Hanák András
- Részletek
- G-7
- 2011. január 10. hétfő, 04:22
Treuga Dei: A magyar elnökség
A magyar kormány az elmúlt héten átvette az Európai Unió elnökségével járó feladatokat. Hosszú felkészülést követően került sor erre az aktusra. A kormánynak és a magyar közigazgatásnak hat hónapon át kell vinnie az ügyeket, amely a kiválasztott magyar célok megvalósítása mellett több mint 200 komoly feladat, projekt folyamatos ellátását kívánja meg. Ez minden ország számára nagy kihívást jelent. Magyarország számára külön kihívás az, hogy a magyar apparátus szükségképpen korlátozott mértékű uniós ügyintézési tapasztalattal rendelkezik. Egyik ország sem képes mind a 200 feladatot százszázalékosan teljesíteni, következésképpen prioritásokat kell meghatározni, és azokon a területeken, ahol tudható, hogy – érthető okokból – gyengébben muzsikálnak a magyar zenészek, okosan kell együttműködni a brüsszeli hivatalnokokkal. Tapasztalataim szerint segíteni akarnak. Nem tudom, hogy mennyire készült fel erre a feladatra a magyar közigazgatás. Korlátozott és kissé anekdotikus ismereteim szerint van olyan feladat, amellyel igen jól birkózik meg a zömében fiatal stáb, más esetben szinte se kép, se hang. A tárcavezetőknek különös felelősségük van abban, hogy felismerjék, hol szorít a csizma. Néha sajnos éppen ezen a szinten bűzlik a hal. Mégis, ha egyszer nem lehet száz százalékot elérni, nem mindegy, hogy miként alakul ez az arány. Bár sokan hiszik azt, hogy a kemény, látványos, hangzatos ügyekben mérettetik meg az ország, ebben a jegyzetben arra hívnám fel az olvasók figyelmét, hogy a kis rutinügyek, a kitartást és kreativitást igénylő, kevésbé látványos projektek istápolása legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb. Ezekben lehet megmutatni Brüsszel és a világ számára, hogy mire képes az ország. Ha történetesen az olvasók között érdemi döntést hozó személy, éppenséggel volt kolléga lenne, mindenképpen arra hívnám fel a figyelmét, hogy időben azonosítsa azon területeket, ahol már most nehézségeket tapasztal vagy sejt. Jó féléves felkészülés alapján ezek egy jó része már látható, sejthető. Ha nem, akkor kérdezzék meg nyugodtam Brüsszel bürokratáit. Tapintatos, de őszinte választ fognak kapni. Bizonyára több ilyen terület létezik. Van olyan, amellyel munkám során magam találkoztam, létezik olyan is, amelyről csak hallottam. Így a belső piac és szolgáltatások igazgatósága által gondozott társasági jogi feladatok közül tudok olyanról, amelyről a 2012-ben csatasorba álló dán kormányzat már most tervez, figyel, elemez, szóval már most készülnek rá, miközben az elkövetkező hat hónapra munkálkodó magyar minisztériumi apparátus még igen kevés figyelmet szentelt a soron következő feladatoknak.
A magyar elnökség sikerességét mindenki fontosnak tartja. Azok is, akik komoly aggodalommal követték azt elmúlt nyolc hónap magyarországi eseményeit. A siker mércéje feltehetően eltérő a szűk látókörű politikai döntéshozók, a közigazgatási apparátus és a lakosság számara. Az Erős Európa jelszóról most nemigen beszélnék, annak angol verziója, a Strong Europe, egyáltalán nem pozitív töltetű. Inkább a nyers erőt, mintsem a minőséget, a szellemet idézi. Ha pedig Orbán Viktort helyezzük mellé vagy látjuk mögötte szónokolni, akkor jószerivel az jut az eszünkbe, hogy többet ésszel, mint erővel. Egyebekben pedig úgy vélem, Európa komoly és meghatározó vezetői pontosan tudják, hogy Orbán számára csak most erősödött meg a vén kontinens. Hat hónapja még kripli, „rút sybarita váz” volt, és a magyar elnökséget követően ismét gyenge lesz. Csak erre a hat hónapra kell egy erős Brüsszel, egy erőteljesebben adagolt föderalizmus. De az élet azért ebben a hat hónapban sem lesz más, az uniós költségvetés, az euró, az energiaellátás biztonságának növelése érdekében a magyar elnökségnek továbbra is Párizsra és Berlinre kell vetnie vigyázó szemeit, ha eredményeket kíván a tarsolyába tenni. Ami a további sajátos magyar célokat illeti, a kontinensen túlról, ahol a közlekedés mindig a bal oldalon zajlik, már megemlítették, hogy Orbán éppen most kockázatja Horvátország felvételének elhalasztását és Szerbia esélyeinek távolabbra kerülését azáltal, hogy azt az aggodalmat erősíti, mi lesz akkor, ha még néhány populista, autoriter rezsim is az unió tagja lesz. Arról pedig, hogy mit is kíván tenni a magyar elnökség a roma integráció ügyében, amikor a saját portánk előtt sem sepertünk kellő körültekintéssel, egyelőre még latolgatást sem ismerhettünk meg.
Éppen ezért lenne fontos, ha néhány kevésbé látványos területen mégis sikeres lehetne a magyar elnökség. A viharos kezdet azonban ezt is háttérbe szorítja, jószerivel lehetetlenné teszi. A legtöbb EU-elnökség idején a kormányzást ellátó ország belső erői között korlátozott fegyverszünet jön létre, ha nem is hat hónapra, de több napra, mint ameddig a középkor treuga dei napja kitartottak. Az bizonyos, hogy most ilyesmi köttetett néhány napra Barroso és Orbán között. Úgy tűnik viszont, hogy az országon belül erre a néhány napra, esetleg hétre sincs esély, és aligha kétséges, hogy ki vetett szelet azért, hogy most vihart arasson. Van, akinek nem nehéz megérteni, hogy a magyar kormányzó párt számára miért volt fontosabb a totális térnyerés, mint az óvatos, okos nyomulás, amely nem zárta volna ki annak a lehetőségét, hogy néhány napra, esetleg hétre létrejöhessen a korlátozott érvényű és terjedelmű fegyverszünet. Egy biztos, Brüsszelben és Európa több fővárosában ennek eljátszását értik meg a legkevésbé. Miért kellett a magyar győztesnek 2010 végére teljes KO-val végeznie az ellenzékével, a velük nem azonosuló polgárokkal? És miért készül most is arra a kormányzat, hogy a kiütést követően, éppen az uniós elnökség idején mossa fel a földről ellenfeleit pusztán azért, hogy ki tudja, még hány alkotmánymódosítással és az új alkotmánnyal még egy kiütéses győzelmet arathasson. Lehet, hogy ezt a küzdelmet a három csapáshoz hasonlóan a három KO-ig kell elvinni? Mindez természetesen magyar belügy az uniós rend szintjén, de aligha kétséges, hogy Európa államférfiúi és államasszonyai aggódnak. Mi jöhet még?
Nem könnyű kezdet. A stáb és a szakmai hozzáértéssel dogozó szakértők számára mégiscsak azt tudom mondani, hogy – ha hagyják őket, és erre módjuk van – tegyék a dolgukat, mert ebből lesz egy élhetőbb és szerethetőbb, ha nem is erősebb Európa. Ez adhat számukra tapasztalatot, szakmai megbecsülést. Megtanulhatják, milyen körültekintő és lelkiismeretes aprómunka, egyeztetés, vita és kompromisszum vezet egy-egy döntéshez. Ilyen tapasztalatot manapság aligha szerezhetnek itthon. És a jövőt illetően pedig igaz a régi sláger: nem tudhatod. „Bárhogy lesz, úgy lesz”. A jövőt se Barroso, se Orbán nem tudhatja, még Angela Merkel és Nicolas Sarkozy sem sejti. Így még az sem teljességgel kizárt, hogy az Economist Charlemagne rovatát jegyző jó tollú újságírónak lesz igaza: a magyar elnökség Orbán számára lesz átok, és áldás leend a zsugorodó és megtépázott magyar demokrácia számára.
