rss      tw      fb
Keres

Schmidt Mária mint a „baloldali” nyilvánosság mércéje

 

Két dolgot szeretnék leszögezni elöljáróban. Az első: változatlanul nagyra tartom Bolgár Györgyöt, a Klubrádió műsorvezetőjét, becsülöm a felkészültségét, a vitakészségét, és tisztelem azért a mélységes toleranciáért, amellyel olyan betelefonálókat is türelmesen végighallgat és vitatkozik velük, akikre én már rég rácsaptam volna a telefont. Nem esett jól, hogy Lévai Júlia rajta demonstrálta, hogyan nem szabad beszélni vagy beszélni hagyni másokat. Lévai Júliának teljesen igaza van mindabban, amit leírt, mégis úgy gondolom, nem Bolgár György az, akit meg kell feddni azért, mert a sokmillió percnyi időben, amelyet a hallgatókkal beszélgetve eltöltött, egyszer-egyszer kihagy a figyelme, vagy viccel akar elütni megengedhetetlen megszólalásokat.

Azt őszintén szólva én sem értem – ami miatt Simkó János ki is kapcsolta a rádiót –, miféle örömet okoz Bolgár Györgynek az, hogy Kósa Lajos átlagosan havonként megalázza őt, és miért próbálja kedélyeskedéssel elütni Kósa hazugságait, csúsztatásait és sértéseit. Azért sem tudok rá magyarázatot, mert a műsor indulásakor talán még elfogadtam azt az indoklást, hogy jó, ha első kézből halljuk, mi mindenre képesek a Fidesz vezető politikusai, de nincs már ember a hazában, akinek ehhez Bolgár György demonstrációjára volna szüksége. De hát Bolgár Györgynek nyilván van valami rejtett mazochista vonása, amelyet a Kósa-interjúkban szükségesnek tart a nyilvánosság elé tárni. Nemigen ismerünk tökéletes embert, pláne nem tökéletes újságírót. Bolgár György mérlege szerintem, a mai mezőnyben különösen, még így is messze a pozitív skálán mozog.

A második: újságíróként, szerkesztőként nagyon sok fontos dologra kell figyelnem és figyelek is. A sokféle zsidó egyház, ezen belül a Mazsihisz ügyei nem tartoznak ezek közé. Elolvasom természetesen a botrányaikról szóló híreket, eljutnak hozzám információk arról is, melyik közösség van kiszorítva az egyházi státusból és miért, illetve hogy melyik hitközség dörgölőzik erőteljesebben a hatalomhoz. De olyan mélységig sohasem tanulmányoztam a magyar (bocsánat: „magyarországi”) zsidó hitközségek párviadalait, hogy értsem, mi minden mozgatja a háttérben a szálakat, sőt, hogy melyik nevet a hatalmi harcok melyik vonulatához kell kötni.

És most következik Bolgár György ismételt bírálata a Galamusban.

Az elmúlt napokban számos interjút – nem hallgatói beszélgetést, hanem interjút – szentelt annak, hogy a baloldali összetartás nevében vagy az antiszemiták/jobboldal kontra megvédendő magyar zsidók felállásban megvédjen valamit, ami védhetetlen.

A védhetetlen mondat Heisler Andrástól, a Mazsihisz elnökétől származik, aki a Hetek című lapnak így nyilatkozott: „Történelmi epizód volt a magyar zsidóság életében Angela Merkel Dohány utcai zsinagógában tett látogatása. Német részről utoljára Adolf Eichmann volt ilyen magas rangú vendégünk. Kancellár asszonnyal folytatott tárgyalások ugyanabban a teremben zajlottak, ahonnan Eichmann halálos parancsait osztogatta.”

Az interjúk nagy része annak a bizonygatásáról szólt, hogy Heisler András csak „szerencsétlenül” fogalmazott, amikor épp Eichmann nevével akarta érzékeltetni, mekkora a különbség az akkori és a mai Németország között.

Csak hát ezen nincs mit bizonygatni műsorokon és órákon keresztül, mert Heisler Andrásról senki sem feltételezi, talán még Schmidt Mária sem, hogy az ő szemében azonos súlyú és főként azonos irányultságú lett volna Angela Merkel és Adolf Eichmann látogatása. Az viszont tény, hogy a nyilvánosságban, sőt nyomtatásban megjelent ez a „durva”, „kirívó” és „otromba” megjegyzése (Feldmájer Pétert idézem, egyetértőleg). És nem akárkiről, hanem arról az Angela Merkelről, akinek a Dohány utcai zsinagógában tett látogatása valóban „példátlan esemény”, amelynek „a jelentőségét nem lehet túlbecsülni”. Nevezhetik „szerencsétlen” megfogalmazásnak azt, hogy Heisler Eichmann és Merkel között húzza meg az ívet, taglalhatják hosszan a mögötte rejlő jó szándékot is, ez nem változtat azon, hogy annak, aki így beszélt, nyilvános  jóvátételi kötelezettsége van. Elsősorban Angela Merkelnél, másodsorban mindannyiunknál, harmadsorban a magyar zsidók vagy zsidó magyarok azon részénél, amely nem azonosul feltétel nélkül a hitközség vezetőjével.

 

Angela Merkel és Heisler András az Emanuel-emlékfánál – MTI/Kovács Tamás 


A Mazsihisz és Heisler András azonban úgy gondolta, nem kell nyilvánosan visszavonni a nyilvánosan elmondott mondatot. Így aztán nem is ezért adtak ki közleményt az ügyben, hanem azért, hogy leteremtsék az index.hu-t, noha az pontosan annyit írt, amennyi történt: „Eichmannéhoz hasonlította Merkel magyarországi látogatását az, akitől ezt a legkevésbé várná: Heisler András Mazsihisz-elnök.” És persze hozzáfűzte: „Gratulálunk!” A hitközség ezt tartotta fontosnak helyreigazítani, nem Heisler mondatát: A Mazsihisz közleménye szerint „az Index úgy állítja be, mintha a Mazsihisz elnöke bármilyen formában Adolf Eichmannhoz hasonlította volna Angela Merkel történelmi látogatását.  Heisler András nyilatkozatában arról szólt, Németország milyen nagy történelmi utat járt be a Soától napjainkig”. Nem, nem az Index állítja be úgy. „Német részről utoljára Adolf Eichmann volt ilyen magas rangú vendégünk”. Ezt az akár abszurd, akár ironizáló mondatot nem lehet másként beállítani, mint ami a jelentése. A mondat kontextusa, illetve az a tény, hogy mindannyian tudjuk, Heisler András valószínűleg nem őrült meg, hogy komolyan gondolja, amit mondott, nem menti a mondat „otrombaságát”.

Ha Heisler András nyomban maga korrigál és kér elnézést mindenkitől, akitől kell, nincs ügy. Fújhatja Schmidt Mária főigazgató, ahogy akarja, a mondatot, mert minden vádaskodásnál erősebb hatású az önkorrekció képessége és terméke. De ilyen nem volt.

Heisler András helyett, napokkal később, Feldmájer Péter volt Mazsihisz-elnök adott ki közleményt, olyat, amelyik egyedül elfogadható: megkövette Merkelt, bocsánatot kért tőle azért, mert Heisler András összefüggésbe hozta őt „azzal az Adolf Eichmann-nal, aki személyesen tervezte meg az európai zsidóság kiirtását”, és azt írta: „Kérem, tekintse Heisler András nyilatkozatát olyannak… akinek ez a véleménye nem tükrözte senki másnak az álláspontját, senki nem hiszi rajta kívül azt, hogy 1944-ben ez a hóhér magas rangú vendég lett volna Budapesten.”

És itt jön az elvi probléma. Bolgár György Feldmájer Péterrel is interjút készített (hallgassák meg, érdemes!). Nem az a baj, hogy továbbra sem merült fel benne, nem lenne miről beszélgetnie, ha Heisler András nyomban a Hetekben megjelent interjú után maga korrigál; így aztán továbbra sem tett mást, mint Heisler mondatát mentegette és a szándékát magyarázta. Hanem az a baj, hogy ebbéli – azt kell mondanom – immár görcsös igyekezetében a nyilvánosság lényegéről és működtetéséről árult el tarthatatlan nézeteket.

Először is feltette azt a kérdést Feldmájer Péternek, jó-e az, ha Merkel, akinek a figyelmét eddig esetleg elkerülte az eichmannozás, most az ő közleményéből szerez tudomást róla. Jó-e az, ha Feldmájer Péter erre a „nem szerencsés” mondatra még külön is felhívja a figyelmet? (Noha csak azt tette, amit kell: elnézést kért érte az érintettől.) Értsd: ha nyilvánosan kiszalad a szánkon egy otrombaság, nem az a demokratikus nyilvánossághoz méltó megoldás, hogy korrigáljuk, hanem az, hogy ülünk otthon rettegve, és drukkolunk, hátha a címzett fülébe nem jut el. Hogy közben újságolvasók és rádióhallgatók tíz- vagy százezrei szereznek tudomást róla, mindegy. Nekik nem tartozik magyarázattal az elkövető, tőlük nem kell tartani, csak a nagyembertől.*

Majd jön a következő, kérdésbe bujtatott érv, amely ugyancsak az újságolvasót, a rádióhallgatót, a polgárok nyilvánosságát értékeli le. Bolgár nyilván feltételezi, hogy Feldmájert pusztán az vezette a közlemény megírásában, hogy a Mazsihiszen belül évek óta dúló hatalmi harcban bevigyen egy jobbost Heisler Andrásnak. Ezért a kérdése így szólt: nem lett volna-e jobb a zsidó hitközségen belül a színfalak mögött megbeszélni és lezárni a dolgot. Csakhogy a mi szempontunkból, akik a nyilvánosság szereplői vagyunk, akár informálódó állampolgárként, akár újságíróként, teljesen érdektelen, hogy volt-e „hatalmi” hátsó szándéka Feldmájer Péternek a közleménnyel, ha egyszer azt írta le benne, amit egy ilyen „durva sértés” után valakinek végre le kellett írnia. Nekem például fogalmam sincs róla, hogy Feldmájer Péter a Mazsihisz dulakodóinak melyik csoportjához tartozik, de a konkrét esetben nem is érdekel, mert minden válaszát, amelyet Bolgár Györgynek adott, kifogástalannak találtam, és minden érvével egyetértettem (például: erkölcsi kötelesség, bocsánatot kérni, és nem szabad mérlegelni, mi lesz az eredménye, ha hiba történt, a hibát jóvá kell tenni).

Végül jön a számomra legszomorúbb kérdés Feldmájerhez: „Nem zavarja, hogy egy platformra kerül ebben az esetben mondjuk Schmidt Máriával, akinek a Mazsihisszal nagyon sok vitája, nézeteltérése és konfliktusa van?”

Jézusmária! Mióta függ egy probléma érdemi megítélése, egy erkölcsi magatartás, egy álláspont képviselete attól, hogy Schmidt Máriának mi a véleménye az ügyről? Mióta az a legfőbb erkölcsi parancs a véleményünk kialakításában, de a képviseletében mindenképp, hogy nehogy egy platformra kerüljünk Schmidt Máriával? Vagy ez nem erkölcsi, hanem politikai a parancs volna? Ennyire eluralkodtak volna a személyi, intézményi és politikai lojalitások és ellenségeskedések azon a jogunkon és kötelességünkön, hogy a legjobb meggyőződésünk alapján mondjunk véleményt a nyilvánosságban? A felelősségünk a saját véleményünkért és a nyilvánosság minőségéért odáig süllyedt volna, hogy Schmidt Máriához kell mérnünk önmagunkat?

Nem vagyok hülye, természetesen tudom, mire gondolt Bolgár György. Hogy Feldmájer ahelyett, hogy a saját közösségét védte volna, azaz hallgat, a közleményével a Mazsihisz-őselleneség Schmidt Máriának adott újabb ütőkártyát a kezébe (nem adott, éppen hogy kivette belőle, amit Heisler András is rögtön megtehetett volna). Mert hogy minden ilyen megszólalásnak van politikai-hatalmi kontextusa is.

Én viszont úgy gondolom, a legkevésbé sem a mi dolgunk, hogy kisandítsunk az ilyen kontextusokra, mielőtt véleményt mondunk. Mert akkor mi magunk segítünk be vastagon abba, hogy a politika felszámolja a nyilvánosság ellenőrző szerepét. Mi magunk követelünk harci-hatalmi szempontú öncenzúrákat. Mi magunk nem engedjük, hogy a nyilvánosságban szabadon kikristályosodjanak olyan elvek és értékek, amelyekhez – a nyilvánosság erejénél fogva – kénytelen lesz maga a hatalom és a politika is alkalmazkodni. Mi magunk szólítjuk fel egy rossz minta követésére a magyar polgárokat, amikor azt sugalljuk nekik, helyes, ha meghunyászkodnak, mert a pártjuk vagy a földesuruk, vagy a politikai szívszerelmük érdeke ezt kívánja. Ne hallgassanak az igazságérzetükre, építsék le az önérzetüket, és vegyék tudomásul, hogy ők nem szuverén lények, csak „tömegelemek” a nagyok és nagyobbacskák hatalmi játszmáiban.

Szerintem ez úgy van, hogy az elmúlt évtizedekben a demokratikus nyilvánosságon ütött hatalmas sebekbe az „dörzsöl sót”, aki az abszurd szekértábor-állapotokat akarja fenntartani, nem az, aki jóvá tesz egy nyilvánosságban elkövetett súlyos hibát.

___________________________________________________________________________

*A Mazsihisz-közleményt nem tekintem ilyennek. Először is, nem a szervezet, hanem a személy követte el a hibát, neki kell megszólalnia. Másodszor ezt nem teheti letolásba csomagolva. Nem az Index a probléma, hanem a mondat. Harmadszor nem hülyézheti le a magyar – zsidó és nem zsidó – polgárokat, amikor azt feltételezi róluk, hogy nincs önálló ítélőképességük, pusztán „az Index nyomán” értették félre „a Hetekben megjelenteket”. Nem értették félre. Az épeszű magyar polgár akkor is szégyellte magát/felháborodott, amikor Orbán Viktor két éve a megfegyelmezésére irányuló német szándékokat ezzel a sértéssel verte vissza: „Csak hogy tisztázzuk a dolgot, a németek küldtek már lovasságot Magyarországra. Tankok formájában jöttek. Ne küldjenek, az a kérésünk. Nem volt jó ötlet, nem vált be.” A mai Németországot és vezetőit semmilyen célból nem lehet egy napon említeni a hitleri Németországgal és vezetőivel. Sem Orbán Viktornak, sem Heisler Andrásnak. Sem komolyan, sem vicceskedve, sem ironizálva.

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal