rss      tw      fb
Keres

Levél galamusos barátainknak

Napok óta halogatom, hogy egy Galamus emlékezést írjak, menekülök a témák elől. Alapvetően két oka van: egyrészt nem változott semmi, másrészt van egy szempont, ami változott azért, de sokkal nehezebb szóba hozni. Persze erről az utóbbiról kell írni.

Amióta megszűnt a Galamus-csoport, semmi olyan nem történt a politikában, közéletben, jogrendszerben, amiről valamilyen formában ne írtunk volna – nehéz elkerülni az „én megmondtam” sekélyes örömét. Azóta csupa unalmas ismétlés, minden autoriter rezsim végső soron teljesen egyforma. Tulajdonképpen az is kiszámítható lett volna, amiről most nehéz írni: az egyéni válaszokról, viszonyulásokról: alkalmazkodásról és kollaborációról. De ahogy keményedik a rendszer, úgy válik egyre érzékelhetőbbé a félelem és egyre kínosabbá a rendszer kiszolgálása. Emlékszem a zavarra, hogyan viszonyuljunk azokhoz, akik részt vállalnak a hatalom működtetésében. Csak szaktudásukat adják, nem is tehetnek mást; sokan ragadtak benne, vergődések, meghasonlások, személyes válságok mellett határt próbálnak húzni, hogy ne legyenek a rezsim felelősei. Ma sokkal világosabban látszanak a felelősség határai, és sokkal több az áldozat is. Nem állíthatja senki, hogy nem látja a kollaborációja következményeit és választási lehetőségeit. Önfelmentés persze van, ezek is meglehetősen unalmasak: „jobb, ha én csinálom, mások durvábbak, hülyébbek, stb. lennének”, „én csak az intézmény, kollégák, feladat stb. érdekében teszem, nincs közöm a politikai szándékokhoz” – és ezek változatai, jól bevált és erősen átlátszó szövegelések. Nem azokról beszélek, akik nem a maradék autonómiák megmentése és működtetése érdekében vállaltak vezetői pozíciót, hanem azokról, akik olyan helyeken ügyködnek, ahonnan a NER (Nemzeti Elnyomás Rendszere – copyright Krémer Ferenc) árad. Ők már nem tudnak megtéveszteni magánbeszélgetésben elhatárolódással, azonossá váltak politikai szerepükkel. Túl sok idő telt el és túl nyilvánvalóak az emberi tragédiák, amelyeket a rezsim okozott, hogy ilyen könnyen jussanak feloldozáshoz.

Néhány esetben nem tudom eldöntetni, hogy valóban hisznek-e valamiben, vagy olyan cinikus gazemberek, mint Sárközy jogászprofesszor vagy Gerő történész. De ennyi idő után mindegy is, a rezsim céljainak támogatása egészben és részben is vállalhatatlan. Ma ugyanis már nemcsak az látszik, hogy autoriter természetű és nem tűri az autonómiákat, hanem az is nyilvánvaló, hogy embertelen. Tisztán és egyértelműen antihumánus. Bevándorlókkal, hajléktalanokkal, szegényekkel, mindenféle kisebbséggel és mindenkivel, aki a rezsim akadálya lehet. Nem igaz, hogy nem volt választási lehetőség, általában lehet áldozatot, kockázatot vállalni vagy csak egyszerűen kimaradni a bőségesebb konc örömeiből.

Egyszóval minden önfelmentés a semmibe hullik, ha egy ilyen rendszer szolgálatából hallatszik ki. Korábban az intézmények és szabályok működésére volt érdemes figyelni, egy ideje csak a mentális oldalt, a cselekvőt látom. Látom az emberi tragédiákat, amelyeket a rendszer okoz, egyre kíméletlenebbül. Feladott hivatások, felszámolt szakmai közösségek, jó ügyek elapadó forrásai, szellemi romlás, messze költöző családtagok… És félelem, félelem, félelem.

A rezsim szolgái: menjetek a francba!



Fleck Zoltán