Egy ízig-vérig európai jogszabály
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. január 02. vasárnap, 06:21
Azokra a kemény bírálatokra, melyeket az új médiatörvény belföldön, de főleg külföldön kapott, az Illetékes Hely (előbb a miniszterelnöki szóvivő, majd maga a miniszterelnök) azt válaszolta, hogy márpedig ez egy „ízig-vérig európai jogszabály”. Bizonyíték: az összes (későbbi enyhített változatban: az összes fontosabb) passzusa megtalálható az Európai Unió legalább egy államának hasonló szabályozásában.
Mármost azt ne várja el tőlünk – illetve általában a bel- és főleg külföldi bírálóktól – még maga a miniszterelnök sem, különösen ne a szóvivője (egyébként valamelyik hivataluk állítólag 21 pontban készül cáfolni a kritikákat), hogy mi magunk pontról-pontra végigmenjünk az összes paragrafuson – vagy legalábbis az összes fontosabb paragrafuson, mert ehhez akkor még azt is nekünk kellene eldönteni, hogy melyik paragrafus tartozik a „fontosabbak” közé –, majd pedig sorjában megkeressük azokat az európai országokat, amelyekben hasonló szabályozás található. Ha ők olyan jól tudják, akkor mondják meg világosan, de ne csak úgy példálózva, hanem tételesen fölsorolva, hogy melyik országban van teljesen hasonló, pontosabban szólva ugyanolyan paragrafus.
Merthogy ezzel kapcsolatban súlyos kételyek vetődnek föl. Úgymond például Nagy-Britanniában vagy Ausztriában is centralizáltan szabályozzák a közszolgálati médiumok szervezetét – csakhogy ez nem azt jelenti, hogy a BBC vagy az ORF ugyanolyan politikai függésben lenne a kormánytól, illetve a kormánypárt által uralt médiahatóságtól, mint az új törvény szerint a magyar. Úgymond például Franciaországban, Olaszországban, Svédországban is „komplex módon” szabályozzák a különféle médiumok helyzetét – csakhogy ott nem ugyanazt a szabályt és mércét alkalmazzák egy közszolgálati televíziós csatornára, egy napilapra vagy egy internetes blogra, s mondjuk az online szabályozás eleve csak az audiovizuális tartalmakra vonatkozik. Úgymond például Finnországban, Lengyelországban, Németországban is súlyos büntetések vannak kilátásba helyezve a szabálysértőkkel szemben, és ráadásul Magyarországon halasztó hatállyal lehet az ügyben bírósághoz fordulni – csakhogy nem mindegy, mekkora a bírság nagysága (emlékeztetőül egy korábbi témára: a brit bankadóhoz képest a magyar bankadó nagyjából nyolcszoros nagyságrendű, miért is az előbbi egy normál adó, az utóbbi meg egy rablás), a szerencsétlen bíróság pedig csak a jogszabályt alkalmazhatja, és ha az eleve rossz, akkor persze a rossz jogszabályt.
Azt pedig kötve hisszük, hogy akár a miniszterelnök, akár a szóvivője fog tudni mutatni olyan szabályt az Európai Unió bármely országából, amelyik úgymond a közjó, a közerkölcs, a köztudomisénmi „szolgálatát” meg a „kiegyensúlyozott” tájékoztatást írja elő a nyomtatott vagy elektronikus sajtónak, csak úgy általában, minden pontosítás nélkül, miáltal a hatóság tetszése szerint abba köthet bele, amibe csak akar: vagyis tartalmi cenzúrát gyakorolhat, méghozzá utólagosan, ami ellen még öncenzúrával is nehéz védekezni. (A valamikori előzetes cenzúra e szempontból legalább tisztességesen nyílt volt, nem sunyi és alamuszi.) De ha netán mégis föl tudnának mutatni „hasonló” szabályokat tényleg minden egyes pontban külön-külön, még az sem ugyanaz, mint amikor mindezeket együttesen alkalmazzák. Ha mondjuk egy vétséget (most nem sajtóvétségről, hanem csak úgy általában vétségről beszélek) vagy pénzbüntetéssel, vagy vagyonelkobzással, vagy foglalkoztatási tilalommal, vagy börtönbüntetéssel szankcionálnak, az nem ugyanaz, mint ha valamennyivel együtt.
Moor – flickr/rekkar
Az a próbálkozás pedig, hogy a törvényt a honi propagandisták meg egy-két külhoni szimpatizánsuk szánalmasan azzal védik: majd az alkalmazás nem lesz olyan borzasztó, mert a kását sosem eszik olyan forrón – nos, ez az álszent szerencsétlenkedés a lényeget nem érti és nem érinti. Ha egy jogszabály csak azért nem rossz, mert úgysem fogják alkalmazni, akkor nincs rá szükség. Ha viszont csak alkalmanként fogják alkalmazni, akkor ez a teljes önkény (a hatóság jó- vagy rosszindulata) előtt nyitja meg utat. Egy „ízig-vérig európai jogszabály” ott kezdődik, hogy mindenekelőtt világos és egyértelmű kell legyen. Ezért helyesebben jár el az a derék professzorunk, aki már hosszú idő óta nagy igyekezettel és reménytelen kitartással próbálja egymaga pótolni a nemlétező magyar konzervatív pártot, amikor azt javasolja a miniszterelnöknek: mivel az ország érdeke az, hogy ne vitatkozzon (ő maga vagy a szóvivője) az uniós elnökség egész ideje alatt hónapokig Európával, jobban tenné, ha most mindjárt visszavonatná a törvényt.
