rss      tw      fb
Keres

A médiatörvény meg az ő kontextusa



A Magyar Köztársaság Kormánya határozottan visszautasítja mindazokat vádakat, amelyek az új médiatörvény elfogadása miatt érték. A médiában megjelenő vélemények közös vonása, hogy láthatólag hiányzik mögülük a törvény szövegének elmélyült ismerete. Pontos kritikák helyett csak megalapozatlan, ugyanakkor nyíltan abszurd vádaskodások halmazáról van szó. A magyar kormány továbbra is elkötelezett a sajtószabadság mellett, és semmilyen módon nem kívánja elfojtani az ellenzéki nézeteket.”

Ez áll a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium honlapjára január harmadikán feltett angol nyelvű törvénymagyarázó szöveg bevezetőjében. De ugyanezt és ugyanígy tudjuk Martonyi Jánostól, Kovács Zoltán kormányzati kommunikációért felelős államtitkártól, Győri Enikő európai ügyekért felelős államtitkártól és másoktól.

Porhintés. A sokadik a napi porhintések – nevezzük nyugodtan hatalmi hazugságnak őket – sorában.

Először is: a törvénytervezet november 22-e óta olvasható volt az Országgyűlés honlapján a maga 175 oldalas szépségében. És bár a módosító indítványok révén változott a végleges szöveg, a törvény alaprendelkezéseit és alapszándékait ez a változás alig érintette. Módja volt tehát mindenkinek „elmélyült” tanulmányokat folytatni a szövegen. Siralmas kifogás, hogy mindenki, aki kritikusan szólalt meg a törvényről a végleges szöveg kihirdetése előtt, pusztán annak alapján tette, hogy „hallott valamit harangozni”. Mert aki harangozott, az előbb olvasott. És a kritikákból ítélve figyelmesen olvasott.

Másodszor: a „pontos kritikák” épp annyira pontosak, mint a törvény kifogásolt rendelkezései. Pontosak a tekintetben, hogy a szándékos pontatlansággal (általánosságban) megfogalmazott gumiszabályokról azt mondták, hogy ezek gumiszabályok: arra valók, hogy a magas hatóság ott csaphasson le, ahová a politikai megrendelése szól.

Harmadszor: nem lehet ugyanis kétségünk afelől, hogy a médiahatóság hatalmi-politikai érdekű megrendeléseket (is) fog teljesíteni. Semmi más nem indokolja sem a személyi összetételét, sem a törvény elkészítésének és hatályba léptetésének módját, illetve a magas hatóság korlátlan értelmezési szabadságát, mint az a közismert tény, hogy Orbán Viktornak van egy komoly, mindenre kiterjedő tévképzete a világról, és úgy gondolja, hogy az egész országnak – sőt az egész világnak – e szerint kell működnie. Ezenkívül van egy – finoman fogalmazok – emberfeletti elszánás is benne, hogy tűzzel-vassal keresztülhajtsa mindazt, amit önmaga és a pártja számára ideális létfeltételnek gondol. Ahogy a kétharmados, parlamenti végrehajtókból álló többségét is erre használja, ahogy a jogrenddel, a független intézményekkel, a köztisztviselők szakmai lelkiismeretével vagy a magántulajdonnal is ennek megfelelően bánt el, ugyanúgy a médiával sem lehet más szándéka. Ne játsszuk el újra azt a sok éves játékot, amelyben amúgy nem Fidesz-hű értelmiségiek, szakemberek és újságírók – minden ellenkező értelmű és nyilvánvaló jel és bizonyíték ellenére – eldöntötték, hogy bízni akarnak Orbán józan eszében, jó szándékaiban, politikusi és emberi kvalitásaiban, és ezért a maguk eszközeivel sikeresen megágyaztak Orbán mai abszurd világának. Ne játsszuk el, mert az összes tapasztalunk arról szól, hogyan használta Orbán az elmúlt hónapokban a hatalmát arra, hogy minden kontrollt kiirtson a hatalom környékéről; a médiatörvényt és -hatóságokat sem fogja másra használni. Különben nem így rakta volna össze őket. Vagy feltételezi bárki, hogy Orbán Viktor agyának gátlástalan autoriter felülete mellett van egy érintetlen sarok, amelybe az van bevésve, hogy a sajtószabadság szent és sérthetetlen? Meg lehet persze várni az első sok tízmilliós bírságokat, számítógép-átkutatásokat, a szélsőjobboldali és fideszes-keresztényi* rádióhallgató-tévénéző-internethasználó partizánok feljelentésáradatát, amelynek nyomán megindulnak majd a képtelenebbnél képtelenebb eljárások, de ha megvárjuk, az újabb bizonyítéka az élet- és gondolkodásképtelenségünknek. Akkor megérdemeljünk a sorsunkat: Orbánt meg a médiahatóságát.

Negyedszer: van egy sokkal régebbi tapasztalatunk Orbán médiafelfogásáról. Az, ahogyan a jobboldali sajtót, rádiót, televíziókat, internetes honlapokat működtette. (De mivel az ember tanult a fideszes–Fidesz-közeli és taggyűlés–nem taggyűlés perekből: a „működtette” szó azt jelenti, hogy elvárta, de mindenképp eltűrte, hogy a pártjához és hozzá közel álló üzletemberek által létrehozott médiabirodalom a maga hazug, manipulatív, sokszor uszító módján, mindenkor a Fidesz hatalomszerzési érdekeinek megfelelően működjön.) Vagy feltételezi bárki, hogy aki eszköznek tekinti a sajtó egyik felét, aki épp azt a funkciót iktatta ki belőle, amely a sajtó, a nyilvánosság létét egyáltalán indokolja, az mihelyt eszközt kap a kezébe, hajlandó lesz eltűrni a másik felének a szabadságát?

Egyszóval, a média körüli fideszes – egyelőre – pepecselésnek nemcsak konkrét és ijesztő tartalma, hanem konkrét közege, kontextusa is van: az a mód, ahogyan az elmúlt hónapokban Orbán a hatalmat gyakorolta, és az a cél, amely ebből kristálytisztán kiolvasható. Tudjuk ezt mi is, tudja a külföldi sajtó, és szerintem tudja az Európai Unió is. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar kormány épp annyira „elkötelezett a sajtószabadság mellett”, mint amennyire bárkinek a szabadságát tiszteletben tartotta több hónapja szabadon kiélt, borzalmas forradalmi mámorában.


(Mihancsik Zsófia)


Lásd Bolgár György interjúját Stágel Bencével: „…azt kérjük, és arra bátorítjuk a jóérzésű embereket, hogy éljenek ezzel az új médiatörvény adta lehetőséggel, tegyenek bejelentést a hasonló család- és erkölcsromboló műsorok ellen.” És: „A közérdeket kell védeni. A közérdeknek az is egy része, hogy közvetett módon megvalósíthassuk azokat a célkitűzéseket, amelyekkel ez az ország küzd. Ha most például a demográfiai helyzetre gondolok, akkor a gyermekvállalásra való ösztönzés, a felelősségvállalás, a családi élet fontossága mind védendő értékek. A média, közvetett módon, ezt egyértelműen befolyásolja.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!