Radics Viktória
- Részletek
- G-7
- 2011. január 03. hétfő, 04:29
A Szent Hivatal markában
(fabula)
"Miért kívánja ön tőlem, hogy lemondjak véleményemről?”
(Avilai Szent Teréz)
Egyszer volt, hol nem volt, a barokk Spanyolországban, II. Fülöp alatt élt egyszer egy apáca.
Teresa de Jesu azonban nemcsak ájtatos kis apáca volt, hanem kiváló manierista írónő, rendalapító (1), akár protofeministának is mondható, belevaló „értelmiségi” nő, akinek szinte születésétől fogva a halála napjáig, és még azon is túl meggyűlt a baja a spanyol inkvizícióval, akárcsak az inkvizíciónak ővele.
A Santo Oficio akkori főnöke éppenséggel a hírhedt Tomás de Torquemada volt, aki megannyi eretneket küldött máglyára és számtalan zsidót vagy marranost (megkeresztelkedett zsidót) üldözött el az országból (2), az utóbbiakat azért, mert, akárcsak a boszorkányok és az eretnekek, javíthatatlannak, azaz negativónak (3) bizonyultak.
Az elégetés és a börtönbe zárás mellett a spanyol inkvizíció legszélesebb körben és leggyakrabban alkalmazott büntetése a megszégyenítés volt. Abban a társadalomban, ahol a becsület és a tisztaság – ami a vértisztaságot, a nemesi származást és a hitbéli tisztaságot is magával vonta – állt a társadalmi értékpiramis csúcsán, a szégyen megsemmisítő erejűnek és katartikusnak bizonyult. A megszégyenítő eszközök és szcénák tekintetében a Szent Hivatal fantáziája ugyancsak nekilódult, és a nép rajongó borzongással fogadta az ilyen jellegű rendezvényeket és alkalmakat.
A Szent Hivatal alkalmazottai, tanácsadói és vezetői köztiszteletben álló, képzett teológusok, jogászok és felszentelt papok voltak. Ők állították össze a híres Indexet (4), a betiltott könyvek listáját. Az inkvizítorok az eretnek-ügyekben többnyire igen körültekintő, precíz, hosszan elhúzódó vizsgálatot végeztek, és általában mélységes hivatástudattal dolgoztak. A vezéreszme és az alapvető diszciplína a discretio spirituum (a szellemek megkülönböztetésének tudománya) volt, erről értekeztek a hittudósok hosszasan és szőrszálhasogatón, ez legitimálta az inkvizíció vallatói gyakorlatát és az Indexet, és a maga módján erről suttogott vagy harsogott az utca népe.
Mindenkinek kötelező volt résen lenni és rámutatni az álcázott ördög ármánykodására valló eretnek, boszorkányos, zsidó, moriszkó vagy pogány jelenségekre és tünetekre, hogy „keményen és határozottan” le lehessen csapni a gyanús illetőkre és csatornákra. „A szellemek megkülönböztetése” könnyen a fajok megkülönböztetésévé, rasszizmussá mérgesedett. Ebben a világban, ahol hivatalos ideológiává vált az intolerancia, semmiben sem lehettek biztosak az emberek – ha például valaki túl sokat járt templomba, ezt nem csak hitbuzgóságból, hanem az ördög unszolására, megtévesztésből is tehette. Nem beszélve arról, ha valaki szombaton csinált vagy épp nem csinált valamit. Magában sem lehetett biztos senki, mert az ördög arra is képes volt, hogy angyali mezben vagy akár Krisztus alakjában biztassa az embert ártatlannak csak látszó cselekedetekre és gondolatokra.
A középkori etika a végórait élte, az ellenreformációs szellemiség pedig irgalmatlan kultúrharcra buzdított. A keresztény kultúra tisztaságáért és megszilárdításáért folytatott küzdelem összefonódott a népies rasszizmussal. Az inkvizíciós tisztogatásokat a nép és a korabeli értelmiségi nagy része is támogatta. (5) Az értelmiségi világnézet és a népi szemlélet sok ponton találkozott: elsősorban az antiszemitizmust és a különböző elhajlásokkal szembeni türelmetlenséget illetően. A létbizonytalanságból, meghasonlásból vagy kétségbeesésből fakadó bosszúvágy itt is, ott is tárgyakért kiáltott. Az inkvizíciós módszertani elveket – ellenőrizz, figyelj, kémlelj és jelents föl –, amelyeket a templomokban és a köztereken nagydobra vertek, sok mindenki interiorizálta, ki tudattalanul, ki tudatosan – az utóbbiak bekapcsolódhattak a familiaresek hatalmas családjába, azaz a Santo Oficio kiterjedt besúgóhálózatába.
A ravasz Teréz, akit állandóan figyeltek és cenzúráztak, a leveleiben virágnyelven "főangyalnak" és "angyaloknak" becézte az inkvizítorokat, és igyekezett tűrhető kapcsolatot fönntartani velük. Vizsgálta és sanyargatta ő magát eleget; saját szavai szerint önmagát jelentette volna föl, ha hit dolgában kivetnivalót talál a lelkében, ha pedig mások találják beárulni, legföljebb vértanúhalált hal. Tudta, hogy bármikor jöhetnek érte az inkvizíció poroszlói; parázs helyzetekben oly mértékig felfokozta félelmét, hogy az átcsapott a veszély mámorába. A döntő pillanatokban a legnagyobb benső biztossággal tudott cselekedni. Ilyenkor villogott az esze, ugyanakkor eltöltötte valami lobogó, felemelő alázat – az igazságban járás alázata –, és erőt nyert hol a legkörmönfontabb diplomáciai lépésekre, hol a legvakmerőbb húzásokra. Egy barátja „szent rafinériának” nevezte e képességét, mellyel túljárt feljebbvalói és inkvizítorok eszén.
Diego Velasquez: Avilai Szent Teréz
Egy alkalommal például följelentette magát a toledói főinkvizítornál. Személyes találkozásra is sor került, s Teréz oly szenvedélyes vallomást tett neki lelki életéről, hogy a főinkvizítor azzal rázta le a túlbuzgó apácát, hogy ez az ügy nem vág a szakmájába, mert neki az a mestersége, hogy eretnekeket vallasson, nem pedig, hogy imádságos asszonyokkal lelki életet éljen. Ávilai Jánoshoz, az elismert hittudóshoz utasította (akinek egyébként később szintén akadt dolga az inkvizícióval). Teréz, miután néhány évvel ezelőtt gyóntatóinak már papírra vetette, e jeles férfiú számára ekkor átdolgozta és kiegészítette Önéletrajzát, a Libro de la vidát, melynek kéziratát később sohasem látta viszont; az „angyalok” megkaparintották és nem engedték ki a kezükből.
Bizarr képzeletvilágnak adtak szárnyakat ezek a hatalmas „angyalok”. Egy bizonyos kilépett apáca például, aki később állítólag eszét vesztette, ezer más rágalom közt azt állította az inkvizíciónak a sarutlan kármelita nővérekről – Teréz iskolájáról –, hogy ott összekötözik a nővérek kezét-lábát, úgy ostorozzák őket. Ebből a rágalomból aztán, ahogy az az inkvizíciónál lenni szokott, még sokkal rémesebb és hajmeresztőbb történetek kanyarodtak. További tanúk is kerültek, bizonyára a reszkető apácák soraiból is. „Sokan közülük azt állították, hogy az a romlott lelkű asszony, zárdaalapítások ürügye alatt, fiatal leányokat hurcol magával mindenfelé, s rossz életre csábítja őket.” Még a kurválkodásénál is veszélyesebb volt az a vád, hogy Teréz és növendékei titkos szertartásokat űznek, alumbradosok tehát, azaz eretnekek.
