A jövő dala – 1. rész
- Részletek
- 2015. január 16. péntek, 04:15
- Bitó László
Optimizmus: a jövőbe vetett hit evolúciója és létszükséglete
Az ezen a portálon 2012 második felében megjelent A birkák dala című sorozatom tizedik és egyben utolsó részét így fejeztem be: „…az elmúlt hetekben [2012 decemberében] az egyetemisták és a gimnazisták megmutatták, hogy a kétharmados despotizmust térdre lehet kényszeríteni, és okot adtak rá, hogy bízzunk egy boldogabb jövőben.”
Ezért beígértem egy új, a lebirkázásnál sokkal optimistább hangvételű sorozatot A jövő dala címmel. Sajnos azonban a jövő dalából 2013-ban nem lett semmi, mert azokat a fiatalokat, akik 2012 telén egy ügyért tüntettek – az oktatási rendszer védelmében –, Orbánék könnyen lefegyverezték be nem váltott ígéretekkel. Így az a fiatalos lendület, amely akkor sokunknak reményt adott, hamarosan elhalt, olyannyira, hogy akkor bele se tudtam kezdeni A jövő dala című sorozatomba: kevesen tartották volna hitelesnek, amit a jövőről, „a jövő daláról” írni akartam. Ezzel szemben a mostani tüntetések nem „egy-ügyűek”, hiszen az elmúlt két évben Orbánék olyan sok érdeket sértettek meg egyéjszakás buja törvényhozásukkal, hogy milliónyi áldozatuk haragját nem lehet egy-két ígérettel leszerelni. Így a pesszimista többség számára is hitelesnek tűnhet, hogy vannak még optimisták, akik hisznek abban, hogy a mostani tüntetések elhozzák a jövő dalát. Mégis úgy érzem, hogy ennek a sorozatnak az elindításakor tartozom egy vallomással arról, hogy
Miért voltam, vagyok és maradok optimista?
Erre van egy nagyon pragmatikus válaszom: azért, mert el sem tudom képzelni, hogyan képes egy pesszimista élni. Vagy egyáltalán, él-e az elkötelezett, megrögzött pesszimista? A teste persze él. Biológiai sajátosság az élni akarás, amelyet elménk nem tud felülírni: nem tudunk akaratunk erejével meghalni. Így az abszolút pesszimista is él. Úgy, ahogy egy szobapáfrány is, amíg vizet kap. És fényt. Tudjuk azt is, hogy depresszióra hajlamos emberekre milyen káros hatással lehet az elégséges fény hiánya, mihelyt az éjszakák egyre hosszabbra nyúlnak – majd a nappalok hosszabbodásával visszatér beléjük valamelyes élni akarás. Érdemes megvizsgálni tehát, hogy milyen szerepet játszhatott a fény a pesszimizmus és az optimizmus evolúciójában.
Mi tudunk élni fény nélkül – ideig-óráig. Amíg vehetünk magunkhoz fényből keletkezett növényeket, vagy áttétesen, a növényevők húsát. Így elmondhatjuk, hogy mindannyian fényevők vagyunk. Egész evolúciónk során – az utolsó néhány ezer év kivételével – minden fény a Napból eredt, így minden ment a maga útján. Legalábbis a 65 millió évvel ezelőtti állítólagos katasztrófáig, amikor a Nap fényét kiszűrte egy monumentális vulkánkitörésnek vagy meteorbecsapódásnak az atmoszférában felgyülemlett pora és/vagy hamuja, ami az akkori állatvilág, főleg a nagy testű dinoszauruszok kipusztulásához vezetett.
Kisebb vulkánkitörések elég rendszeresen okozták a nap energiájának megcsappanását egész evolúciónk során, kevésbé drasztikus módon, de elég erőteljesen ahhoz, hogy riadalmat keltsenek, és elvezessenek annak felismeréséhez, hogy az életünk mennyire függ a nap fényétől. Innen eredhetett a napistenekbe vetett hit, a nekik bemutatott áldozatok is.
A nap eltűnésének félelmét visszavezethetjük akár fajunk kezdetének kezdetéhez is, amikor a bibliai metafora szerint Éva tudásvágyának büntetéseként tudatára ébredtünk halandóságunknak: „mert por vagy te és porrá leszesz”, tudatja Mózes első, a teremtés akkori elképzelését leíró könyve, amely isteni átoknak tartja a felismerést, amellyel megszűnik a tudatlanság édeni állapota. És ha már itt tartunk, emlékezzünk vissza a Biblia Istenének első szavaira: „Legyen világosság.” Majd miután látá Isten, hogy jó a világosság, elválasztá azt a setétségtől, amelyet éjszakának nevezett el.
A zsidó-keresztény Biblia első fejezeteiből is kitűnik tehát, milyen mélyen gyökerezik bennünk a sötétség, a fény eltűnésétől való félelem, amely minden este előjöhetett, legalábbis a tűzcsiholás módjainak felismeréséig. Ezen a félelmen csakis az a hit kerekedhetett felül, hogy a napfény visszatér. Ezt a jövőbe vetett hitet tarthatjuk a legelemibb résznek abban, amit ma optimizmusnak nevezünk. Márpedig ha felismerjük, hogy az optimizmus a jövőbe vetett hit, el kell fogadnunk, hogy fontos szerepe lehetett az utódnevelés vállalásában. Vagyis akik nem hittek a jövőben, kevesebb eséllyel adták tovább génjeiket a következő nemzedékeknek. Tehát a napfény visszatérésének hitéből eredeztethetjük az optimizmus sok évmilliós evolúcióját.
A baj csak az, hogy a nap azokra is felkelt, akik nem hitték erős hittel, hogy valóban másnap is visszatér, így nem volt erős szelekciós nyomás a pesszimizmus kiszűrésére. Sőt, lehet hogy ennek a csírája mindannyiunkban ott van, csak nem képes mindannyiunkban elnyomni a jövőbe vetett hitet.
Márpedig hit nélkül nem tudunk élni. Autóval is csak azért merünk kimenni a forgalmas útra, mert hisszük, hogy a szembejövők nem szaladnak belénk. A mi kultúránkban ebben már egy gyerek is hisz, még mielőtt megtanulna vezetni. A Csendes-óceán szigeteire érkező amerikai katonák azonban, bár könnyen megtaníthatták a helybelieket vezetni, a konvoj elejére mindig egy amerikait állítottak, mert az őslakosok félelmükben még a széles útról is letértek, ha szembejött velük valaki, mert nem bíztak benne, hogy a saját sávjában marad.
Nyilvánvaló, hogy az évmilliók alatt kiválasztódott optimizmuscsíra is mindannyiunkban ott van, de korai élmények természetesen befolyásolják, mennyire virágzik ki vagy fojtódik el bennünk.
Első nagy, tudatos jövőbe vetett hit-, vagyis optimizmus-élményemet, vagy talán inkább a pesszimizmus legyőzését, alig több mint tízévesen éltem át 1945 kora tavaszán, amikor öthetes napfényhiány után kimerészkedtünk az óvóhelyről, és felismertük a borzalmas pusztítást, amelyet Budapest ostroma hagyott ránk. Beleértve saját romos házunkat, amelyet a fejünk fölött lőtt szét több tucat légiakna és gránát, sok sebet hagyva a falán és kevés cserepet a tetején.
Az általános kétségbeesést, reménytelenséget annyira elviselhetetlennek éreztem, hogy szüleim tilalma ellenére kiszöktem a házból, remélve, hogy imádott városunk más részei megúszták a borzalmas pusztítást. A Citadelláról letekintve a vízbe robbantott hidak látványa volt számomra az utolsó csepp a pohárban. Alaposan kibőgtem magam, aztán hazafelé menet már szemet vetettem a Gellérthegy lábánál nemrég német, majd orosz katonák által használt barakkok mellett felhalmozott építési anyagokra. Szétlőtt tetejű házunkat reméltem velük megvédeni a tavaszi esőzésektől: később a bátyámmal valóban „szereztünk” is belőlük eleget ellenzabrálási kampányunk során, kijátszva az éj leple alatt a davajgitáros őrök figyelmét.
Felfedezésem után hazatérve, már a tetőn találtam rá a nagyapámra: a veszélyesen kertünk fölé lógó eresz megerősítésén dolgozott. Beálltam mellé inasnak. Először csak a sérült tetőlécekből, gerendákból kimenthető szögek kiegyenesítését bízta rám, kalapácsot és egy kis üllőt téve elém. Hamarosan már együtt dolgoztunk a meredek tető újralécezésén, a még használható cserepek újrarakásán, más részek bedeszkázásán, kátránypapírozásán az oroszoktól lopott anyagokból.
Rövidesen az egész környék munkába állt. Méltóságos urak és asszonyok, egyetemi tanárok és művészek hordták ki saroglyán a törmeléket, feltöltve a Feneketlen-tó mellett az egykori agyagkitermelő gödröket – minden lehetséges módon segítve egymást. Teljes volt az összefogás, amely elsöpörte az első napok letargiáját. A szemünk láttára éledező, hamvaiból szárnyra kelő város olyan optimizmussal töltött el bennünket, amelyen évekkel később sem tudott kifogni a sokakban reménytelenséget keltő diktatúra: még a kitelepítés vagy a kényszermunka a komlói szénbányában sem.
Később, Amerikában is töretlen optimizmusom segített át a legyőzhetetlennek tetsző akadályokon. Igaz, ott ez könnyebb volt, mint itt, a pesszimizmus ötvenes években elmélyülő posványában.
Persze Amerikában is beleütközik az ember áttörhetetlennek vélt akadályokba. Mint amikor a glaukóma új kezelési módjának elfogadtatása olyan akadályba ütközött, amely ellehetetleníthette volna a végső klinikai tanulmány engedélyeztetését, és a gyógyszergyár vezetése le akarta állítani a projektet. Vagyis odaveszhetett volna húsz év munkája, amelyet a glaukómás csőlátás és vakság elhárítását szolgáló új, az akkori dogmákkal szemben álló kezelési mód kidolgozásába és elfogadtatásába fektettem. De nem csak az odaveszett munkáról volt szó: akkor már meggyőződésem volt – vagyis szentül hittem –, hogy az új gyógyszer milliók látását védheti meg, ahogy tette is azóta. Akkor azonban a hit és a több évesküzdelem nélkül ebből a reményből nem lett volna semmi.
Hangsúlyozom a hitet, amelyről az optimizmus evolúciója kapcsán már szóltam. A küzdelmet pedig az ifjúságomat leginkább meghatározó Az ember tragédiájának utolsó mondatából idézem, amelynek mindig is a második felét tartottam fontosabbnak: bízva bízzál. Ez csak költőibb kifejezése a hitnek, és úgy is mondható: légy optimista!
Igaz, hosszú évekbe telt, amíg elfogadtam, hogy a „küzdj!” felszólítás nem eredhet attól az istentől, akit az Alkotás és az Édeni lét szinonimájaként ismertem fel, miután megszabadultam a kegyetlen – bűneinket csak saját fia kínhalála árán megbocsátó – újszövetségi istenképtől. És lassan felismertem, hogy az „arcod verítékével eszed a te kenyeredet” átok sem az evolúciót létrehozó életprincípium istenétől ered, Éva tudásvágyának büntetéseként. Úgy váltunk ugyanis azzá, akik vagyunk, hogy kiválasztódott bennünk a jól végzett munka – az aratás és az alkotás – kielégítő gyönyöre. Mert nem az Alkotó teremtett minket reményvesztett gályarabnak, hanem mi tesszük egymást azzá, általunk alkotott kegyetlen istenek és földi másaik – hatalomvágyó zsarnokok – nevében. Kegyetlen istenek és zsarnokok elfogadása a pesszimizmus melegágya. Elvetésük pedig megnyitja az utat a három isteni erényhez – szekuláris formájában pedig az optimizmus három pilléréhez –, a hithez, a reményhez és a szeretethez.
A hit és a remény rokon fogalmak: az előbbinek nagyobb az értelmi, az utóbbinak az érzelmi tartalma. Igaz, a harmadik erény sem teljesen érzelmi fogalom, illetve csak a magyar nyelvben a szeretet szó használata miatt tűnik annak. Latinul a három isteni erény: fides, spes, caritas. Az optimizmus harmadik oszlopa görögül pedig: agape, angolul: charity. Tehát mindezeken a nyelveken a harmadik erény is arra utal, hogy jó ez a világ, és mi magunk is sokat tehetünk azért, hogy még jobb legyen. Vagyis a harmadik erény is gazdagítja az optimizmusunkat. Ezen három erény elutasítása, megtagadása – a hitet, reményt és karitászt nélkülöző élet – maga a lélekölő pesszimizmusba, apátiába vagy akár depresszióba vezető sötét szakadék, feneketlen abissz.
Rendíthetetlen optimistaként is megértem, hogy a pesszimista éppúgy ragaszkodik a pesszimizmusához, mint ahogy én az optimizmusomhoz, vagy ahogy a drogfüggő ragaszkodik serkentő vagy éppen nyugtató-kábító szereihez. Mert az optimizmus, akárcsak a pesszimizmus, függőséget okoz: az optimista mindent megtesz azért, hogy a legrosszabb hírben is valami pozitívat találjon, miként a pesszimista a legjobb hírben is találni akar valami negatívat, hogy kielégítse, megerősítse pesszimizmusát. Mert mint azt Homofóbia vagy gyűlöletfüggőség? című írásomban kifejtettem, nemcsak a drogok okozhatnak függőséget, hanem azok a mediátorok, hormonok is, amelyeket saját testünk szintetizál különböző érzelmek, indulatok hatására.
A birkák dalában is, sőt még a sorozat közlése előtt is gyakran kiálltam Orbánék olyan jogfosztó döntései és „mindent bebetonozunk” propagandája ellen, amelynek olykor nemcsak mellékhatása, hanem egyetlen értelmezhető célja is az volt, hogy reménytelenségbe, teljes apátiába taszítsák az ellenzéküket, így távol tartsák őket a politikától – és fülkeforradalmuk urnáitól.
Ennek az új sorozatnak a következő részeiben csak néhány újabb tényezővel akarok foglalkozni, amelyek nézetem szerint az elmúlt két évben a mi részünkről leginkább hozzájárultak az orbáni apátiagerjesztés sikeréhez, elősegítve a Fidesz második kétharmadát. Majd a további részekben, elfordulva a múlttól – amellyel elegen foglalkoznak –, arra szeretnék összpontosítani, miként menekíthetjük ki letargiájukból a hitüket vesztetteket, hogy hazánkban felzenghessen A jövő dala.
Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal
