A jövő dala, 3: Merkel előtt – Merkel után, II. rész

• Nyomtatás

Részletek

2015. február 08. vasárnap, 03:18

Bitó László

Az első rész: Merkel előtt 

Merkel után

Amit hallhattunk a Merkel kancellár asszony villámlátogatásán elhangzottakból és a nem nyilvános megbeszélés résztvevőitől, kétségtelenül igazolja mindazt, amit a látogatásától vártam – gondolom, nem egyedül én –, s részben az előző részben meg is írtam. Amit a sajtótájékoztatón és az egyetemen mondott, az a diplomáciai nyelvezet korlátai között Orbán „illiberális demokrácia” fogalmának lehető legerősebb elítélése volt. És kitűnt, hogy a diákoknak tartott demokráciáról szóló előadása félreérthetetlenül Orbánnak (is) szólt.

Az is kiderült, hogy a magánbeszélgetésben is nyilván szóba került a demokrácia leépülése hazánkban: Szijjártó Péter – akitől ezt legkevésbé vártam volna – bevallotta, hogy beszéltek az illiberális demokráciáról, ami nézetem szerint nem más, mint Orbánék eufemizmusa a látszatdemokrácia égisze alatt felépített despotizmusra, a szabadságjogok korlátozására. „Egy perc 20 másodpercig beszéltek erről”, állította Szijjártó, amivel arra utalhatott, hogy ez nem volt fontos téma. Valószínűbb, hogy Orbán nem akart belemenni a vitába, de ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy olyan értelmezéssel állt elő, amely elfogadható színben tüntette fel az illiberális demokráciát, vagyis elkente, hogy valójában mit jelent számukra. Sőt, a pávatáncban talán odáig is elment, hogy ebben a kérdésben visszavonulót fújjon. Azaz teljesen elképzelhető, hogy a magánbeszélgetésben utalt arra, kész valamiféle modus vivendire a demokratikus ellenzékkel, mint azt már a látogatás előtt is – az első részben leírtak tanúsága szerint – elképzelhetőnek tartottam. És amit meglátásom szerint a történtek alátámasztanak.

A sajtótájékoztató harmadik és egyben utolsó kérdésére gondolok, amelyet a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítója tett fel az illiberális demokráciáról. Válaszában Merkel kifejtette: „Az illiberális szóval a demokráciával összefüggésben nem tudok mit kezdeni” – majd elmondta, mit értünk liberális demokrácián. Ezt nem érvelő, hanem olyan természetes, nyugodt hangnemben tette, amiből arra következtettem, hogy teljesen megegyezett mindavval, ami a zártkörű beszélgetésben elhangzott köztük.

Ezzel szöges ellentétben állt Orbán idegesnek tetsző testbeszéddel kísért válasza, amelyben közölte: nem minden demokrácia szükségszerűen liberális, és ha „valaki azt mondja, hogy a demokrácia szükségszerűen liberális, az privilégiumot követel egy eszmerendszernek, amit nem adhatunk meg neki”. Durva kijelentés, pláne ha figyelembe vesszük, hogy ezek voltak a Merkel–Orbán-találkozó utolsó szavai, mert a kormányszóvivő, a sajtókonferencia moderátora nem adott alkalmat a kancellár asszonynak, hogy reagáljon a diplomáciában hallatlan, sőt bármilyen kultúrkörben elfogadhatatlan hangnemre és szavakra. Ám Merkel asszony arckifejezése száz szónál is többet mondott: a tévéközvetítésekben és vidoklipeken, de talán legjobban a Népszabadság február 2-i címlapján megjelent fényképén láthatjuk hitetlenkedő megdöbbenését. Lehet, hogy tévedek, de ebből én csak arra következtethetek, hogy amit Orbán akkor mondott, az köszönő viszonyban sincs azzal, ami a magánbeszélgetésükben elhangzott.

Népszabadság/Reviczky Zsolt

És lehet, hogy egy informális egyetértést – talán éppen egy modus vivendi megegyezést – rúgott fel. Mint tudjuk, előfordult már, hogy Orbán mást mondott a hazai közönségnek és mást a külföldnek, s ezt kettős beszéddel – „ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem arra, amit teszek” – próbálta palástolni. Vagy a közelmúltban, a „nem lesz ilyen netadó”-val, ami kibúvót biztosít neki, ha a nemzeti konzultáció mögé bújva mégis be akar majd vezetni egy amolyan internetsarcot vagy talán „sávszélesítési hozzájárulást”.

Az RTL Klub is szóba jöhetett, mert Lázár nagyon dolgozik azon, hogy a tévétársaságra kivetett sarctól, Brüsszelre hivatkozva, visszakozhassanak. Bár pár nappal később már azt hallottuk Orbántól, hogy az egysávos reklámadóból ugyanannyi pénznek kell bejönnie a költségvetésbe, mint amikor az RTL-re 40, majd 50 százalékos adót vetettek ki. Értsd: azért, ha a kisebb médiumok közül, amelyeknek emiatt a mostani reklámadójuk többszörösét kell befizetniük, egyesek csődbe mennek, nem a kormány lesz a felelős, hanem az RTL Klub, mert nem akarta vállalni az 50 százalékos adóterhet. Persze valójában a büntetőadóval az RTL hírműsorát akarták öncenzúrára kényszeríteni.

Mit kell tennünk?

Először is folytatnunk kell a nyomásgyakorlást, amely már oly nagy visszalépésekre kényszerítette Orbánékat, mint például az, hogy az eredetileg sok ezer milliárdos bevételre tervezett netadót a töredékére csökkentették, majd feladták. Persze, ha csak a legkisebb jele is mutatkozik annak, hogy a Deutsch (hol Für, hol nem Für) Tamástól megrendelt nemzeti konzultáció révén be akarnak vezetni, mondjuk, valamiféle „sávszélesítési hozzájárulást”, tízszer annyian kell kimennünk az utcára, mint az őszi tüntetéseken. (Bocsánat, hogy többes szám második személyben beszélek, pedig 80. születésnapom óta nem használtam a tüntiszékemet, részben mert nem akarom rontani a résztvevők átlagéletkorának már megindult csökkenését, de lélekben és a tévén át minden tüntetésen ott vagyok. )

Ki kell kikényszeríteni az illiberális despotikus rendszer liberalizálását. Az intézményesített korrupció, a korruptokrácia felszámolását. Az egypárti ügyészség párttalanítását. Mindez elérhető, ugyanúgy, mint ősszel, a köztereken – mint valaha a fórumon, az agórán – összegyűlő és az utcákra vonuló tömeg nyomásgyakorlásával.

Írásom „Merkelre várva” részének végén írtam: „Ahhoz azonban, hogy az erődemonstrációknak legyen foganatjuk, el kell fogadnunk a tüntetések ultima rációját: a kikényszerített fordulatot, a revolúciót, a forradalmat”. Igaz, hozzátettem: „sorsszerű lenne, ha az, ami fülkeforradalommal kezdődött, kabinetforradalommal fejeződne be.” Persze számításba kell vennünk, hogy mi a forradalom szó helyes értelmezése a mai helyzetben.

Kell-e félnünk a forradalomtól?

Úgy tűnik, sokan, talán egyre többen tartanak attól, hogy a növekvő általános elégedetlenség, a (köz)munkaalapú társadalom röghöz kötöttsége, a közoktatás megalázó béklyóba verése, az egyre többeket érintő, egyre elviselhetetlenebb szegénység, a jogfosztottság és a hatalmon lévők arrogáns urizálása népi forradalomba torkollhat.

Bizony, számolnunk kell azzal, hogy az emberek tűrőképessége véges. De ez nem jelentheti azt, hogy félnünk kell a forradalomtól.

Emlékeznünk kell Bibó István szavaira: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”, de különösen a mai helyzetben, ebben a kontextusban muszáj idéznünk a mondat folytatását: „...nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől”, mint ahogy még ennél is tovább idéztem a Birkák dala sorozatom tizedik részében ezt a legtöbb honfitársunk által csak első nyolc szavából ismert szöveget, majd így kommentáltam: „Bizony, a forradalomtól sem szabad félnünk, ha készek vagyunk kiállnia a demokrácia helyreállításáért. De itt nem szabad 56 megismétlésére gondolnunk, hiszen nincsen itt a Vörös Hadsereg: nem vagyunk megszállva, azok pedig, akikkel önként léptünk szövetségre, a demokrácia rendületlen hívei.”

És előbb-utóbb be kell látniuk Brüsszelben, milyen nagy bajt hozott ránk, hogy nem kötelezték kormányainkat a szerződésekben vállalt kötelezettségeik betartására. És amíg ezt nem teszik meg, csak szavakkal aligha állíthatjuk meg a Brüsszelből hatalmas összegekkel támogatott kétharmados gőzhengert. Eddig az EU mondhatta: ha a magyarok nem tesznek semmit a kormányuk túlkapásai ellen, mi sem tehetünk semmit. De Brüsszelnek is be kell látnia, jobb, ha nem kell továbbmennünk a mostani kormányellenes tüntetéseknél.

Ha megvizsgáljuk a magyar „forradalom” szó jelentését, valóban félelmetesnek tűnhet, hiszen benne van a forrongás, a felhevült állapot, az elszabadult indulatok. A szó francia vagy angol megfelelője (révolution, revolution) azonban a latin revolutio szóból ered, amely elsődlegesen fordulatot jelent – mint ahogy a fizikában csakis azt. Arisztotelész számításba vette az egyenlőtlenség pszichológiai és politikai komponenseit, amelyek a revolúciókhoz vezethetnek, és értekezéseiben megtalálhatjuk mindazt, ami a mai „forradalom” fogalomban is benne van. Tehát mindenképpen jogos a révolution esetleges szükségességének belátása. De erre gondolva ne 1848 festményekről ismert, szuronyos puskákkal, magasba emelt, támadásra hívó karddal halálra kész fiataljainak képeit vagy 56 géppisztolyos kamaszainak, egyetemistáinak, csepeli melósainak a fotóit idézzük magunk elé. Mert a forradalmak mindig a kor leghatásosabb eszközeit vetették be. Így lett az őszi tüntetések egész világot bejáró jelképe az Erzsébet hídon hömpölygő tömeg, a kezekben korunk legmodernebb, magasba emelt eszközével, a világító okostelefonok ezreivel. Ez korunk technológiai forradalmának legelterjedtebb eszköze: az egész világot pillanatok alatt bejáró és milliókat összekötő digitális kommunikáció, amelyet senki sem vehet el a mai fiataloktól, és ebben több erő rejlik, mint a múlt revolucióinak szuronyos puskáiban. Szóval vigyázó szemeteket az okostelefonos, közösségi médiás nemzedékekre vessétek, mert mindennek az ő jövőjükről kell szólnia, és nem a mi múltunkról. De ahhoz, hogy ne arról szóljon, a mi generációnknak pár lépéssel hátrébb kell lépnie. Onnan segíteni őket diszkréten, ha bármiért is hozzánk fordulnak.

***

Utóirat

Miután Merkel asszony látogatása után megírtam ezt a második részt, az események annyira felgyorsultak, hogy szinte lehetetlen lépést tartani velük. Utalok itt elsősorban Merkel– Hollande–Putyin moszkvai és a német és orosz külügyminiszter müncheni találkozójára. Ezek után a Budapesti Orbán-Putyin találkozó valószínűleg leértékelődik, talán teljesen el is veszíti a nemzetközi jelentőségét. Szintén ezen a héten vált mindenki számára láthatóvá az, amiről 2011-ben még csak mint a Fideszen belüli „hajszálrepedésekről” írtam, amelyek „kívülről is látható törésvonalak kialakulásához vezethetnek”. Pillanatnyilag kiszámíthatatlan, hová vezet a Putyinnal megkezdett tárgyalás vagy a Simicska–Orbán-lándzsatörés. Így meg sem próbáltam ez újabb események tükrében átírni ezt a cikket. Ezt a postscriptumot is csak ezzel az idézettel tudom befejezni: „Repül a nehéz kő...” Meglátjuk, kit hogyan talál meg.

Bitó László, író

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal