rss      tw      fb
Keres

Schengen

 

Budapest, 2015. február 12., csütörtök – MTI: „Visszaélésszerűen alkalmazzák a kérelmezők a menekültügyi eljárást, így teszik magyarországi tartózkodásukat jogszerűvé, mondta Vas Gizella, az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) határrendészeti főosztályvezetője a Belügyminisztériumban csütörtökön tartott sajtóbeszélgetésen. Végh Zsuzsanna, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal főigazgatója arról beszélt: a kérelmezők 80 százaléka tűnik el a hatóság szeme elől az eljárás alatt. Ők a schengeni övezeten belül rendszerint Ausztriát és Németországot célozva továbbutaznak.

A kopogós hírek mögött nemcsak „kérelmezők” meg százalékok, hanem sorsok is meghúzódnak. Vagy meghúzódtak. A múlt idő használata, mint látni fogják, indokolt. Ha megengedhettem volna magamnak, hogy elmenjek egy ilyen sajtóbeszélgetésre, meséltem volna egy-két történetet. Az alábbiakban pótolom.


Első történet

„Mi lesz veletek, ha én meghalok – mondogatta a mama, amikor már nem sok volt hátra neki –, néhány ezer forint van itthon.” „Ne aggódjon ides – jött a válasz –, a szaga miatt úgyis eltemetjük, eddig még senki nem maradt hóttan a föld hátán.”

– Milyen autó ez?
– Nem láttál még mikrobuszt?
– Minek a kerekesszék? Mama rosszabbul van?
– Hazavisszük – papa mellé!
– Nincs jól?
– Meghalt…
– Hogy? És ti haza akarjátok vinni? Át a határon, holtan?
– Na, csak te hiányoztál… Száz kilométer, oda-vissza kettőszáz! Harmincezer forint. Fémbetétes koporsó: ötvenezer. Engedélyek, még tíz. Honnan vegyek majd’ százezret? Neked van? Unokája vagy, kipengetheted! Vagy ha nem tudod, hallgass!
– De… – folytak a könnyek az asszonylány arcán. –Schengeni határ! Nagyanyáddal még együtt mentünk át halottak napján. Kiadtam az igazolványokat, intettek: gyerünk, gyerünk!
Most majd beültetjük a kerekesszékbe – alszik… Nem lesz semmi baj!
– Nem, nem lesz – dadogta az unoka –, el, el innen, innen el!


Második történet

Sztyepannak már nem fájt semmi. Bőrkabátba, tisztabőr-csizmába csomagolt, „Sztolicsnaja”- vodkával megtámogatott álmait magával vitte a lelke, „fogta magát és meghalt”, az Ilosváról (Irsava, Ukrajna) Nyíregyházára tartó „kofa-buszon”, hajnalban, a határátkelőtől három kilométerre.
Felkéredzkedett a buszra a csend.
Továbbmenni nem lehet, visszafordulni lehetetlen. „Ha, ugyanis – mondta Lajos, az idegenvezető –, egy jármű megfordul és kisorol, tíz katona és húsz vámos azonnal körbekapja, szétszedik a buszt, szétkapnak ezek mindenkit. Aztán következik a kihallgatások sora! Hogy halt meg, miért? Ki ült mellette, mikor vette észre, miért nem hívtak mentőt? Napokig itt tarthatnak bennünket, ha pedig szerbe-számba veszik, mit akartunk átvinni, lemondhat az útleveléről mindenki.”
– Da, da… Zsaléju – nyögte valaki! Mondhatta volna magyarul is.
– Továbbmegyünk! – döntött a buszvezető, tudta, mit kockáztat –, tovább kell mennünk!
Némasággal szavaztak.
„Istvant” beültették a hátsó ülésre, a sarokba, simléderes sapkáját a szemébe húzták, alszik…
Lajos összeszedte az útleveleket, kezében szorongatott, saját „paszportjába” kicsivel több baksist rakott. Nem kétszer annyit, az gyanús lehet, másfélszeresét a kötelezőnek.
Először a határőr kapott, a vámos utána, kicsivel többet. A pecsételős „pagranyicsnyik” megszámolta a „dakumenteket”, majd a buszon ülőket, lámpájával a fényképet, majd az utast nézte, de csak pillantásnyira, megunta a hunyorgást, meg hát ismerős arcokat látott, jönnek ezek, amikor csak lehet.
Pecsételt.
Nem volt semmi baj. Nyíregyházán halott társukat a buszban hagyták, adtak-vettek-cseréltek. Jó piac volt, eladták, amit hoztak, megvették, amit kell. Márkás cigit is, meg finom italt a határ védőinek és vámszedőinek.
Hazafelé a busz is gyorsabban ment, a határátlépés is. Öt óra! Ennyi mindig. Van, amikor hét.
– Ej, ez a Lajos, ez kiváló vezető (ekszkurszavod), legközelebb is vele megyünk! – hálálkodtak a cserekereskedelemből élő utasok.

 

Tornyi Ferenc újságíró

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal