Az újság kimondta: a filozófusper politikai elszámoltatás
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2011. január 12. szerda, 06:17
- Lévai Júlia
Mint minden autokratikus program, hosszú távon a jelenlegi is azon fog elbukni, hogy szócsöveknek szánt propagálói szellemi háttérfestőkként szeretnének részt venni a végrehajtásban, ezért kibeszélik a megrendelő hátsógondolatait is. Addig azonban emberek életét fogják megkeseríteni, egzisztenciákat fognak ellehetetleníteni és hosszú időre hitelteleníteni fogják a sajtót. Ez történik most a filozófusperben, amelyet folyamatosan címlap-sztoriként tart fenn és gerjeszt a Magyar Nemzet.
Nem kérdés, hogy a megrendelés formailag a „talicska-prodzsekt” része, amelyben politikai erők mindenkit, aki nem az ő céljaikat szolgálja, létező vagy nem létező anyagi visszaélések leleplezésével akarnak eltávolítani. „Azok ott mind talicskával tolták ki az állam pénzét” – ez most a szlogen. Igaz, a kormány tagjai közül többen is hangsúlyozták, hogy a fénykörbe került esetekben szigorúan pénzügyi elszámolásokról van szó, és bárki legyen is a vádlott, kizárólag az anyagi vonatkozásokat nézik. A megrendelők tehát semmiképp sem szeretnék kimondani, hogy a politikai ellenfeleiket akarják ellehetetleníteni. A sajtómunkásaik viszont igen.
A Magyar Nemzetnek persze nincs könnyű dolga, hiszen a Filozófiai Intézet kutatóival szemben indított talicska-vádak hihetetlenül átlátszóak és nevetségesek. Egy vádiratként benyújtott papírlap fénymásolata (nagyjából ebben merült ki a „dokumentáció”) semmiképp sem elég ahhoz, hogy az olvasók aznap elbizonytalanodás nélkül beszéljék meg a barátaikkal: Te, képzeld, van már bizonyíték arra, hogy ezek loptak! –És mi az? – Hát a feljelentő feljelentése. Ott van, fénymásolatban, a lapban.
Ez nem megy, ezért is kell minden egyéb módon – lejárató szóhasználattal, ideologikus összefüggésrendszerrel – több napon át minél nagyobb súlyt adni a jelenségnek, elfedve ezzel az adatok nem kielégítő voltát.
Ezt az igyekezetet fejezte ki Szerető Szabolcsnak a témához kapcsolódó cikke, amelynek célja, hogy elméleti összefoglalóval is hátteret adjon az akciónak. A Filozófusok című írásban a szerző enged a csábításnak, és feketén-fehéren kimondja, mi is a baj igazán, a „tolvajlás” alibi-vádja mögött, a szóban forgó – természetesen zárt, homogén csoportnak elképzelt – személyekkel. („Hellerék”, jelöli a lap az osztályharcos korokból is ismerős, familiáris névvel a csoportot – ld. a Vörös Csepelben a „Büchlerek, Propperek, Peyerek” sort – már a legelső, támadó cikk címében is, érzékeltetvén, hogy itt nagyon szoros, a vérségi kötelékekhez hasonló szálakról van szó.).
Szerető egyszerre két, egymással szöges ellentétben álló, a legkevésbé sem anyagi jellegű vádat vonultat fel a filozófusokkal szemben.
Az egyik az, hogy ezeknek az embereknek, de általában a filozófusoknak az intellektuális teljesítménye nulla, hiszen: „Biztosan nincs az ország problémalistáján az első ezerben a filozófia szakokról kikerülők csapata, amely aztán tevékenységével, ugye, nem sokat tesz hozzá a GDP-hez.”
A másik viszont az, hogy ugyanez az ezek szerint nulla szellemi teljesítménnyel bíró csoport épp hogy az erőteljes intellektuális jelenlétével, örökös szellemi fölényével irritálja a cikkírót, aki természetesen az egész társadalom nevében sértett: „nem elégednek meg a szobatudósi szereppel, a tudományos nyilvánossággal, gondolataikat, nézeteiket rendre szélesebb körrel is megosztják. A magyarországi közbeszédet évtizedek óta igen eredményesen befolyásoló, alakító vélemény(de)formáló elit egy része tűnik fel a pályázati nyertesek között. Kevésbé cizelláltan: megmondóemberek ők, méghozzá az intellektuálisabb fajtából”.
Az intellektualitást negatív jelenségként olyanok szokták említeni, akiknek problémájuk van ezzel a fogalommal. Pozitív, szabadon használható értékként az nem tudja elképzelni, aki képtelen tisztázni a benne egyszerre fellépő, nagyobb- és kisebbrendűségi érzéseket. Például egy értelmiségi, aki egyfelől olyan sokra tartja magát, hogy azt hiszi, mindenkivel versenyeznie kell, aki intellektuális pályán indul, másfelől kénytelen észrevenni, hogy bizonyos dolgokat nem tud, és olyankor nyomasztja őt mások intellektuális súlya. Ezért aztán, ha fel akarja oldani az ebből keletkező feszültségeit, a baj formai okozóját, az intellektualitást magát kell leértékelnie, és azt kell mondania, hogy „az egy nagy semmi, amiben én alul maradni látszom”. Márpedig ha az intellektualitás egy nagy semmi, mások viszont továbbra is följebb lévőknek látszanak, amikor azzal élnek (más szóval: mérvadóbbak nála), ez csak úgy lehetséges, hogy nem ő van alul, hanem mások a fölényeskedők, mások a lenézőek. Esetünkben ugyancsak meg is érkezik, menetrend szerint, az ezt kifejező mondat: „Honnan az a mélységes lenézés, amivel ezek az értelmiségiek erre az országra tekintenek (…)? Mégis, milyen erkölcsi alapról oktatnak minket demokráciáról, európaiságról, értékekről a tolerancia felkent papjai (…)?”
Persze más nézőpontból is föl lehetne tenni néhány kérdést. Például azt, hogy ugyan miért érzi személyesen önmagát megtámadva egy újságíró, ha mások bármilyen módon, bármit mondanak demokráciáról, európaiságról, toleranciáról? Miért veszi magára? Mitől az érintettje annak, ha valaki netán – engedjük meg – lenézően beszél az éppen regnáló, esetleges, múlékony kormányról? Miért azonosítja a kormányt az egész – ennél azért mégiscsak állandóbb folytonosságú – országgal, valamint önmagával?
Mindezek még mindig csupán irodalmias kérdések maradnának, ha Szerető is megmaradna az irodalmias dimenzióban, s esetleg venné a fáradságot, s konkrét példákat is keresne arra, hogy valamely, általa említett filozófus nyíltan önmaga teljesítményéhez hasonlított volna egyértelmű teljesítményeket, és az összehasonlításból önmagát hozta volna ki győztesnek. Esetleg osztályalapon helyezte volna magát a másik fölé, egy képzelt hierarchiában, hiszen ezt hívják gőgnek, lenézésnek. Erről azonban itt szó sincs. A dimenzió egyértelműen politikai, és ahhoz kapcsolódik, amit a lap már a legelső pillanattól ugyancsak megfogalmazott, a megvádolt személyek definíciójában: ez „az a liberális filozófusi kör, amely szinte naponta állítja erkölcsi pellengérre a konzervatív oldal szereplőit”. (Hogy a „konzervatív oldal szereplői” kik is volnának pontosan – a filozófusok szakmai riválisai-e, a politikusok, egyéb közszereplők, netán a Magyar Nemzet újságírói, az itt ugyanúgy nincs behatárolva, ahogyan például a Rákosi-rendszer párthű újságírói sem bíbelődtek minden nap a „proletárhatalom” résztvevőinek taxatív felsorolásával. Proletárhatalom, és kész.)
Amikor Szerető a liberálisok állítólagos gőgjének, lenézésének – általánosságban kifejezve: személyes attitűdjének – igazolására igyekszik példákat hozni, akkor két, politikai oldal viszonyáról beszél, és csupa olyasmit említ, ami az egyik oldal kritikáját jelenti a másik oldalra vonatkozóan.
Szerető azt kifogásolja, hogy a filozófusok „profi kis kultúrharcos brigádként” (mintha egyedül ők vennék észre!) kifogásolják a jobboldal antiszemitizmusát. Szerinte Radnóti Sándorban „törzsi gyűlölet tombol”, amikor arról beszélt, hogy „nem tud egy levegőt szívni Orbán Viktorral” (hol beszélt erről Radnóti, és milyen összefüggésben?). Ráadásul ezt a filozófus-esztéta nem állította szembe azzal, hogy „egy másik kormány rendőrsége belelőtt az ellene tüntetőkbe”(mivel is lőttek, és milyen tüntetésen?). Gábor György úgy nevezi fundamentalistának a Fidesz politikáját, hogy egyszersmind a történelmi egyházakat is „revolverezi” a pedofil- és ügynökügyekkel (hol is az összefüggés?). Mindezek tetejében Heller Ágnes diktatórikus figurának nevezi Orbán Viktort (más nem?). Ezek volnának tehát a bizonyítékai annak, hogy az úgymond mindenbe beleszóló, a szobatudósi létből indokolatlanul ki-kitörő liberális filozófusok lenézik a magyar társadalmat, és elviselhetetlen gőggel képviselik az intellektualitást.
De még mindezek leírása se lenne több pusztán a jobboldali inkoherens gondolkodás tipikus megnyilvánulásánál, ha a már idézett kérdések sorát – „Mégis, milyen erkölcsi alapról oktatnak minket demokráciáról, európaiságról, értékekről a tolerancia felkent papjai”– nem ezzel toldotta volna meg a szerző: „akik – mint most kiderült – otthon vannak a Hagyó-féle való világban is?”
Értsd: „Az még csak-csak, hogy örökké felülkerekednek az intellektuális fölényükkel, de hogy a pénzből is több jusson nekik! Amihez persze csak lopás útján jutnak hozzá!”
Nehéz nem fölismerni mindezek mögött egyfelől a harmincas-negyvenes évek unalomig szajkózott, antiszemita sztereotípiáját, amely szerint a zsidók intellektualitása megöli az emberségüket és erkölcsösségüket. Másfelől az ötvenes évek értelmiségellenessége sincs itt különösen véka alá rejtve, amennyiben a szerző az intellektualitás képviseletét azonossá tette a konkrét anyagi-politikai (osztály)hatalom képviseletével. A különbség 11-éig csupán annyi volt, hogy addig sem a lap, sem maga Szerető nem vonta a kép fölé azt a sajátos, osztályharcos szálakból szőtt hálót, amelyben a Rákosi-kor értelmisége a „fizikai munka kontra szellemi munka” dimenzióban minősült kevésbé értékesnek. Tizenegyedikén azonban, a blokkolóóra képének felvillantásával („kiderült, hogy a filozófusok nem jártak be a munkahelyükre”) végül sikerült azt a rendszert is felállítaniuk, amelyben az értelmiségiek munkavégzésére vonatkozóan is a kohászok benntartózkodási rendjének paraméterei a mérvadóak. És sikerült az összes eddigi, totalitárius diktatúra jellemző szennyét ismét felkavarni.
Szerető, összhangban lapjának összes, a témával foglalkozó cikkével, egyértelműen és nyíltan közzétette, hogy az csak alibi, amiket a pénzügyekről összehordanak, a lényeg a világnézeti, politikai szembenállás. Azok csoportjáról van szó, akik egyértelműen bírálják a jobboldalt, a kormányt, személyesen Orbán Viktort, akik nem átallanak előjönni sötét, tudósi barlangjaikból, és hangosan, ráadásul intellektuális apparátussal merészelik befolyásolni a gyenge és rosszul tájékozódó alattvalókat.
Szerető Szabolcs újságíró és a Magyar Nemzet munkatársai nem tűrhetik ezt: kikelnek az ilyen emberek egzisztenciális biztonsága ellen, és a tőlük telhető módon, szavaik fegyverével támogatják a megrendelőket a filozófusper kivitelezésében.
Menacing Equipment – flickr/tamarisc
Maguk mondják ki, hogy világnézeti alapon, a politikai szembenállás okán harcolnak aktívan azért, hogy liberális filozófusokat hatalmi erővel meghurcoljanak, zaklassanak és megfosszanak az egzisztenciális biztonságuktól. S amikor a vak is látja, hogy a célkeresztben lévőkkel szemben nincs elég igazi bizonyíték a pénzügyi machinációkra, akkor ők a maguk szellemi potenciáljával pótolják ezt a hiányt, és anyagiakkal összefonódó politikai erőnek írják le azt, ami csupán a saját fantáziájuk terméke: a másik képzelt gőgjét, fölényeskedését, lenézését. Más szóval a személyes, tárgyszerűen a legritkább esetben megfogható hozzáállását.
Keményebb időkben, amikor a diktatúráknak a mostaninál sokkal szélesebb alapjai voltak, az ilyen emberekből lehettek akár valódi hóhérok is. Most csak az az alulméretezett, viccbeli kaszás jut róluk az ember eszébe, aki azt mondja a felszerelése láttán mégis csak rémületbe eső ajtónyitónak: „Nyugi, csak a hörcsögért jöttem”.
Nem vigasz, hogy a filozófusperben végül majd csak egy kisembert, egy „hörcsögöt” fognak elvinni, esetleg a pályázati pénzek valahol netán elhibázott adminisztrációja miatt. Az ő meghurcolása is baj lesz, de az annál is nagyobb baj az, hogy bonszáj kaszások nyomják folyamatosan a csengőt, és ezt egy olyan gondolat jegyében teszik, amelynek kimondása még a hatalomnak sem áll érdekében.
Annál végzetesebben nem demoralizálódhat a sajtó, mint hogy egyszerre kelt bizonytalanságot fent és lent, szakmákban és kormányerőkben. Ma az értelmiségi szakmák egzisztenciájukban fenyegetett tagjai azt számolgatják, hogy vajon mások milyen erőket sejtenek a Magyar Nemzet sorozatlövésként közzétett cikkei mögött, s hogy vajon a kirúgatásuk után lesz-e még valaki, aki e beláthatatlan és kiszámíthatatlan erőtérben egyáltalán foglalkoztatni meri őket.
Vélhetően a kormányon belül is számolás zajlik: vajon milyen hatása lesz a politikai szándékok nyílt leleplezésének a civilizált világban, azon belül az EU-ban, és mit gondolnak minderről az itthoni hívek, akik közül azért mindenki nem elégszik meg az alibi-vádakkal. Ha nem tudnak komoly bizonyítékokat felmutatni, itt is baj lesz. Gyártsanak maguk? Vagy leplezzék le a saját újságíróikat?
Ha lehet választani, az utóbbit javasolnám.
Igen, tudom: így nem marad nekik egy sem. De legalább megtanulják a demokratikus alapszabályt: nem is kell, hogy maradjon ilyen. Kormánynak ne saját újságírója legyen, hanem olyan országa, amelyben szabad a sajtó, és ahol a „szabad” azt jelenti: van tartása, önérzete, nem szorul hazudozásra. Ennyi.
