The Economist: Ideje felismerni az orosz veszély komolyságát
- Részletek
- Szemle
- 2015. február 15. vasárnap, 04:01
- (hj)
Vasárnap éjfélkor életbe lépett a tűzszünet Kelet-Ukrajnában, olyan erőteljes diplomáciai offenzíva nyomán, amelyet François Hollande francia államfő a kiterjedt háború megakadályozása utolsó esélyének nevezett. Kedden pedig Magyarországára érkezik az a Vlagyimir Putyin, akinek „nem liberális”, „talán nem is demokratikus” „közösségszervezési formáit” és államát Orbán Viktor mintának tekinti a saját politikájában .
A The Economist című brit hetilap A Kreml szemlélete – Putyin háborúja a Nyugat ellen című cikkében foglalta össze mindazt, amit szerinte a Nyugatnak szem előtt kell tartania, ha Putyinnal kerül szembe. Miközben Ukrajna szenved, ideje felismerni az orosz veszély komolyságát, és szembeszállni vele – írja a tekintélyes brit hetilap.
A vele egyenrangúak gúnyolják a kétszínűségéért, és kiközösítik. Egy szabadesésben lévő valuta és egy gyorsan zsugorodó gazdaság felett elnököl. Nemzetközi szankciók akadályozzák meg, hogy kleptokrata barátai ebül szerzett mediterrán villáikban nyaraljanak. Azokhoz a célokhoz képest, amelyeket Vlagyimir Putyin kitűzött, amikor 15 évvel ezelőtt megörökölte Oroszország elnöki tisztségét – prosperitás, joguralom, nyugati integráció –, tragikomikus lenne sikeresnek tekinteni őt.
De már nem ezek a céljai, ha egyáltalán valaha ezek voltak. Nézd a világot Putyin perspektívájából, és ő lesz a győztes. Ellenségeinek minden machinációja ellenére a Kreml vitathatatlan ura maradt. Fojtogató szorításában tartja Ukrajnát, és ezt a szorítást nem enyhítette az e heti, törékeny minszki megállapodás. Elsődleges preferenciája Ukrajna megszelídítése volt fenyegetésekből és vesztegetésekből álló szokásos taktikájával, de az inváziónak voltak más előnyei is. Demonstrálta, hogy mibe kerül, ha valaki nem engedelmeskedik Oroszországnak; és mivel ő úgy gondolja, hogy Ukrajna kormánya pusztán a Nyugat bábja (továbbá mert az ország népének feltehető akarata az ő ultracinikus gondolkodása szerint csupán a nyugati intrikák leplezése), a konfliktus hasznos volt abból a szempontból, hogy megmutatta, ki az úr Oroszország hátsó udvarában. És ami a legjobb az egészben: megmutatta, hogy nincs egyetértés Putyin ellenfelei – sem az európaiak, sem az európaiak és az amerikaiak – között.
Mindenen átívelő célja az, hogy ezt a szövetséget megossza és semlegesítse, roncsolja közös szemléletét a biztonságról, és szembeszálljon a szövetség javaslataival és visszaverje őket. A Közel-Kelet miatti dühkitöréseitől grúziai inváziójáig és számos ukrajnai ballépéséig úgy tűnt, hogy Putyin a bekerítéstől való paranoid félelmétől hajtva időnként véletlenszerű viszályokba botlik a Nyugattal. Visszatekintve azonban úgy látszik, hogy tekintettel a gondolkodásmódjára, alighanem elkerülhetetlen volt a konfrontáció. Akárhogyan is, a harc elől, amelyhez ragaszkodik, nem lehet tovább félreugrani. Ez nem a szegény Ukrajnában kezdődött, és nem is ott fog végződni. A győzelem sokkal nagyobb elszántságot követel meg, mint amilyet a nyugati vezetők eddig felmutattak.
Amit a Kreml akar
Putyin tavaly leszakította a Krímet, erőszakkal átrajzolva Európa térképét. Ezrek életét oltotta ki a háború, amelyet ő hallucinált bele a valóságba Kelet-Ukrajnában. Még ha tartós lesz is a február 15-ére kitűzött tűzszünet (ami a korábbiak alapján valószínűtlen), Putyin a jelek szerint biztos abban, hogy megkapja azt, amit ott akar: egy kicsi, szerencsétlen kvázi-államot a Donbaszban, amelyet felhasználhat arra, hogy akadályozza és nehezítse Ukrajna fejlődését. De ezek a portyázások csak a legutóbbi törekvései arra, hogy a volt szovjet államokat energia-zsarolással, kereskedelmi embargókkal vagy háborúval hajszolja bele a behódolásba. Putyin számára csak a gyenge szomszéd jó szomszéd; a vazallusok jobbak, mint a szövetségesek. Csak a szándékosan vakok hihetik azt, hogy revánsizmusa jóllakott. Ez a revánsizmus előbb vagy utóbb kiterjedhet a balti államokra – amelyek az EU és a NATO tagjai, és annak a fajta orosz kisebbségeknek hazái, amelyeknek Putyin „védelmet” ígér.
Putyin végső célpontjai az EU és a NATO. Számára a nyugati intézmények és értékek fenyegetőbbek, mint a hadseregek. Fel akarja tartóztatni az elterjedésüket, belülről akarja korrodálni őket, és – legalábbis a Nyugat törékeny perifériáján – mindezt a saját kormányzati modelljével akarja helyettesíteni. Ebben a modellben a nemzetállamok tromfolják a szövetségeket, az államokat az elitek uralják, és ezek az eliteket megvásárolhatók. Franciaországtól Görögországon át Magyarországig az európai szélsőjobb és szélsőbal pártjaival barátkozik: bárkivel, aki lobbizhat az orosz érdekekért az EU-ban, vagy egyenesen az unió szétrobbantásában segíthet. A legnagyobb cél a NATO elkötelezettsége a kölcsönös önvédelem mellett. Tedd ezt hiteltelenné – például egy oroszbarát felkelés megrendezésével Észtországban vagy Lettországban, amelynek az elfojtásában a NATO többi tagállama vonakodik majd részt venni –, és a szövetség máris szétporlad.
Az, hogy Putyin fojtogató szorításában tartja a saját országát, azt jelenti, hogy van ideje és megvan a szabadsága erre a hadjáratra. És bőségesen demonstrálta, hogy nincs lelkifurdalása feláldozni az oroszok jólétét azért, hogy kielégítse klikkjének a mohóságát, vagy hogy továbbvigye újabb geopolitikai terveit. Üldözi azokat, akik tiltakoznak. És abban a visszhangban, amelyet a propagandája kelt, virágzik a nacionalizmus, amellyel vigaszként házal a hazai bajokra.
Putyin és Orbán Moszkvában, tavaly januárban – MTI/Burger Barna
Mit kell tenni?
A Nyugat számára az első számú feladat a probléma felismerése. Barack Obama könnyedén esetlen helyi hatalomnak vette Oroszországot, amely hajlamos ugyan a poszt-birodalmi görcsökre, de lényegében hanyatlik. A történészek csodálkozni fognak majd, hogy miközben Ukrajna lángokban áll, a Nyugat még mindig arról vitatkozott, hogy kizárja-e Oroszországot a G8-ból. Trockijt parafrazálva: lehet, hogy a nyugati vezetőket nem érdekelte Putyin, de ők érdekelték Putyint.
A következő lépés olyan válasz kidolgozása, amely épp oly rugalmas, mint maga a támadás. A problémának része az is, hogy Putyin eltérő szabályok szerint játszik; számára valójában nincsenek megszeghetetlen szabályok, sem egyetemes értékek, sőt, acélkemény tények sincsenek (mint például az, hogy ki lőtte le az MH17-es járatot). Számára csak érdekek vannak. Az ő Oroszországa fokozatosan eljutott a nagykövetek üldözésétől és a bírálók megölésétől az inváziókig. Ez az ő egyik előnye: mindig készen áll arra, hogy olyan módszerekhez alacsonyodjon le, amelyekkel a Nyugat nem tud versenyezni anélkül, hogy beszennyezné magát.
Ez a dilemma jelenleg úgy jelentkezik, hogy fel kell-e fegyverezni Ukrajnát, ha kudarcba fullad a jelenlegi tűzszünet. Az elképzelés támogatói úgy gondolják, hogy a védelmi fegyverek túl nagy árat szabnának Putyinnak a harcok folytatásához. Ám akiknek kétségei vannak afelől, hogy meddig tűri a tömeges áldozatokat, elegendő a csecsenföldi háborújára emlékeznie. Ha a fegyverek célja valóban Putyin elrettentése, akkor a Nyugatnak egységesnek kell lennie, és készen kell állnia rá, hogy Putyin elkerülhetetlen eszkalációjára még erősebb fegyverekkel feleljen (és végső soron a fegyvereket működtető személyzettel). A szövetség azonban megosztott az elképzelést illetően. Putyin a háborút nyugati provokációként állítja be: Ukrajna felfegyverzése ezt fantáziálásból afféle ténnyé változtatná, miközben lehetővé tenné Putyinnak, hogy megmutassa a nyugati egység határait és az elszántság hiányát – ez számára édes hadizsákmány volna. Ha egy újabb orosz agresszió galvanizálja a szövetséget, Ukrajna felfegyverzése hatásosabb fenyegetés lesz. Ennek hiányában a dolog visszafelé sülne el.
Jobb stratégia tartózkodni a módszereitől, és olyan tőkére támaszkodni, amelynek viszont ő nem tud eleget tenni: arra az életmódra, amely után az emberek sóvárognak. Ha ez semmiségnek tűnik az ő tankjai mellett, akkor emlékezzünk rá: a válság azzal kezdődött, hogy az ukránok az EU felé akartak elindulni – és hogy Putyinnak feltett szándéka volt ezt megakadályozni. A Nyugatnak a fegyverek helyett sürgősen annyi segélyt kell adni Ukrajnának, amennyire szüksége van ahhoz, hogy felépítsen egy államot, és megvalósítson egy álmot (és annyi tanácsot, amennyire szüksége van ahhoz, hogy megakadályozza a pénzt rossz felhasználását vagy ellopását). A február 12-én bejelentett IMF-megállapodásnak csak a kezdetnek kell lennie. Putyin azt akarja, hogy Ukrajna lecke legyen a tekintetben, hogy milyen veszéllyel jár a Nyugat felé fordulás. Ehelyett a jutalmak példájává kell lennie.
Ugyanilyen sürgősen meg kell támogatni és bátorítani kell azokat a volt szovjet államokat, amelyek csatlakoztak nyugati intézményekhez. Ha az amellett szóló érvek kétesek, hogy a Nyugat fegyvereket küldjön a Donbaszba, elsöprő érvek szólnak amellett, hogy NATO-egységeket állomásoztassanak a Baltikumban, bármilyen hangosan visít is Putyin. A nyugati vezetőknek világossá kell tenniük a számára, de a saját népeik számára is, hogy meg fogják védeni a szövetségeseiket és magát a szövetséget – akkor is, ha a küzdelem burkolt és homályos.
És a Nyugat erényeit nem csupán a szövetségesek fogják értékelni. Hanem értékelni fogja sok orosz ember is, köztük sok szégyentelen putyinista, aki leleplezi a Nyugat dekadenciáját, de kihasználja az iskoláit és tőzsdéit. Már régóta minden orosz parlamenti képviselőnek és vezető tisztségviselőnek a szankciós listán lenne a helye. Messze vagyunk attól, hogy – mint Minszk után egyes útitársak javasolhatják – lazítani kellene a szankciókon, ellenkezőleg, szigorítani kell őket, és véget kell vetni a szankciók kritizálásának. Mindez végül erősebbnek bizonyul majd a fegyvereknél.
Ugyanakkor a Nyugatnak fel kell használnia minden rendelkezésre álló eszközt, hogy hozzásegítse az egyszerű oroszokat – beleértve azokat, akik az oroszokkal rokonszenveznek a Baltikumban és Ukrajnában – ahhoz, hogy megtudják a véres igazságot Putyinról. Tudatni kell velük, hogy Oroszországot, a nagy nemzetet, amelyet szörnyű módon alacsonyítanak le, akkor fogják befogadni, amikor olyan vezetői lesznek, akik tisztelettel és nem megvetéssel kezelik a világot és a saját népüket, bármennyi időbe teljen is ez.
(Fordította: Horváth Júlia)
Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal