitáról akar beszélni. Engem ezekben a mondatokban a bennük megmutatkozó emberi tartás érdekel. A szembeszegülés azzal, hogy ebben az országban „illik” magunkról mindig azt állítani, hogy tévedtünk. Akkor is, ha erről szó sincsen. A meakulpázással lehet rokonszenvessé válni – az igazság nem számít. Ezért lett kedvencemmé ez a mondat is: „Nem tudok az igazság rovására tárgyilagos lenni”.
Azt sem tartom üres formulának, sem szónoki közhelynek, hogy a „mindenben igazunk volt” mellé Ignotus Pál odateszi: „sajnálom”. Igen, ebben indulat és kajánság is rejlik, de nemcsak az. Ő tényleg sajnálta. Ahogy én is, aki most őt idézem. Azok közé tartozom, akik jobban örülnének, ha nem lenne, nem lett volna igazuk. Jobb érzés lenne beismerni, hogy például az, amit 2009-ben a „weimarizálódásról” írtam, utólag rémlátomásnak bizonyult. Annak titulálták. Jó lenne azt mondani, én csak elcsábultam az 1933-as szövegeknek a mostaniakkal való felszínes hasonlóságától, de a harcias és gátlástalan nacionalista demagógia egy gazdasági válság idején ma nem veszélyes. Jó lenne bevallani, hogy belőlem hiányzott a jóhiszeműség, mert lám, a kétharmados többség csak hetven évvel ezelőtt vezetett a demokrácia felszámolásához, erről ma szó sem lehet. Hogy nem kellett volna a mára is érvényesnek tartani azt, amit a nagy választási győzelmet arató náci párt vezetője mondott: „Ha törvényes úton kerülünk hatalomra, utána már mi szabjuk meg, mi a törvényes”. És jó lenne arról meaculpázni, hogy a mai magyar jobboldalnak esze ágában sincs úgy viselkedni, mint 1919 őszén, nem készül sem bosszúhadjáratra, sem leszámolása, nem követel „egyoldalú kedvezést”, mint akkor az Ébredők Szmrecsányi nevű alvezére. Gondolom, Debreceni József és más Cassandrák is boldogan jelentenék ki, hogy a borúlátásuk alaptalan és túlzott volt.
Az is jó lenne, ha Ignotus 1947-es szövege csak ezek miatt ütne szíven. De sajnos még másról is szó van. Mi is átéljük „a magyar baloldal elporladását”. A lassanként kibontakozó diktatúra közegében „a népi ellenállás potenciális erőinek elsüppedését”. Hiába másak a viszonyok, mégis gondolkodóba ejti az embert, ha egy megfogalmazás ilyen kísértetiesen ráillik a mai helyzetre is. Megfogalmazója talán olyasmit érzékelt, ami a hazai történelemnek konstans jelensége. Akkor hát nem luxus-e „az igazság rovására” gyakorolni a tárgyilagosságot? Abban, hogy bizony az, megerősít Hannah Arendt is, aki 1959-ben, a Lessing-díj átvételekor így beszélt: „Lessing sohasem engedte, hogy az úgynevezett objektivitás elterelje a figyelmét a világhoz való viszonyulásáról s az általa támadott vagy feldicsért dolgok és emberek világban elfoglalt valódi helyéről.”
Dixi et salvavi animam meam.