Mi, épeszű polgárok
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2010. december 30. csütörtök, 06:26
Az Országgyűlés december 13-ai ülésén Mandúr László szocialista képviselő interpellálta a nemzeti fejlesztési minisztert. Azt kérdezte: „A kormány politikájába belefér-e, hogy egy polgári demokráciában egy párt felügyelete és kontroll nélküli hatalma alá kerüljenek a köz- és kereskedelmi médiumok?... Miért aktív tettestárs a kormány a teljes magyar média pártállamosításában?”
Az interpellációra Nyitrai Zsolt államtitkár válaszolt: „Őszintén mondom, örülök annak, hogy Ön a kérdéseit összeszedte és egy interpelláció formájában idehozta a parlament elé, mert ilyen módon nagyon jó alkalom és lehetőség nyílik arra, hogy egy-két kérdést világosan tisztázzunk. A parlamenti ellenzék, elsősorban az MSZP az elmúlt hetekben hetet-havat összehordott a médiakérdés ügyében. Nagyon sokszor csúsztatott és nagyon sokszor riogatott. Több alkalommal médiadiktatúrával fenyegetett. Meg kell hogy mondjam, van egy diszkrét bája annak, amikor a Magyar Szocialista Párt képviselői médiadiktatúrát vizionálnak, hiszen Önöknek gyakorlati tapasztalatuk van a médiadiktatúra kialakításában, sőt, az Ön parlamenti frakciójában ülnek olyan képviselők, akiknek korábban az volt a munkájuk, az volt a feladatuk, hogy a pártállamnak voltak a cenzorai. [taps a kormánypártok soraiban] Megmondták, mi az, ami belekerülhet az újságba, és mi az, ami nem.”
Szerintem is itt volna az ideje – talán már évtizedekben is mérhető ideje –, hogy egy-két kérdést tisztázzunk.
Először.
A szocialista párt három kormányzati ciklust csinált végig a liberálisokkal koalícióban. Sok mindent tettek, illetve nem tettek azért, hogy Magyarországon az írott és az elektronikus sajtó a maga szedett-vedett, a színvonalat és a szakmaiságot gyakorta nélkülöző, sok esetben kontraszelektált, sokszor a hírszolgáltatást is a pártpolitikai ellen- és rokonszenvek bozótharcának szolgálatába állító módján működhessen. De sohasem telepedtek rá a magyar médiára. Sohasem törekedtek a cenzúrázására, azaz a tartalmi befolyásolására, pláne nem a saját tartalmi előírásaik kikényszerítésére. Sohasem akarták sem jogi, sem gazdasági úton megfojtani az időközben kiépült és agresszivitásával, elfogult és rendszeresen hamis tájékoztatásával dominánssá váló jobboldali médiabirodalmat. Értsd: nem gondolták úgy, hogy még a sajtószabadság felszámolása is kisebb veszteség, mint ha eltűrik azt a kárt, amelyet a jobboldali média a maga módszereivel a közügyekben és a közgondolkozásban okoz. Beérték azzal, hogy vannak olyan „baloldali” médiumok, honlapok és műsorok, amelyek – ők úgy vélték – politikailag ellensúlyozhatják a jobboldali propagandát. Tévedtek, ebben is, de ez egy másik írás tárgya.
Azaz: a mai cenzor pozíciójából és képviseletében Nyitrai Zsoltnak egy szava sem lehet ahhoz a szocialista frakcióhoz, amely ezt a pozíciót a demokrácia húszéves történetében egyszer sem kívánta elfoglalni.
Devastation of the Past – United Nations Headquarters, NY – flickr/riacale
Másodszor.
Fel lehet emlegetni, hogy a mai szocialista frakció tagjai huszon-harminc évekkel ezelőtt milyen pozíciókat töltöttek be abban az államszocialista rendszerben vagy puha diktatúrában, amely a tájékoztatás és a nyilvánosság működését is a saját téveszméinek rendelte alá, és ezt az alárendelt pozíciót állami eszközökkel is kikényszerítette. Fel lehet emlegetni, csak nem érdemes. Abban a rendszerben ők „puha” cenzorok voltak. Nemcsak tiltottak, de tűrtek is, és persze támogattak. Abban a rendszerben Nyitrai Zsolt mai pártja, illetve pártjának akkoriban még csak alakuló magva a szabadságjogok harcosa volt, ide értve a szólás- és sajtószabadságot is. De mit mondjunk ma arról a Nyitrai Zsolt-féle pártról, amely épp most hozott létre olyan intézményrendszert és szabályozást, amely hasonló brutalitással készül a média (azaz a nyilvánosság) ugyancsak politikai célú megrendszabályozására, mint egykori puhadiktatúrás elődje – csak éppen ő a demokrácia körülményei között teszi ugyanezt? Azt talán mégsem mondhatjuk, hogy huszon-harminc évekkel ezelőtt viszont még harcoltak a nyilvánosság szabadságáért, tehát a fényes múlt legitimálja mai sötét törekvéseiket! És ha ez nem érv, akkor az sem érv, hogy a szocialisták egykori sötét múltja illegitimmé teszi minden olyan mai követelésüket, amely a sajtószabadság védelmére irányul.
Harmadszor.
Minden jogos ellenérzés dacára, és minden művileg gerjesztett indulat ellenére is be kellene fejeznünk a múltban élést. Nekünk, épeszű polgároknak. Csináljanak és beszéljenek a jobboldali pártok, illetve pártos híveik és kiszolgálóik, amit akarnak, mérjenek csak nyugodtan mai magatartásokat a múlton, rólunk ennek le kell peregnie! Mintha el sem hangzott volna. Mert tudunk két dolgot. Egyrészt tudjuk azt, hogy rettenetesen sokféle – indokolható – okból hunyászkodhatott meg az ember a puha diktatúrában. És hogy rettenetesen sokféle magatartással fejezhette ki az egyet nem értését is. És sokféle magatartással tágíthatta akkor is, ott is a saját és mások mozgásterét (lásd erről Bauer Tamás írását*). Másrészt azt is tudjuk, hogy ha egy ember életútját ilyen drasztikus feltételváltozás szeli ketté, mint amilyen Magyarországon 1989-90-ben végbement, az egyes ember magatartása is csak azon mérhető, hogy mit kezdett önmagával az elnyert szabadság körülményei között. A puha diktatúrában természetesen nemcsak a magatartások nem voltak azonosak, a felelősségek sem voltak azok. De húsz évvel a rendszerváltás után nem lehet ez a mérce. Csak az lehet a mérce, hogy mivé lett, hol tart ma az az ember, aki mindkét rendszert megélte. Érdektelen tehát, milyen pozíciót foglaltak el a kései Kádár-rendszerben a mai szocialista frakció tagjai. Nekik arról kell számot adniuk, hogy a rendszerváltás után képesek voltak-e demokrataként ténykedni és gondolkozni: tiszteletben tartották-e a hatalommegosztás elvét és a szabadságjogokat, érvényesnek ismerték-e el magukra és másokra nézve a törvények uralmát, módszereikben törekedtek-e a konszenzusos demokrácia érvényesítésére, politikájukat lehetőség szerint a nyíltság, átláthatóság, ellenőrizhetőség jellemezte-e, visszaéltek-e a hatalmukkal, vagy tartózkodtak ettől, mit akartak kezdeni az országgal, mit tettek a polgárosításáért, folytatták-e a kis árulások-nagy háttéralkuk politikáját vagy letettek róla, és így tovább**. Ha elfogadjuk a Fidesz egyetlen szempontú, régóta harsányan képviselt harci álláspontját, hogy minden mai szocialista pusztán a diktatúra tovább élő képviselője, nem tudunk értelmes bírálatot mondani a mai szocialista pártról. Ha nem tudjuk értelmesen és érvényesen bírálni a mai szocialista pártot, a rosszabbfajta erőinek szolgáltatjuk ki őt***, magunkat pedig a Fidesz évtizedes agymosásának rendeljük alá.
A parlamentben ma naponta kommunistázó pártok – valamennyi párt – a közelmúltunk és a jelenünk megértésétől zárnak el bennünket. Ideje volna, hogy a mai szocialista párt iránti fenntartásainkat leválasszuk erről a hatalmi-harci ideológiáról. Mi, épeszű polgárok.
* És mellékelek egy másik írást, Heller Ágnes számomra máig emlékezetes és érvényes írását 2002-ből, amely a Medgyessy-ügy kapcsán született. Próbáltam elérni a mai Magyar Hírlap archívumából, de a sajnálatos irányváltáson átesett újság honlapja már órák óta nem elérhető. Így kénytelen vagyok pdf formátumban a saját gépemből mellékelni.
** Persze ez sem ilyen egyszerű. A pártok rendszerváltás utáni útját illetően változatlanul érvényesnek tartom mindazt, amit a Mozgó Világ 2009. novemberi számában írtam:
„Nincs a Fidesszel szemben erős és hiteles erkölcsi és intellektuális ellenkínálat. Sőt, egy ideje csak egyének reménytelen harca van, akik többségükben már maguk is áldozatául estek a Fidesz lejárató-hiteltelenítő stratégiájának. Hangozzék bármilyen furcsán is, határozottan állítom, ebből a szempontból érdektelen, hogy van-e és milyen a Fidesz politikai ellensúlya. (Csak akkor nem érdektelen, ha elfogadjuk azt a primitív megközelítési módot, hogy egyik kutya, másik eb. Az egyik cinikusan és számítóan nemzetieskedik, vallásoskodik és gorombáskodik, a másik lop, csal, hazudik és komcsi.) Az, hogy az Orbán-jelenség mind a mai napig átláthatatlan és értelmezhetetlen maradt a közvélemény számára, már régóta nem függ össze az MSZP vagy az SZDSZ minőségével. Orbán nem azért lett és maradt ilyen, mert a politikai ellenfelei gyengék voltak. Orbán öntörvényűen pusztít. Nem azért, mert így született, hanem mert önerőből és saját akaratából ilyenné vált. Ha az elmúlt húsz évben valaha is kialakultak a csírái egy színvonalas és modern baloldalnak, azt ugyanúgy elpusztította, ahogy a színvonalas és modern liberalizmus lehetőségét tönkretette. Mielőtt bárki hülyének nézne: nem azt állítom, hogy kifogástalan liberális, pláne szocialista párttal éltük le az életünk elmúlt másfél-két évtizedét. De azt igen, hogy sem kifogástalan szocialista párt, sem kifogástalan liberális párt nem pattanhatott ki a semmiből a rendszerváltás pillanatában. A rendszerváltás utáni időszak lehetőség volt, a frissen kialakult pártoknak éppúgy, mint minden embernek: rengeteg belső konfliktus árán, rengeteg egyéni és közös kudarc árán, erős és folyamatos önkritika árán megtanulni egy másik rendszerben, más céltételezésekkel, más együttműködési formákban, más teljesítményekkel és magatartásokkal élni. Ezt az önreflexiót, a folyamatos önkorrekció lehetőségét, a belső erőviszonyok folyamatos tisztázását és újak megszületését tette tönkre Orbán, attól a pillanattól kezdve, hogy önreflexió- és önkorrekciómentes, totalitárius pártként kezdte működtetni a Fideszt, és módszeresen kiépítette hozzá hihetetlenül erős, egységes, gátlástalan és a feltétel nélküli kiszolgálásra berendezkedett ’értelmiségi’ hátországát, és ugyanilyen médiabirodalmát. Ne felejtsük el, hogy a pártok formálódása a hatalmi térben zajlik, hiszen a hatalom megszerzésében érdekelt politikai pártokról beszélünk. Ebben a térben a vita, a különféle elképzelések, akaratok harca – tehát a tisztulás, a végiggondolás, az új pályára állás nélkülözhetetlen folyamata – rögtön a gyengeség jeleként értelmeződik, mihelyt a pártok közül az egyik radikálisan kiiktatja a saját életéből ezeket az elemeket, elfojtja a konfliktusokat, szankcionálja a vitázókedvűeket, istenként tiszteli a saját vezérét, tehát erősnek, egységesnek, céltudatosnak mutatkozik. Behozhatatlan helyzeti előnyre tesz szert.”
*** Ismét egy idézet, ezúttal a Mozgó Világ 2009. júniusi számában megjelent írásomból: „Lamperth Mónika persze nyilván nem látja kívülről a pártját. Nem tudja, hogy a nyilvánosságban szorgalmasan tájékozódó állampolgár számára a párt meghatározó hangjai az elmúlt években Gyurcsány Ferencen és Lendvai Ildikón kívül az akarnok balosok voltak: például a nómenklatúrázó-szentségesatyázó Szili Katalin, a demagóg néptribun Karsai József vagy a bankárbilincselő-gyurcsánytalanító Szanyi Tibor (és persze a kommunista ’társadalompolitikai tagozat’). Ők rendszeresen megszólalnak, és világnézetet is raknak a megnyilatkozásaik mögé. Melyikük hogyan, szenteskedő-közhelyes, vaskosan demagóg vagy nagyszájú módon, de mindannyian a ’létező szocializmus’ világából átmenekített, kiábrándító világnézetet. Egy biztos, nem olyan ’jól megfogható, végrehajtható, érvényes programokat’, ’amilyeneket elhisznek nekünk azok, akik a baloldaltól várják, hogy Magyarország modern európai ország legyen’, ahogy azt Lamperth Mónika szeretné. Az Gyurcsány programja és világképe volt. De arról mindenki hallgatott a pártban. Aki az elmúlt négy és fél évben az említetteken kívül megszólalt, legfeljebb szakkérdésekben szólalt meg, és meg is maradt a konkrét szakkérdés keretei között. Ha értettük is, amit mond – ami sokszor nem könnyű –, azt biztosan nem tudtuk meg, hogyan illeszkedik az adott probléma általa védelmezett megoldása abba a képbe, amelyet a Szocialista Párt az életünkről kialakított magának. Hogy az üres ’hívószavakon’ túl – szegények, elesettek, esélyteremtés, kompenzáció, szociálpolitika, baloldali értékek stb. – jut-e eszébe bármi is a szocialistáknak azokról az emberekről, akik itt élnek, és arról az országról, amelyben élnek. Tizennégy évig volt mentsége erre a Szocialista Pártnak. Jött, ahonnan jött, azokkal az emberekkel, akiket onnan magával hozott, azzal a fogalomkészlettel és politikafelfogással, amelyet ott megtanult. De 2004 után kapott egy új gondolkodási keretet és hozzá új fogalomkészletet. Kétségkívül baloldali liberálist, és nem kommunistát, de úgy látszik, ez a párt erre végképp nem volt vevő.”
„Mindenesetre ma ott tartunk, hogy mindenkiről, a Fideszről, a szélsőjobbról, Vajnai Attiláról, a köztársasági elnökről, a jog- és környezetvédőkről, és sorolhatnám, legalább azt tudjuk, hogy mit árulnak. Nem így a szocialista pártról: hogy parasztvezér-demagógiát, kommunista indulatokat, keresztény-baloldali ürességét, kiszámított árulást vagy számító és elvtelen helyezkedést akarnak ránk sózni. Esetleg a saját néma szorgosságukat. Az ma már biztosnak látszik, hogy mai állapotukban, és ebben a felállásban, nem ’a modern európai Magyarországot’.”