Az inkvizíció alapos vizsgálatot tartott a gyanús kolostorban. Terézt is sokszor, hosszasan és részletesen kifaggatták. Írattak vele két hosszú „lelki számadást”, majd egy időre eltiltották a további kolostoralapításoktól és zárdafogságra ítélték. A tudós papokkal folytatott vitákból azonban általában Teréz került ki győztesen. Vallomásait a vád alá helyezett madre fundodora rendkívül ügyesen szerkesztette meg. Meghökkentően határozott vonalvezetéssel számolt be bensőséges spiritualizmusáról, egy olyan megfoghatatlan életszféráról, mely bizonyára sehogy sem passzolt az inkvizítori kézikönyvek téziseihez és pontjaihoz, és így minden vád alól kisiklott. Ezenkívül fölsorolt huszonhárom jól ismert nevet, köztük nem egy tekintélyét: gyóntatóiét, lelki vezetőiét, hittudósokét (köztük inkvizítorokét!), akik mind-mind felügyelték lelki életét és kezeskedhettek érte. Abban az időben az ilyen spontánul kialakult "pressure group"-okon (6) múlott, hogy egy Terézhez hasonló kiváló személyt, főleg ha nő az illető, szentnek, eretneknek vagy boszorkánynak nyilvánítanak-e.
De nem csak ez mentette meg Teréz életét, hanem briliáns esze, lelkiségének sehova be nem sorolható mássága, mely veszélyesnek tűnhetett ugyan, mégis teljesen ártalmatlan volt: egy apáca vágyaitól izzó, mindazonáltal tökéletesen reflektált istenszerelem. Tartalmilag, keresztény szempontból tökéletesen elfogadható, mégis felettébb gyanús, mert magasfeszültséget sugárzó és valahogy túlontúl hiteles gondolatait, melyek a lélek tilosában jártak, ez az apáca olyan eredetien és intelligensen tudta megfogalmazni, hogy tanácstalanságba kergette nem egy vallató-gyóntatóját: legszívesebben elítélték volna, de nem esett rajta fogás.
Ezen túl valami etikai szilárdság is sugározhatott belőle. Krisztussal kötött lelki eljegyzése alkalmából ilyen fogadalom vésődött a szívébe: „Az én becsületem a tied, és a te becsületed az enyém.” Más megfogalmazásban a „becsület” szót az „érdek” helyettesítette: „Én őrködöm az Ő érdekei fölött, Ő pedig az enyémre vigyáz.” Ez a világi hercehurcákon túlmutató érdekközösség Teréznél oly erős volt, hogy perjelnői rangra jutva sem tévedt el s nem bonyolódott bele sohasem zavaros világi érdekszövetségekbe és hatalmi játszmákba. Az inkvizíciónak írt lelki számadásában is a lehető legegyenesebben tárja föl benső életét, mégpedig oly tömören és eredeti módon, hogy az inkvizítoroknak elállhatott a lélegzetük. "Vannak dolgok, amelyek titkok maradnak még a legtudósabb ember számára is", tesz pontot a végére.
Egy mizogin tartományi főnök, miután összejött Terézzel némi eszmecserére, így nyilatkozott: „Ez a Terézia nem nő, hanem férfi, éspedig a nagyszakállúak közül való!” Egyik gyóntatója pedig ezt mondta: „Én Istenem! Én Istenem! Szívesebben szállnék szembe bármilyen tudományos kérdésben a világ összes hittudósaival, mint ezzel a nővel!” De II. Fülöpöt sem átallotta Teréz levélben megleckéztetni, figyelmeztetvén őt arra, hogy „Saul is királlyá volt kenve, s azért az Úristen mégis eltaszította”. Úgyhogy illa berek, nádak, erek, sürgősen szednie kellett a lábát a környékről, mert Fülöp király a levelet lobogtatva fölharsant: „Nem láthatnám én ezt a fehérszemélyt?!”
Holnap legyenek a ti vendégeitek.
(1) A kármelita rendből Avilai Teréz indítványára és fáradhatatlan munkálkodásának köszönhetően vált ki fokozatosan, majd önállósult a (háncstalpú alpárgátáról elnevezett) sarutlan kármelita rend. A sarutlan szerzetesek és szerzetesnők visszatértek a Kármel-hegyi remeték eredeti szabályzatához. Teréz reformja szigorítást, fokozott fegyelmezést, ugyanakkor a „belső ima” és más módszerek bevezetésével modernizált lelkigyakorlatot jelentett. Teréz kiváló diplomáciai, levelezői, szervezői, ügyintézői képességekről tett tanúságot. Húsz év alatt 19 sarutlan kármelita kolostort alapított a legnagyobb nehézségek és veszélyek közepette, ellenségeskedéstől körülvéve, közülük kettőt férfi szerzetesek számára.
