Történelmi lecke igazságügyminisztereknek
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. december 21. kedd, 05:36
A Magyar Köztársaság igazságügyminisztere az országgyűlés egyik vitájában kijelentette: szégyelli, hogy „olyan képviselőtársaim vannak, akik a határon túli magyarokra azt mondják, hogy ők nem magyarok, akik a határon túli magyaroktól megtagadják a közösséget, akik nyíltan vállalják azt a pimaszságot, hogy aki ehhez a nemzethez tartozik, az nem sorstársunk… […] Ezek az emberek […] nem kívánatosak a magyar politikában. Sajnálom, hogy itt ülnek a magyar parlamentben”. E szavak fölháborító voltára Bauer Tamás már fölhívta a figyelmet a Népszabadság hasábjain. Én legföljebb két jellegzetes, konkrét történelmi példát tudnék még szemléltetésül fölhozni arra nézve, hogy kik, hol, mikor és milyen következményeket előrevetítve beszéltek így a parlamenti ellenzék képviselőivel. Hogy azonban a Miniszter Úr lássa, én valóban egy úr vagyok, ezt mellőzni fogom. Ehelyett inkább arra hívom föl a figyelmét, hogy amit mondott, nemcsak fölháborítóan pimasz, de fölháborítóan ostoba is. Olyan ember ugyanis, aki azt mondaná, hogy a határon túli (vagy határon inneni) magyarok nem magyarok, egyszerűen nem létezhet, lévén, hogy a logika első alaptétele szerint minden dolog azonos önmagával, a magyar tehát nem lehet más, mint magyar. A kérdés az, milyen értelemben magyar, vagyis hogy a magyarok közösségének mely típusához tartozik.
(1) Tartozhat először is etnikailag a magyar néphez, amennyiben magyar az anyanyelve. Ez az odatartozás általában spontán jellegű: nem tudatos elhatározás, hanem beleszületés kérdése. Kivéve ha valaki, aki eredetileg nem magyar anyanyelvű, megtanulja s a továbbiakban anyanyelveként vállalja és használja a magyar nyelvet, lett légyen eredetileg bár cigány, zsidó, arab vagy kínai.
(2) Tartozhat, másodszor, kulturálisan a magyar kultúrához. Ez is többnyire spontán jellegű, bár nemcsak, sőt nem is föltétlenül a magyar anyanyelv elsajátítását és használatát jelenti, hanem a magyar kultúrkör bizonyos, elsősorban mindennapi jellegzetességeinek sajátként való ismeretét, a birkapörkölttől és a töltöttkáposztától kezdve a magasabbrendű „hungarikumokig”. Ezt nem magyar anyanyelvű nemzetiségiek is fölmutathatják (és régen, amikor még voltak Magyarországon igazi nemzetiségek, föl is mutatták), saját nemzetiségi kultúrájuk megtartása mellett is. Svájcban nincs közös nyelv, mégis van jellegzetes svájci kultúra, ahogyan a – sajnos inkább csak vágyakban létező – „keleti Svájc”, vagyis Erdély lakóinak is vannak közös kulturális hagyományai, bár különböző népekhez és vallásokhoz tartoznak. Mert itt a vallási tradíció is (függetlenül a gyakorolt vallásosságtól) szerepet játszik: a betlehemezés vagy a húsvéti tojások, ha a patriarchális életmód fölbomlása miatt csökkenő mértékben is, a magyar kultúrához tartoznak. Ismeretes, hogy a nem konvertált, de asszimilált magyar zsidók is tartják a karácsonyi vagy húsvéti ünnepkör magyar népi szokásait.
(3) És csak ezután jön, harmadszor, a politikai odatartozás, vagyis a nemzet. A nemzet ugyanis a legrövidebben úgy jellemezhető, mint a polgárok – bárhogyan is létrejött, de – önként vállalt állami-politikai közössége. Ebben különböző nyelvű és kultúrájú állampolgárok is részt vehetnek, mert ami összeköti őket, az a közös élet és közös életérdek, amely aztán megfelelő nyelvi érintkezési módokat és kulturális összetartozásokat teremt magának. Sem önmagában a közös állam, sem önmagában a közös nyelv vagy kultúra nem hoz létre nemzetet. Azt állítani tehát, hogy „aki ehhez a nemzethez tartozik, az nem sorstársunk”, éppoly logikai értelmetlenség lenne, mint az, hogy aki magyar, az nem magyar. Ugyanis egy nemzeti közösséghez éppen és pontosan azok tartoznak, akik sorstársak.
flickr/just.Luc
Ezekben az összefüggésekben kellene végre megérteniük a „határontúli nemzetegyesítés” politikáját követőknek, hogy a kettős állampolgárság intézménye lehetséges ugyan, de értelmetlen, ha ugyan nem káros. Mert, hogy az utóbbival kezdjük, nagyon alkalmas rá, hogy ellentéteket szítson mind a határon túli magyarok és az ottani nem-magyarok, mind a határon túli és határon inneni magyarok között. Ugyanakkor semmiféle nemzetegyesítést nem hoz létre, még a választójog esetleges megadásával sem. Mert ettől még a különféle határokon túli magyarok nem lesznek sem egymás, sem a határon inneni magyarok tényleges sorstársai. Sok mindenben együtt érezhetnek ugyan, amit a közös nyelv és a közös kultúra, s a belőlük származó nyelvi és kulturális közösség kellően megalapoz, de nem fogják a saját bőrükön érezni a magyarországi adórendszer előnyeit vagy hátrányait, az euró–forint-árfolyam ingadozásának hatásait, a magyar törvények szigorúbb vagy lazább jellegének következményeit – és még lehetne sorolni. Egy erdélyi magyar számára például – mindaddig, amíg Erdély jelenlegi helyzete fönnáll – ezért mindig fontosabb lesz, hogy milyen kormány van Bukarestben, mint hogy milyen van Budapesten.
Az aztán kifejezett hazugság, hogy a szocialista–liberális kormány „nem volt hajlandó elfogadni a határon túli magyarság segélykérését, és visszautasította a határon túli magyarság kinyújtott kezét”. A segélykérésekre és kéznyújtásokra igenis pozitívan reagált, csak a fönnálló realitások keretei között, és nem azok ellenében. Mert a határon túli magyarok olyan magyarok, akik a magyar etnikai vagy magyar kulturális közösséghez odatartoznak ugyan, de nem tartoznak a magyar politikai nemzethez, ám akikért a magyar politikai nemzet mégis felelősséget érez és visel, amennyiben ezt ők igénylik. A „határontúli nemzetegyesítés” politikája azonban nem nekik fontos, hanem a magyarországi nacionalista pártoknak.
