… s ahogyan ilyenkor mindig el szokta énekelni…




Az Olvasó a Tüntetés-eszmecsere címmel közzé tett levélváltásból is láthatja: a tizennegyediki médiatüntetést illetően Pap László lényegében „elírta előlem” a témát. Annál jobban, mint ahogyan ő összefoglalta a dolgot, én sem igen tudnám elmesélni. Idézem is:

„– nem volt anyázás még idézőjelben sem
– nem volt szavalókórus még elszigetelten sem
– nem voltak pártok
– volt viszont női szónok
– volt Bródy, volt éneklés boldogan és könnyesen
és voltunk mi, civilek, polgárok, nagyon sokan. Nagy egyetértésben. Eltökélten, de erőszakmentesen.
Jó volt. Nagyon jó volt”.

Ha pedig valaki az érzékek szintjén is fel akarja idézni az élményt, bármikor megnézhet több videofelvételt is a tüntetésről.

Így én maximum annyit tehetek, hogy felmérem: mi marad egy-két nap elteltével az ott átéltekből. Ezt meg is tettem, és azt tudom mondani, hogy a magam és a hozzám közel állók lelkében ez ügyben mintaszerű egyensúly keletkezett. Konkrétan az optimizmus és a pesszimizmus között.

Optimizmus: Körülnéztünk, és azt láttuk, hogy jó sok fiatal volt a téren. De jó! Hát hiszen akkor van itt utánpótlás, demokratákból. Nem lehet mondani, hogy már megint ugyanannak a pár száz fős körnek a tagjai jöttek össze. Az semmi: amikor elhangzott a jól ismert mondat: „Jön Bródy, és ahogyan ilyenkor mindig el szokta énekelni, elénekli, amit el kell”, akkor kiderült: ez a jó sok fiatal szinte mind tudta és értette is azt a két dalt, amelyet egykor kifejezetten a mi generációs sajátosságunkként tartottak számon. Ennyiben tehát megváltozott a helyzet, és ezek a dalok nem elválasztanak minket, hatvanasakat, a nálunk idősebbektől (ezt mondjuk nem nehéz elérni, hiszen ők zömükben már nem is élnek), hanem összekötnek a nálunk fiatalabbakkal. Valamit jól csináltunk.

Pesszimizmus: Na de hát ugyanezt írta le Fencsik Flóra, tizenkilenc évvel ezelőtt, a Charta-tüntetés kapcsán. Jöttek az antidemokraták, mi meg kimentünk a térre, ahol jött Bródy, és „ahogyan ilyenkor mindig el szokta énekelni”, elénekelte, hogy „Ha én rózsa volnék”. Mi pedig vele, és szép volt. Hadd idézzem Fencsik írását is: „Jó nóta ez a népdalmotívumra* írt dal. Több nemzedék szelíd himnusza. Vágyálom a mindenkinek nyíló rózsáról, a fényben megfürdő utcáról (…), s amikor az utolsó, a Ha én zászló volnék… kezdetű szakasznál Bródy leengedte, szokás szerint a gitárját, és csak az énekhang szállt, újra teli torokból énekelte vele mindenki a felemelt fejű, szabad, autonóm emberek hitvallását: Nem lennék játéka semmiféle szélnek”. (Ha én utca volnék… 168 óra, 1992. szeptember; olvasható a szerző Libikóka című kötetében is.)

Megmondom őszintén, most, tizenkilenc év elteltével ugyanott és ugyanazon a téren én már mindennek látszottam ennél sornál, csak olyan felemelt fejű embernek nem, aki büszkén énekli bele a nagy levegőégbe, hogy ő „beszakadna”, meg hogy „nem játéka”. Nem, én sokkal inkább olyan lehajtott fejű embernek látszódtam, akinek ezúttal azért folyik le az arcán vastag csíkokban a szemfestéke, mert hiába tudja, hogy ő maga szabad: a szabadság közege mérhetetlenül hiányzik körüle. S azon a néhány ezer emberen kívül, akivel itt most együtt bőg a téren, az egésszel képtelenség közösséget vállalnia. Reggelenként nem érti: mit keres ő épp itt. Mert már megint az idegenség mázával van bekenve számára mindaz, aminek a sajátjának kéne lennie. És nem azért, mert birtokolni akarna itt bármit, dehogy. Hanem mert az eddigi életében ezer szállal kötötte magát oda mindahhoz, ami itt a „közös” kifejezés mögött lapul. Mert érti a házakat, utcákat épp olyannak elképzelő, tervezői szándékot, amilyenek itt a házak és utcák, mert érti és ismeri az Ázsiából hozott parasztdalok szerkezetébe belekövült időtlenséget, ugyanígy a reneszánszkori, formabontó erdélyi zenék modernitását és finom pszichologizálását, érti a költészet egyedi szerepét, a magyar viccek különlegességét és a kultúra vegyes mivoltának életszagúságát. Valamit mégis nagyon rosszul csináltunk (mármint mi, hatvanasok), hogy az utánunk jövőknek megint van miért aktualizálniuk azt a dalt, amelynek a dolgok normális rendje szerint már rég történelemmé, archív értékké kellett volna válnia. De nem tudott azzá válni, és ráadásul mi most éppen örülünk, hogy az aktualizálásban egyek vagyunk a következő generációkkal. Hát ettől tényleg csak sírva fakadni lehet. És igaz ugyan, hogy az optimizmus és a pesszimizmus bennünk ez alkalommal egyensúlyba került, az inga beállt középre, na de nézzünk már rá erre a képre! És lássuk már meg benne, hogy ez azt is jelenti: itt soha az égvilágon semmi nem változik, itt örökké „ilyenkor” van. Itt a végeredmény maximum az inga beállása a középpontba, az optimizmus és a pesszimizmus között.


Trapped Freedom – flickr/olly247

Igen, őszintén örültem, hogy a Kossuth téren szép és ráadásul dinamikus, s nemcsak az agressziót meg a szokásos, kiüresedett sémákat, de az ostoba patetizmusokat is nélkülöző tüntetés résztvevője lehettem. Miközben az emelkedettségnek is születtek pillanatai, ahogyan az otthonosságnak is. Mert hogy megint ott volt a jól ismert fölvezetés, miszerint „jön Bródy, és ahogyan ilyenkor mindig el szokta énekelni…”, melynek nyomán valóban jött és elénekelte, mi pedig vele. És ez nagyon szép volt.

Hát jó, akkor legyen ez a mi generációs küldetésünk. Tartson minket életben az, hogy vannak az unokáinkkal komoly, nemzetépítő feladataink. Meg kell tanítani őket arra, hogy mi a jelentése a Miért hagytuk, hogy így legyen című, továbbá a Ha én rózsa volnék… kezdetű, látszólag populáris, valójában jelentős történelmi beágyazottságokkal rendelkező, többrétegű és emblematikus zeneszámoknak. Továbbá arra is rá kell hangolni őket, hogy amikor majd tíz-tizenöt év múlva jönnek az antidemokraták, ők pedig mennek szépen a térre, ahol majd elhangzik a szokásos mondat – „Jön Bródy, és ahogyan ilyenkor mindig el szokta énekelni…” –, akkor ne vezesse félre őket a látvány. És egy percig se higgyék, hogy a színpadra lépő, oly sok mindent megért és nyolcvan felé közeledő férfi nem tudja őket megszólítani. Dehogynem tudja! Ott fognak ők is rácuppanni a dalra, a zászlós résznél. Az egyetlen feladat, hogy a lányok aznap az alkalomhoz illő, szuperprofi, könnyálló szemfestékkel menjenek ki a térre.

Nekünk pedig, ahogy elnézem, örökké kell majd élni.


Lévai Júlia                  


* Ez sajnos egy közkeletű tévedés: a dallamnak semmi köze a magyar népdalokhoz, annál több a 17-18. században kedvelt, nyugatias elemeket használó, lefelé ismétlődő motívumokkal (szekvenciázással) építkező virágénekekhez. A dal tehát nem paraszti, hanem polgári környezetben keletkezett. Eredeti formája a Megkötöm lovamat…kezdetű szöveggel ismert.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!