Mi van középen?
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. március 26. péntek, 03:42
Miután megnéztük, mi van jobbra, lássuk most, hogy mi van középen. Nos, középen két, vagy mondjuk két és fél furcsa alakulat van: a konzervatív–liberális blokk, meg egy olyan párt, amelyik azt állítja magáról, hogy ő nem olyan párt, mert ő lehet más, és ehhez kapcsolódóan végül egy olyan, amelyik végképp más, mert úgymond nem is párt, hanem csak civil szerveződés. Nem is biztos, hogy ezek az alakulatok azért vannak középen, mert tényleg középen vannak, hanem esetleg csak azért, mert egyszerre vannak jobbra is meg balra is. Például a konzervatív–liberális blokk két, egymástól eredetileg és elvileg eléggé távol álló, gyakorlatilag ma már nem olyan nagyon távol álló, valaha szebb napokat látott pártmaradványból tevődik össze. Eredeti jobb-, illetve baloldali álláspontjától mindkettő eltávolodott, bár nem szabad akaratából, hanem a fönnmaradás kényszerétől hajtva. Annak persze, hogy ebbe a kényszerhelyzetbe jutottak, mindkét párt esetében megvan a maga története.
A mai konzervatív párt eredetileg egy népi-nemzeti szerveződésből alakult ki, ám a hamarosan élére álló, hagyományos-szabadelvű módon konzervatív államférfi megkísérelte átformálni a saját szellemében. Ez csak részben sikerült neki: az eredeti szellemiség bizonyos vonásait a párt a mai napig megőrizte, habár a hard népi-nemzeti (kénytelenek vagyunk a kifejezőbb német kifejezést használni: völkisch-national) szárny még az átformálási kísérlet időiben és azzal összefüggésben kivált. Meglehetősen sikertelen első kormányzati ciklusát követően a párt összeomlott, s ekkor megkísérelte újkonzervatív szellemben újjászervezni és újrapozícionálni magát. Ennek azonban egy váratlan, de annál nagyobb akadálya támadt: a korábban radikális, ma jobb-populista párt akkoriban ugyanerre a helyre pályázott, mégpedig sokkal hatásosabban. A hagyományos konzervatív párt végül aztán már csak ennek a pártnak a segítségével tudott bejutni a parlamentbe, minek folytán a koalíciós kormányban ténylegesen a csatlósa lett. E második, szintén nem túl sikeres kormányzati ciklus után a párt abban a reményben maradt meg a konzervatív állásponton, hogy ezt hitelesen fogja tudni képviselni jobb-populista irányt vett volt szövetségesével szemben – ám rövidesen kiderült, hogy Magyarországon igazi konzervatívok alig vannak, mert akik annak nevezik magukat, többnyire egyszerűen csak nacionalisták. A párt rövidesen a soft népi-nemzetiektől is megszabadult, akik szépen át is mentek igazi helyükre, a jobb-populista párt vazallusainak. De ez a konzervatívoknak egyben már kemény vérveszteséget is jelentett. Innentől kezdődik a párt vezetőinek a mai napig tartó kétségbeesett kapkodása, mely súlyos tekintélyveszteséggel járt együtt: ugyanis a konzervativizmushoz hozzátartozik egy bizonyos stílus is, amellyel az ilyen elvtelen kapkodás természetesen nem fér össze. Hogy még egyértelműbb elhatárolódást biztosítsanak és egyértelműbb alternatívát kínáljanak a jobb-populista párttal szemben, a párt vezetői végül arra szánták el magukat, hogy megnyerjék miniszterelnök-jelöltnek a magyar neoliberalizmus szimbolikus alakját. Ez egyúttal azt a célt is szolgálta, hogy az időközben párt nélkül maradt liberális szavazóknak mint új lehetőséget kínálják föl magukat. Bár a neokonzervativizmusnak és a neoliberalizmusnak vannak közös nevezői, ez a döntés a pártban mégsem bizonyult problémamentesnek, a hagyományos és megrögzött liberalizmusellenesség miatt.
