A polgári értékek és a Fidesz-alkotmány II.
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2010. december 23. csütörtök, 05:47
Kellenek-e korlátok a szabadsághoz?
A készülő alkotmány az intézményeket és nem az egyéneket tekinti szabadnak. Ebből következőleg az egyes emberek szabadsága attól függ majd, hogyan viszonyulnak az intézményekhez és ezek uraihoz. Pedig az alkotmánykoncepció felsorolja az összes szabadságjogot, amit ilyenkor szokás és illik, kinyilvánítja azt is, hogy ezek a jogok mindenkit megilletnek. Mi akkor a baj? Valójában mindez a nemzetközi környezet és az Unió elvárásai, és nem a magyar kormány elkötelezettsége miatt elhagyhatatlan. Mivel lehet ezt bizonyítani, és lehet-e egyáltalán?
Egy adott szöveg jelentése a saját belső koherenciájától, illetve inkoherenciájától, valamint attól a környezettől függ, amit a létrehozásában szerepet vállalók alkotnak meg. Nézzük az utóbbit. Igen elgondolkodtató például az, amit a kormányfő a KDNP választmányának december 18-i ülésén mondott. Szerinte ugyanis most van itt a lehetőség arra, hogy a magyarok legfontosabb közös értékeire épüljön az alkotmány.* Ebből az következik, hogy az 1989-es alkotmány nem ezekre az értékeken alapult, vagyis a készülő szövegnek más értékekre kell épülnie. Mivel pedig a szabadságjogok mind megtalálhatók voltak a még érvényben lévő alaptörvényben is, azok a bizonyos „magyar értékek” nem azonosak a szabadságjogokkal. Arra kell tehát gondolnunk, nem lehetetlen, hogy ezeket kényszerűen őrzik meg csupán, mint valamiféle leplet, hogy mégse legyen annyira nyilvánvaló, mi is a szándékuk.
Tudjuk, hogy a Fidesz a saját bűneit mindig az ellenfeleire fogja, hallgassunk hát Kövér Lászlóra, aki tisztán és világosan feltárta előttünk a főügyész beiktatásán, mik pártja tervei: „a közjog egyetlen ága sem érintetlen, néhány ága pedig romokban hever. A romboló fegyvertár az ötletszerű jogalkotástól a szakértelem személyzeti rendszerből történt száműzésén, a kiszámíthatatlan szervezetalakításon át, a rendőrség jogtipró felhasználásáig, a cinikus jogszabályközlésig, az alkotmányosság kendőzetlen semmibevételéig, s végül az alkotmány szövegének nyílt meghamisításáig terjedt. Háborús viszonyok békeidőben.”** Tiszta beszéd, ha jelen időben olvassuk. Figyelembe is kell vennünk az alkotmánykoncepció értelmezésekor.
Orbán és Kövér gondolatait együtt tekintve arra a következtetésre juthatunk, hogy valószínűleg nagyon kevés stabil pont van a Fidesz elképzeléseiben. Ezeket a stabil pontokat nevezi Orbán „magyar értékeknek”, a többi pedig – ahogy Kövér mondja – ötletszerű, kiszámíthatatlan, jogtipró, cinikus és hamis. Azt sejtem, hogy a szabadságjogokat épp annyira veszik komolyan, mint azt, hogy a „férfiak és a nők egyenjogúak”. (Alapvető rendelkezések, 10.) Ha a szövegben megtaláljuk a szólás- és sajtószabadságot, az még korántsem jelenti azt, hogy biztosítani is fogja őket az alkotmány. A koncepció egyébként is eléggé furcsán fogalmaz (akárcsak az 1989-es alkotmány): „Az Alkotmány védi a sajtószabadságot és a tájékoztatáshoz való szabadságot […]” Zavaros gondolatokat tükröz ez és a korábbi megfogalmazás is. Ezzel szemben például az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése teljesen egyértelmű: kimondja, hogy a Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely csorbítaná a szólás- és sajtószabadságot. A német alkotmány pedig az ötödik paragrafusában garanciáról és a cenzúra tilalmáról beszél. Viszont, nézzük csak meg, hogyan is fogalmazott Rákosi Mátyás alkotmánya 1949-ben: „55. § (1) A Magyar Népköztársaság a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot.” A hangsúly az általam kiemelteken van, vagyis a korláton, amelyet a rákosista „alkotmány” a szólás és a sajtó szabadsága köré húzott. Az orbánista koncepciószöveg más jellegű korlátot emel, amikor egy sarkalatos törvényre hárítja a szabályozást.
A Fidesz újmagyar nyelvében a védeni, akárcsak a többi önmagából kifordított szó, az eredeti jelentésével éppen ellentétes tartalmat kapott. A magánnyudíjpénztárakat a Fidesz megvédte, azaz vagyonukat kisajátította, intézményeiket ellehetetlenítette, tagjaikat arra kényszerítette, hogy parancsai szerint cselekedjenek. A médiatörvénnyel a sajtószabadságot védik meg, vagyis ellehetetlenítik és egy-ügyűségre kényszerítik. „A mostani szabályozási tervben a vélemény-, a szólás-, a sajtószabadság már nem öncél, hanem a közösség érdekét, a társadalom integritását szolgálja” – nyilatkozta Szalai Annamária az új médiatörvényről. Én látok rémeket, vagy ez a gondolat tényleg a velejéig sztálinista? Annyira hasonlít az 1949-es alkotmányban megfogalmazotthoz, hogy az nem lehet véletlen! A „dolgozók érdekei” és a „közösség érdekei” édestestvérek, ugyanabból a hatalmi logikából születtek, és feltehetően ugyanarra az eredményre is vezetnek.
Van az iménti idézetben még egy fontos gondolat. Az ugyanis, hogy a szabadságot öncélnak tekinti, vagyis amolyan köldöknézős dolognak, aminek semmi haszna. Hasonló elképzelést lehet felfedezni Kövér már idézett beszédében is. A nemzetnek – mondta – „elege lett abból, hogy Magyarországon a szabadság, amely a rendszerváltással megérkezett, nem szült rendet; elege lett abból, hogy hazánkat egy következmények nélküli országgá tették.” A szabadság értelmetlen valami, állítja Kövér és Szalai egybehangzóan. Higgyünk nekik! A szabadság a Fidesz számára teljesen értelmetlen és haszontalan! Értelmetlen, mert nem képes korlátokat létrehozni, és mindazoknak, akik korlátoltak, ez nagyon hiányzik.
flickr/Wootang01
Korlátlan szabadság? De hisz az a káosz, az maga az anarchia! – kiáltanak fel most sokan. S valóban, a korlátlan szabadság felidézi a hobbesi természeti állapotot, amikor mindenki mindenkivel harcban áll. A kérdés azonban helyesen úgy szól, hogy lehetséges-e a szabadságot úgy szabályozni, hogy mégis korlátlan maradjon. Nagyon is lehetséges! A szabadságnak ugyanis nincsenek korlátai, csak határai vannak. Kétféle módon veszhet el a szabadság: ha átlépi a természetes határát, és megsemmisíti a másik egyénét, vagy pedig ha korlátok közé szorítják. A helyzet az, hogy nem lehet úgy korlátozni mások szabadságát, hogy a korlátozó ne lépné át saját szabadságának határait. Korlátokat ugyanis csak kényszerrel lehet emelni és fenntartani, a kényszer alkalmazása pedig ebben az esetben mások szabadságának a sérelmét okozza. A Fidesz pontosan ezt teszi. Ezért fogalmaz olyan zavarosan és értelmetlenül az alapjogok kapcsán, mint például a koncepció Alapvető rendelkezések fejezetének 8. pontjában: „az alapjogok nem irányulhatnak mások szabadságának megsértésére.”
Mit kezdhetünk ezzel a se füle, se farka kijelentéssel? Ha komolyan vesszük, akkor azt jelenti, hogy nem a hatalomra, meggazdagodásra, előnyökre és előjogokra vágyó személyek tevékenysége sérti mások szabadságát, hanem a sajtószabadság, a szólásszabadság vagy talán éppen a lelkiismereti szabadság sérti. Van egy nagyon könnyű megoldása ennek a dilemmának: ha nincs szabadság, akkor sérelem sem eshet senkién, hisz nincs is senkinek. De ez nem tűnik igazán demokratikusnak, pedig a Fidesz ezzel próbálkozik manapság. Van-e demokratikus megoldás? Ezzel a problémával a magyar jogászok és politikusok, és persze ne hagyjuk ki a társadalomtudósokat se, szóval a magyar értelmiség színe java képtelen volt megbirkózni az elmúlt húsz év alatt. E probléma állatorvosi lova az úgynevezett gyűlöletbeszéd. Minden szabályozási és szankcionálási kísérlet kudarcba fulladt, ma pedig ez a kudarc ad érveket a sajtószabadság ellen. A kudarc oka pedig nem a sajtó szabadsága volt, hanem éppen azok a politikai irányzatok és politikusok, amelyeknek és akiknek életközege a gyűlölködés. Volt azonban egy másik ok is, mégpedig az, hogy már a rendszerváltás kezdetétől jelen volt és egyre virulensebbé vált az a gondolat, hogy a szabadságjogok önmagukban torzót alkotnak, hogy ki kell őket egészíteni a kötelességekkel. Ez mélyen beivódott a magyar politikai és jogi gondolkodásba. Az 1949-es alkotmány természetszerűleg tartalmazott egy fejezetet, amely a jogokról és a kötelességekről szólt (VIII. fejezet). Negyven évvel később sem voltak képesek megszabadulni ettől (XII. fejezet), és most Alapvető jogok és kötelességek címmel megint viszontlátjuk az alkotmánykoncepcióban.
A kötelességek azonban csupán az egyenlőtlenségekre épülő társadalmakban alkotnak önálló társadalomfilozófiai fenomént. Az alkotmánykoncepció szerint az alapvető jogok kötelezettségekkel és felelősséggel járnak. (Alapvető rendelkezések, 8.) Csakhogy a felelősség és a kötelesség nem kiegészítői egymásnak, és nem is tartoznak össze! A kötelesség ugyanis kényszer, akár belülről, akár kívülről érkezik. A magyar nyelv csodásan fejezi ki, hogy a kötelesség megkötöz, odaláncol, rákényszerít valamire. Ha tehát a szabadság valóban kötelezettséggel járna, az azt jelentené, hogy kényszerrel jár, vagyis aki szabad, az kényszer hatása alatt áll. Mint kiderül, a kötelességek valójában szabadságkorlátozások, de ha maga a szabadság jár kötelességgel, akkor azt kell gondolnunk, hogy a szabadság kötöz meg és kényszerít rá valamire. Azt kell gondolnunk, hogy a koncepció készítői szerint a szabadság önmaga ellentéte és tagadása. A koncepció fel is sorol néhány ilyen korlátozó kényszert: a jó hírnév, az erkölcsök védelme, a nemzet biztonsága, közbiztonság, közegészség és mások alapvető jogainak védelme. Ez a megközelítés azt feltételezi, hogy a szabadságjogok tartalmazzák a hazugság, a tisztességtelenség és a bűncselekmény elkövetésének szabadságát. Csakhogy ennek éppen az ellenkezője igaz! Az erőszakhívőknek azonban elengedhetetlenül szükségük van a kötelezettség fogalmára.
A felelősség ezzel szemben társsá tesz, akiért felelős vagyok, azzal egy párt alkotok, amiért felelős vagyok, annak magam is része vagyok és az énbennem él. Nem lehet véletlen, hogy a koncepció csak egyetlen összefüggésben, csak a nemzet tagjait tekintve ismeri ezt a jelentést. (Alapvető rendelkezések, 1.) A koncepció alkotói, ahogyan a magyar jobboldalon szinte mindenki, azt hiszik, hogy a szabadság elszigeteli, szembefordítja egymással az egyéneket. Ezért is akarják a „jóra” kényszeríteni őket. Pedig ellenkezőleg van, a kényszer fordít egymás ellen minket, a szabadság viszont társsá tesz, polgártárssá. Az erkölcs, mint a társak iránti felelősség, csakis a szabad emberek sajátossága. Az erkölcsöket nem a szabadságtól kell védeni, hanem éppen azoktól, akik elveszik mások szabadságát, akik kényszert alkalmaznak mások ellen, mint például az emberkereskedelemből és a prostitúcióból hasznot húzó bűnözők. Vagy éppen azok, akik tulajdonuktól fosztanak meg másokat, csak azért, mert erejük és hatalmuk van rá. A szabadságjogok tehát sohasem kötelezhetnek, mert a jog éppenhogy felszabadít; ebből következik, hogy a jogok és a felelősség ténylegesen együtt járnak, feltételezik és igénylik egymást. Ahol azonban kötelességgel akarják pótolni a felelősséget, ott a szabadság bizonyosan elsorvad.
* Orbán-beszéd a KDNP választmány ülésén
** A kiemelések természetesen tőlem származnak.
Első rész: Szabadság és egyebek
