Illuzórikus kárpótlás
- Részletek
- Napi apró
- 2011. január 03. hétfő, 03:12
- Lendvai L. Ferenc
„Kárpótlás a megaláztatásokért” címmel nyilatkozott nemrég a Népszabadságnak a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Ezt részletesebben így fejti ki: „Kamasz voltam, amikor a hatvanas években eltűntek a magyar névtáblák Marosvásárhelyről. Ez hihetetlenül nyomasztó érzés. Azoknak az évtizedeknek az emlékét lehet végleg rendezni azzal, hogy a magyar állam elismer polgárának, kárpótlásul minden megaláztatásért, amelyet kisebbségi sorban elszenvedtem.” A nyilatkozó érzelmeit megértem, az érvelését nem értem. Miért nem az jelenti a kárpótlást, ha Marosvásárhelyen – és mindenütt, ahol Erdélyben magyarok élnek – vannak magyar névtáblák, s ha van erdélyi és/vagy székelyföldi autonómia?
Mert ezt – közelebbről az utóbbit – ő maga is fontosnak tartja. Ugyanakkor a párhuzamok, melyeket ennek kapcsán fölhoz, nem igazán szerencsések. Az egyik, hogy úgy véli: Székelyföld autonómiája a 2004-ben elutasított javaslatuk alapján és egy 20 éve tervezett, decentralizáló román közigazgatási reform keretében valósulhatna meg, miközben utal rá, hogy Korzikának a franciaországi decentralizáció során létrejött korlátozott autonómiájával az ottani – mellesleg időnként terroreszközökhöz folyamodó – autonomisták nem elégedettek. Még szerencsétlenebb Dél-Tirol példája. Két okból. Egyrészt a nemzetiszocialista Németország nem vonta ugyan kétségbe a Brenner-határt, viszont a dél-tiroli németeknek (ahogyan pl. a magyarországiaknak is) különleges státust követelt, és végül repatriálni akarta őket. Másrészt az idevágó osztrák–olasz szerződés sem az egyiket, sem a másikat nem célozta ugyan meg, a megkötéséhez viszont dél-tiroli terroristaakciók vezettek, s az autonómia végül egy olaszországi közigazgatási decentralizáció keretében valósult meg.
Bizonyosra vehető, hogy a román nacionalista politika ilyen (francia vagy éppen olasz mintájú) autonómiát Erdélynek vagy a Székelyföldnek adni nem fog, és érvként majd a kettős állampolgárság intézményére fog hivatkozni, melyet – a Moldovára kacsintás mellett – éppen ezért tolerál. Amely viszont szükségképpen magában rejti a repatriálás koncepcióját, ha csak hosszú távon is. Ő maga – mondja a nyilatkozó – ilyesmit még csak elképzelni sem tud magáról, ugyanakkor nem tagadja kategorikusan, hogy a jelenség mégis fölléphet. Akkor hát miért jó a kettős állampolgárság, s vele a választójog, sőt választhatósági jog? Hiszen ettől senkinek nem lesz jobb a helyzete, kivéve a magyar nacionalistákat, akik így megnövelhetik a szavazóbázisukat. Azért, mondja a nyilatkozó, mert „minden, ami a magyar közéletben zajlik, az erdélyi magyarok életére is kihat”. Meglehet, de ami a romániai közéletben zajlik, az még inkább. Az illuzórikus kárpótlás álmegoldása helyett célirányosabb lenne egy valódi megoldásért (és kárpótlásért) küzdeni.
(Lendvai L. Ferenc)