(2) Ezek mind három-, négy- és ötnullás számjegyek lennének, melyeket illetően a történészi számítások eltérnek egymástól, attól függően, hogy mikor és hol készültek, milyen szemlélettel, milyen kategorizálással. Például hogy az elégetettek közé beleszámítják-e a képletesen vagy haló poraikban, haláluk után elégetetteket is, meg a máglyára küldés előtt megfojtottakat. Sok nulla függ attól, hogy a számítások különbséget tesznek-e por és hamu, a zsidó, az áttért zsidó meg az eretnek, az eretnek meg a boszorkány között; hogy az elüldözött/elmenekült zsidók és mórok, vagy megszégyenítő vezeklésre, ostorozásra kényszerítettek elpusztultak-e, a családostól koldusbotra jutott, kiátkozott zsidók élőnek vagy megsemmisítettnek számítanak-e stb. Az önként vállalt és kiszabott vezeklés, a vezeklés és a kínhalál, a kivégzés és az önkéntes halál (mint feloldozás), a tortúra, az elüldözés, börtönbe vetés és halálra ítélés közti distinkció kérdésén múlik a számjegyek utáni nullák száma a különféle történészi statisztikákban.
(3) Az inkvizítorok fokozottan felügyelték a megtértek hitének szilárdságát. Az volt a legfőbb céljuk, hogy a kliens higgye is azt, amit a szájába rágnak. A személyiségnek ez a legbensőbb megtörése elképesztő sikerekkel járt. Ritka az olyan tanúbizonyság, mint Junius bambergi polgármesteré. Mielőtt máglyára kísérték volna, sikerült kijuttatnia a börtönből a következő levélkét: „Sok százezer jó éjszakát, hőn szeretett leányom, Veronica. Ártatlanul vetettek börtönbe, ártatlanul kínoztak meg, ártatlanul kell meghalnom. Mert akárki kerül is a boszorkányok tömlöcébe, boszorkánnyá kell válnia, vagy addig kínozzák, amíg kiagyal valamit, és végül – Isten legyen irgalmas hozzá – tényleg vissza is emlékszik valamire.”
(4) Az Index 1547-ben lépett hatályba, később évenként bővítették. A devotio moderna hitbuzgalmi irodalmán, a nem fundamentalista hittudományi műveken, a humanista meg a protestáns szellemű könyveken, számos tudományos művön, egyes lovagregényeken kívül rajta voltak a spanyol és egyéb élő nyelvű bibliafordítások is. Kötelező volt valamennyi nyilvános és magánkönyvtár megtisztítása (beleértve a királyi könyvtárat is). A tiltott könyvek olvasását és őrzését, a könyvek cenzúra nélküli kinyomtatását az inkvizíció vagyonelkobzással, akár halállal is büntethette. A hihetetlenül alapos inkvizíciós cenzúra minden, akár spanyol, akár idegen nyelvű kéziratra és behozott könyvre kiterjedt.
(5) Ritka az olyan tisztánlátás, mint amilyenről Rodrique Manriquez (Alonso Manriquez főinkvizítor fia) levele tanúskodik, melyet Párizsból írt Louis Vives-nek 1535-ben: „Igaza van. Szülőföldünk a nagyravágyás és az irigység hona, és hozzáfűzhetné: a barbárság országa. Hisz immár világos, hogy odalent senki sem lehet kultúrember anélkül, hogy eretnekséggel, tévtanok terjesztésével vagy titkos zsidósággal ne vádolnák. Ezzel hallgatást parancsoltak a képzett emberekre. És azok, akik a tudomány hívó szavát követték, mint mondja, nagy rettegésben élnek...”
(6) A kiváló személyek köré szövődött érdekhálók kialakulásában nemzeti, egyházpolitikai, teológiai érdekek éppúgy közrejátszottak, mint a tisztelet, a rivalizálások, a barátságok meg a véletlen.
