Bolgár György interjúi a Galamusban - 2010. december 15.
- Részletek
- Bolgár György - Megbeszéljük
- 2010. december 17. péntek, 03:06
- Megbeszéljük
Bolgár György: - Rég hallottam. Mit csinál mostanában?
Székely Tamás: - A magánszférában dolgozom.
- Arról szeretném kérdezni, amit a minap Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter nyilatkozott. Utána talán áttérhetünk tágabb értelemben is az egészségügyre. Megakadt a szemem ezen a kijelentésen, és azt gondolom, hogy ez így nem lehet igaz. Ha igaz, akkor viszont súlyos következményei lehetnek. Azt mondta Matolcsy, hogy a háromszáznegyven milliárd forint körüli gyógyszerkasszánál mintegy százmilliárdot lehetne megtakarítani jövőre, szerkezeti reformok révén. Hogyan lehet olyan szerkezeti reformot végrehajtani, hogy a háromszáznegyven milliárd forintnyi gyógyszer, amit elfogyasztunk, csak kétszáznegyven milliárd forintba kerüljön az államnak? Van egy egyszerű válaszom: a hiányzó százmilliárdot a betegek fizetik meg. Ez viszont nem szerkezeti reform. Mi lehet az, amire ő gondol?
- Megmondom őszintén, nem tudom pontosan, hogy mire gondolt Matolcsy miniszter úr.
- Mire gondolhat?
- Hát nyilvánvalóan, ez az összeg, amiről szó van, többféle elemből tevődhet össze. A teljesség igénye nélkül, abban az esetben lehet a fix támogatású csoportokba erőteljesebben preferencia-árképzést nyomni, ha abba több gyógyszert sorolunk be.
- Ezt most magyarázza meg, mert elkezdtem lázasan gondolkozni, de még én sem értem. Gondolom, a hallgatók végképp nem. Szóval fix támogatású csoportok, preferencia és így tovább.
- Tehát vannak azok a gyógyszerek, amelyek azonos hatóanyagúak és helyettesíthetők. Ebbe a csoportba tartozik nagyon sok gyógyszer, amelyeknek eltérő az áruk. Abban az esetben, ha ezeknek az árát folyamatosan viszik lefelé, nyilvánvalóan megtakarítás keletkezhet. Ennek a potenciálja, ahogy visszaemlékszem az elmúlt időszakra, durván évi tíz-tizenkét milliárd forint.
- Ezt tették az előző kormányok, meg az előző egészségügyi kormányzatok is. Ön, Horváth Ágnes és Molnár Lajos is. Folyamatosan tárgyaltak, egyeztettek, megállapodtak a gyógyszergyártókkal és nyomták lefelé az árakat.
- Így van, továbbra is ezt kell tenni. Vannak olyan területek, amelyek elég nagy megtakarítási lehetőséggel rendelkeznek. Ezek az úgynevezett bioekvivalens gyógyszerek, amiket, ha a helyettesíthető csoportba beviszünk, azzal nagyon sok pénzt lehetne megtakarítani.
- Ez nem szerkezeti reform, hanem az eddigi következetes kormányzati magatartás folytatása.
- Így van.
- Mi lehet még?
- Volt egy elképzelésünk, az úgynevezett nemzetközi referenciaár bevezetése. 2005 óta csak olyan gyógyszert fogadunk be, amelynek az árszintje az európai uniós átlagszintnek felel meg. Vannak viszont azok a gyógyszerek, amelyeket 2005 előtt fogadtunk be, ezek esetenként drágábbak, mint az Európai Unióban. Ez, az úgynevezett nemzetközi referenciaárazás bevezetésével, szintén jelentős megtakarítási potenciál.
- Ez sem szerkezeti reform, legfeljebb kemény alkudozás egyenként a gyártókkal, hogy vigyétek már le az árakat, hiszen olcsóbban adjátok ugyanezt a gyógyszert, mondjuk Csehországban, Ausztriában vagy Nagy-Britanniában.
- Így van. Szerkezeti változásnak még olyasmiket tudok elképzelni, hogy a támogatási mértékeket megváltoztatják, megszűnik a kiemelt támogatás. Egységesen meghatároznak egy összeget. Tehát például, azt mondom, hogy a kétezer forint alatti gyógyszerek támogatási összege egységesen háromszáz forint lesz. Van egy csomó lehetőség, aminek egy része lakossági terhet nem változtat, más részük viszont értelemszerűen növeli a lakossági terheket.
- Így van. Ha kevesebb lesz az állami támogatás, akkor a különbséget a lakosságnak, a betegnek kell kifizetniük. Ilyet is láttunk, ez sem szerkezeti reform, hanem kényszerűség. Akkor mégis, mi lehet az, amit ő valamiféle szerkezeti átalakításként vetített előre? Ne tételezzük fel, hogy ilyesmi is lehet ebben?
- Őszintén megmondom, nem tudom. Csak azt a cikket olvastam az interneten én is, ami ezt a bizonyos százmilliárd forintot tartalmazza.
- Ön szerint maga a nagyságrend nem meghökkentően nagy? Mert biztos, hogy kemény munkával le lehet szorítani a gyógyszerkasszát és annak a kiadásait, de tudjuk, hogy a lakosság elöregedik. Nyilván minden próbálkozás ellenére igyekszik több gyógyszert felhasználni, jönnek új gyógyszerek - az új gyógyszerek mindig is nyomást jelentenek a kasszára, mert drágábbak. Szóval lehetséges akár egyik évről a másikra - de ne legyünk ilyen optimisták -, mondjuk két-három évben belül majdnem egyharmadával csökkenteni a kiadásokat?
- Érdemi szerkezeti változás nélkül nem. Úgy gondolom, hogy amiben nagy lehetőség van, az a következő. Ma Magyarországon nagyon sokan váltanak ki gyógyszert a fióknak. Tehát kiváltja a gyógyszert a beteg, elkezdi szedni és aztán abbahagyja. Ettől a panaszai változatlanok maradnak, akkor újra elmegy orvoshoz, újra felírnak neki egy gyógyszert és ez így megy tovább. Volt egy számításunk, körülbelül huszonötmilliárd forintnyi gyógyszer került így a szemétbe. Ha sikerülne valamilyen úton-módon – akár a gyógyszerészi gondozással, akár a betegek felvilágosításával – elérni, hogy azokat a gyógyszereket, amiket felírnak, vegyék is be, akkor nyilvánvalóan ezek a gyógyszerek egyrészt kifejtenék a hatásukat, másrészt pedig helyettük nem írnának fel új gyógyszereket a kollégák.
- Akkor nem kellene az államnak sem belépnie a gyógyszerekben lévő támogatással. Ha huszonötmilliárdnyi a túlfogyasztás, akkor az még mindig azt jelenti – ha minden nagyon jól sikerül –, hogy öt-tíz milliárdot lehet ezen megspórolni. Még mindig messze vagyunk a százmilliárdtól. Nem?
- Az biztos, hogy a gyógyszerkasszát vagy a gyógyszerelőirányzatot egy éven belül közel harminc százalékkal csökkenteni nem lehet úgy, hogy a betegek megkapják a számukra szükséges gyógyszereket, és eközben a lakossági terhek ne változzanak.
- Ha megengedi, térjünk ki egy pár percre az egészségügyi átalakításokra, amelyekből szintén nem látunk sokat. Ha van szakember, aki tudja, hogy milyen tervek forogtak itt az elmúlt években, mit lehet csinálni, mik a szorító szükségletek, mik a tények, amelyek alól nem szabadulhatunk, az Ön. Szóval lát valamilyen reményt arra, hogy az egészségügyben valamiféle átfogó és ésszerű, racionális átalakítás következik? Egyelőre mintha – és ez az én laikus benyomásom – csak a lyukak betömködése folyna. A kórházak eladósodásán, a háziorvosok helyzetén részben segítenek. Ide berakunk huszonhét milliárdot, oda fejenként kétszázezret, és így tovább. Lát valami koncepciót is, vagy még nem?
- Van ez az úgynevezett Semmelweis terv, aminek a vitája folyik. Ez a terv a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának honlapján olvasható.
- Ez egy központosítási terv.
- Részben központosítási terv, részben pedig tartalmazza a már általunk is és az előzők által is elmondott koncepciókat: az alapellátás helyzetét stabilizálni, illetve megerősíteni kell. Nyilvánvalóan az a probléma, hogy nincs elég pénz. Ezek mellett a járulékmértékek mellett az Egészségbiztosítási alap kiadását csak ötven százalékban tudják fedezni a járulékok. Ötven százalék körüli az állami hozzájárulás, amit adópénzekből fizetnek be. Úgy gondolom, hogy a kollégákra nagyobb terheket tenni úgy, hogy több pénzt nem adunk hozzá, nem feltétlenül jó megoldás. Mindenképpen csak akkor tudunk előrelépni, ha legalább ahhoz forrást tudunk találni, hogy az alapellátást meg tudjuk erősíteni. Egyébként az a legolcsóbb ellátási forma, ha van egy jó alapellátásunk, mert akkor nyilvánvalóan a szakellátásban kevesebb a beteg.
- Tehát leveszi a terhet a szakellátásról és a kórházakról. Hiszen már alacsonyabb fokon olcsóbban lehet a betegeket legalább részben gyógyítani.
- Így van.
- Vagyis Ön azt mondja, hogy csak levegőbe beszélünk mindaddig, ameddig jelentősebb pénz nem áll az egészségügy házához.
- Mindenképpen többletpénzre van szükség. Az alapellátásnak jelen pillanatban körülbelül hetvenhárom milliárd forint az előirányzata. Ha ehhez tennénk komolyabb többletpénzt, az nem lenne olyan extrém forrásigény, amit esetleg az államháztartás ne bírna kigazdálkodni.