Ikarus – Art Cologne (flickr/bindermichi)
De miért maradtak párt nélkül a liberális szavazók? Hiszen pártjuk valamikor erős és sikeres párt volt, s sokáig olyan látványos viharok sem tépázták meg, mint a konzervatív pártot. Ámde bizonyos hajszálrepedések kezdettől fogva jelen voltak benne. A párt, látszólagos egységessége ellenére, különböző csoportokból tevődött össze, amelyeket igazi egységbe csak a közös ellenséggel, a pártállami rendszerrel való szembenállás fogott. A klasszikus emberjogi liberalizmuson kívül jelen volt benne a gazdasági neoliberalizmus, éppígy a szociális liberalizmus, sőt a szociáldemokrácia eszméi, továbbá naiv környezet- és jogvédő ideák is. A választóközönség szemében azonban a párt mindenekelőtt mint radikális antikommunista erő jelent meg, s ilyenként kapott jelentős szavazatmennyiséget az első szabad választáson. Hogy mikor és miért kezdődött a hanyatlás, arra nézve különféle magyarázatok vannak.
A legegyszerűbb ilyen magyarázat, hogy a szocialistákkal kötött 1994-es koalíció miatt. Az mármost nagyon is elképzelhető, hogy olyanok, akik a liberális pártban csak a radikális antikommunista erőt látták, ekkor valóban elfordultak tőle, azonban az akkori fölmérések nem számoltak be sem különféle, a párton belüli szakadásokról, sem a választók közötti, zuhanásszerű népszerűségvesztésről. Inkább lehet helytálló az a magyarázat, hogy kormányzati pozícióba kerülve nemcsak a szocialista párt (mint közismerten gazdasági utódpárt), de a liberális párt sem tudott ellenállni annak, hogy belekeveredjen bizonyos korrupciógyanús ügyekbe. (Ahogyan persze megelőzőleg a konzervatív kormányzat pártjai sem.) Ez bizonyosan okozhatott népszerűségvesztést egy olyan pártnál, amely a megalakulásakor voltaképpen már meghirdette azt a jelszót, hogy lehet más a politika… A 2002-ben újrakötött koalíció azután sorozatosan sodorta a pártot ugyanilyen veszélyzónákba, amelyekből nem tudott már tekintélyveszteség nélkül kikeveredni. Rögtön az elején ott volt a hírhedt „D-209” ügy. Az akkori miniszterelnök kétségbeesett, nyakatekert mentegetőzését ugyan végső soron el lehetett éppenséggel fogadni – csak nem azután, hogy egyszer már elvileg elfogadhatatlannak nyilvánították, majd ezzel szemben praktikusan a kormány fönnmaradásának érdekére hivatkoztak. Utána a párt nem mert ellentmondani a népszerű osztogatásoknak: pedig ha az első „100 napot” lehetett is indokolni az ígéretek tisztességes teljesítésével, a másodikat már semmiképp sem lett volna szabad megengedni. (A konzervatívok, becsületükre legyen mondva, ellene is szavaztak mindkettőnek.) Az pedig, hogy 2005 végén a párt keresztülvitt egy adócsökkentést, amiről a hozzáértők előre megmondták, hogy nem lesz tartható (és csakugyan, szégyenszemre rövidesen vissza is kellett vonni), ugyanolyan felelőtlen dolog volt, mint az egész ún. „jóléti rendszerváltás”. A liberális pártot azonban végül is az egészségügyi reform kísérlete tette tönkre. Az események ismeretesek. Az egészségügyi reform ügyét a párt a legsajátabb ügyének tekintette, s mint ilyet igyekezett keresztülvinni. Csakhogy ő egymaga nem volt elég erős hozzá, a reform sikerének ügye így a szocialista párton múlott. Ott pedig éppen elég ellenerő volt ahhoz, hogy az ügyet a végletekig halogassák, s így ahelyett, hogy mindjárt a kormányzati ciklus elején – mondhatni meglepetésszerűen – keresztülvitték volna, még mielőtt a populista népszavazás szervezői észbekapnak, addig húzták-halasztották, mígnem az ellenállás előbb lett készen, mint maga a törvény.
Amelyet azon a napon, amikor az Alkotmánybíróság – véleményünk szerint az Alkotmány szellemével mindenképpen, de talán betűjével is ellentétesen – engedélyezte a népszavazás megtartását, azonnal vissza kellett volna vonni, s ha ezzel sem lehetett volna elkerülni a népszavazást, akkor annak bojkottjára kellett volna fölszólítani. Ehelyett a liberális párt arra agitálta híveit, hogy minél nagyobb számban menjenek el szavazni, amivel sikeresen elérte, hogy a részvételi arány 50 százalék fölé menjen, ami a jobb-populista párt fő célkitűzése volt. Az eredmény ismertté válásakor – miközben ők maguk is föl kívánták áldozni a mindenki által bűnbaknak megtett miniszterasszonyt – alpári stílusban minősítették a hozzájuk a szocialista párton belül legközelebb álló miniszterelnököt, akit készek lettek volna belerángatni egy újabb népszavazás még nagyobb kudarcába is. Némely megelőző sérelmeik ugyan jogosak voltak, de most egy új paktum kísérlete helyett csak „bátran” kiléptek a koalícióból – csináljanak a szocialisták a romhalmazzal, amit akarnak. Az ezt követő bohózatokban azután a párt minden maradék tekintélye elveszett.
A történelemből azonban állítólag le lehet vonni egy olyan következtetést, hogy a sok véletlen mögött, amely elvezet egy – esetleg katasztrofális – végeredményhez, mélyebb szükségszerűségek munkálnak. Mik lehetnének ezek ebben a folyamatban? Alkalmasint a liberalizmus mint olyan eszmetörténeti szerepe és elvi helyzete. Ami az előbbit illeti, a liberalizmus az egész újkori fejlődés meghatározó eszmeáramlata; az egyének szabadságának, emberi és gazdasági jogaiknak a megvalósulása az egész újkori társadalmi fejlődés tartalma. Természetesen időnkénti visszahatásokkal; azonban történelmi tény, hogy mind a konzervativizmus, mind a szocializmus önmagát a liberalizmushoz való viszonylatában határozta meg. Csakhogy miután a liberalizmusnak minden ember szabadságát és jogait érintő alapcéljai megvalósultak, az említett visszahatások már bizonyos szükségszerűséggel léptek föl. Például Nyugaton is, de a kelet-európai, így magyar közvéleményben különösen, úgy jelent meg a liberális párt némely későbbi követelése, teszem a drogfüggők vagy a homoszexuálisok jogvédelme, mint periferikus kérdés, mondjuk a sajtószabadsággal vagy a tulajdonjoggal összehasonlítva. És ezek után persze a cigányok védelmezését is hajlandók voltak egyszerűen egy újabb „deviáns” csoport védelmezésének minősíteni… Ami az utóbbit, a liberalizmus elvi helyzetét illeti, ezt Friedrich von Hayek a nevezetes háromszög-hasonlatával ábrázolta: a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus egy háromszög egy-egy sarkán helyezkedik el, s így áll kettős viszonyban a másik két irányzattal. A liberalizmus tehát általában a konzervativizmus és a szocializmus között áll, és így van velük viszonyban. A magyar liberális párt is ebben a helyzetben volt mindvégig: és lényegében mindvégig nem tudta eldönteni, hogy a háromszög hozzá tartozó két oldalának mekkora is legyen adott esetben a hossza. A koalíciókötésekkor a szocialistákhoz közeledett, más esetekben a konzervatívokhoz. Vezetőinek két korábbi ilyetén kísérletét a párt (és még inkább ún. „szellemi holdudvara”) végül elutasította, a harmadik kísérlet azonban „sikerrel járt”, s eredményeképpen a liberális párt – vagy ami még megmaradt belőle – most végleg fraternizált a konzervatívokkal. Egy igen egyszerű formában: gyakorlatilag beolvadt a konzervatív pártba. Abban bízva, hogy annak neoliberális miniszterelnök-jelöltje az ő jelöltje is lesz.
Csak hát már az is kérdés, hogy ez a miniszterelnök-jelölt egyáltalán jelöltje-e maguknak a konzervatívoknak? Mármint hogy nem csak a pártvezetés, hanem a párt tagjai és szavazói is mögötte állnak-e? Ez több mint kétséges. És lehet-e akkor a liberálisok jelöltje is? Elvileg igen, de csak addig, amíg a konzervatívoké. Akkor is csak bizonyos kérdésekben, ti. a neoliberális gazdaságpolitika képviseletében – ám ez önmagában aligha tekinthető a liberalizmus mint olyan programjának. Márpedig a liberálisok és a konzervatívok alkudozása sok mindenről szólt ugyan, de elvi kérdésekről és az ezek alapján megfogalmazott közös célokról és programról nem.
Ott van akkor tehát az a párt, amelyik azt hirdeti, hogy a politika lehet más is – legalábbis más, mint amilyen Magyarországon eddig volt. Ez a jelszó ugyanazt az életérzést, az elmúlt 20 év parlamentáris demokráciájával való totális szembenállást fejezi ki, mint amit a szélsőjobb párté is, csak nem kifejezetten jobboldali – és kétségtelenül kulturáltabb – formában. Balra sem igen helyezhető azonban, bár elvileg vannak bizonyos baloldali vonásai, amelyek a nyugati „zöld” mozgalmakhoz teszik valamelyest hasonlatossá. Azonban a magyarországi zöldek (szemben a nyugatiakkal) soha nem képviseltek valamilyen társadalmi reformmozgalmat, tevékenységük nagyjából kimerült abban, hogy a limine ellenezzenek minden beruházást, akkor is, ha a helyi lakosságnak semmi kifogása nincs ellene. Éppígy inkább negatív radikális jogvédő csoportjaik működésének eredménye is: azt segítette elő, hogy a szélsőjobboldali erők elszabaduljanak, és háborítatlanul működjenek. A hasonló nyugati jogvédő csoportok egyúttal mindig antifasiszták is voltak, ez a magyarországiaknál hiányzik. Végül nem éppen bizalomgerjesztő, hogy elődjük az a társadalmi szervezet, amely ránkszabadította jelenlegi köztársasági elnökünket, ezt a csodalényt, aki Don Quijote és Tartuffe jellemvonásait egyesíti sikeresen magában. És ha ennek a pártnak egyáltalán van valamilyen politikai színezete a fennen hirdetett üres szólamokon túlmenően, az valóban a köztársasági elnök politikai vonala, akinek a parlamentben a meghosszabbított karja lehetne. A párt ugyanabban a nem teljesen nyílt, de mégis egyértelmű támogatásban részesítette már eddig is a jobb-populista pártot, amint az elnökünk folyamatos szokása. Egy árva szóval sem bírálták, sőt kijelentették, hogy jó viszonyban vannak vele a „kétharmados egyeztetéshez”, miközben a baloldaltól elhatárolták magukat, mondván: nem indítanak „kereszteshadjáratot” szimbolikus kérdésekben, hogy „kierőszakolják” a megoldásukat (például az iskolai integrációt), mert ők tekintettel vannak az alsó-középosztály „frusztrációira”. A párt tehát alapvetően jobbra húz. De az alapvető baj nem ez vele. Hanem az, hogy aki megfogalmazza a jelszót: „lehet más a politika”, és még hisz is benne, az nyilván az együgyűségig naiv; de aki ezen a néven pártot alapítani is képes, az nyilvánvalóan szélhámos és csaló.
És végül itt van még egy ún. civil mozgalom. Mindig lenyűgözött már azoknak a civil csoportoknak az ártatlanul előadott követelőzése is, amelyek az államtól várták el, hogy tartsa fönn őket. De hogy most egy magát „civil mozgalomnak” nevező szervezet egyenesen politikai pártként lépjen föl, az valósággal bámulatraméltó: íme, megalkották végre a fából készült vaskarikát! A naivitás persze itt is csak látszólagos és álszent – mert bár a közvetlen-demokratikus szólamok elvileg baloldaliak lennének, úgy hírlik, itt sem hiányoznak a korábbi jobboldali kapcsolatok.
