Párizs, Charlie Hebdo, 2015. január 7.
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2015. január 08. csütörtök, 06:18
Talán túl patetikus, amit mondani fogok, de jobban
szeretnék állva meghalni, mint térden állva élni.
(Stéphane Charbonnier, alias Charb, francia karikaturista, a
Charlie Hebdo lapigazgatója a Le Monde-nak 2012. szeptember 20-án.
2015. január 7-én iszlamisták gyilkolták meg egy párizsi
szerkesztőségi szobában.)
A világ legszörnyűbb abszurditása, hogy ez a képletesnek szánt mondat valósággá válhatott. A világ legszörnyűbb abszurditása, hogy a vallásos hit, amelyet az ember azért talált ki magának, hogy ne legyen egyedül az élete nehéz időszakaiban, hogy maradjon esélye a reményre akkor is, amikor minden összeomlik, és hogy könnyebben viselje a tudást, hogy az emberi élet borzalmasan véges, megint gyilkolásra szolgált.
A világ legszörnyűbb abszurditása az, hogy egy vallásos hit éppen a saját előfeltételét, az életet nem tiszteli, hogy hívő emberek az evilági bosszú vagy a túlvilági jutalmak reményében éppúgy szembeköpik a saját életüket, mint a másokét.
A világ legszörnyűbb abszurditása, hogy emberellenes és életellenes hatalmak éppen az emberi félelmek elviselésére szolgáló eszközből csinálnak másokat megfélemlítő gyilkos fegyvert.
De a világ legszörnyűbb abszurditása mégis csak az emberi sötétség, mert a faj legfontosabb és egyedülálló képességét, a megértést, a gondolkozást és a belátást szünteti meg, és teszi aljas hatalmak által felhasználható bábbá az embert.
2012. szeptember 19-én készíült kép Charbról, azaz Stéphan Charbonnier-ről, a Charlie Hebdo francia szatirikus hetilap igazgatójáról – MTI/AP/Michel Euler
„Ez az ország már sohasem lesz ugyanaz, mint ami eddig volt.”
(Philippe Val, a Charlie Hebdo korábbi igazgatója a France Internnek 2015. január 7-én, miután három iszlám terrorista 12 volt kollégáját gyilkolta meg a szerkesztőségi értekezlet kellős közepén.)
Sem Franciaország, sem Európa nem lesz többé ugyanaz. És a legkevésbé a terroristák gerjesztette félelem miatt. A nyugati demokráciák öntudata, önérzete és önvédelmi képessége erős. Ahol sok nagyvárosban tízezrek mennek ki az utcára önként, minden különösebb szervezés nélkül emlékezni a meggyilkolt újságírókra, szolidaritást vállalni azokkal, akik fenyegetések és bombatámadások ellenére is tették azt, amire szerződtek, írták, rajzolták és életben tartották a szabad sajtót, ott a személyes félelem sohasem válik meghunyászkodássá. Ahol a törvényhozók, a jogállam intézményei, az értelmiség és a közvélemény pontosan tudja, mi a különbség a sajtó és a szólás szabadsága meg a faji és vallási uszítás bűncselekménye között, ott nem robbannak ki parttalan és destruktív viták arról, hogy az uszítás csak akkor üldözendő-e, amikor már emberéleteket követel. Ahol a hivatalban lévő szocialista miniszterelnök, Manuel Valls a vérengzés elleni tiltakozásként szombat délutánra meghirdetett „köztársasági menetre” meghívja Nicolas Sarkozy konzervatív exelnököt, ott nem fenyeget az a veszély, hogy otromba kormánypolitikusok „lenyúlással” és „katasztrófaturizmussal” vádolják meg az ellenzéket, ha az szolidaritást vállal az áldozatokkal. Mert a köztársasági ethosz alapkérdésekben felülírja a hatalmi vetélkedésnek ezt a primitív szintjét, és megtiltja a köztársaság polgárainak hatalmi célú egymás ellen uszítását.
Virrasztás Párizsban, a place de la République-en szerda este, az áldozatok emlékére – forrás: Twitter
És mégis, sem Franciaország, sem Európa nem lesz ugyanaz, mint ami eddig volt. Mert óhatatlanul fel fognak erősödni azok a viták, amelyek évtizedek óta folynak a nyugati társadalmakban. Hogy az európai országok szolidaritása meddig terjedjen a hazájukból elüldözött vagy elmenekült harmadik világbeli bevándorlók iránt. Hogy a nyugati társadalmak rendjét és biztonságát fel kell-e áldozni ennek a szolidaritásnak az oltárán, ha ez egyben gyilkosok és terroristák befogadását is jelenti. Hogy a befogadást mennyiben lehet és kell a bevándorlók kulturális beolvadáshoz mint feltételhez kötni. Hogy a terroristák elleni védekezés jegyében meddig terjedhet az állami titkosszolgálatok és erőszakszervezetek ellenőrzési hatásköre a polgárok magán- és közösségi élete felett. És nem utolsósorban, hogy szabad-e ilyen címet adni a Charlie Hebdónál lezajlott mészárlásról tudósító hírnek: Ezekért ölhették meg a francia újságírókat. Mert ha ok-okozati viszony teremtünk a sajtószabadságot megtestesítő karikatúrák és a gyilkosságok elkövetése között, akkor a gyilkosok nézőpontjára helyezkedünk, és a következő lépésben már azon fogunk vitatkozni, nem kellene-e mégis hátrább lépni abban a nagy sajtószabadságban, hogy ne váltsuk ki az iszalmisták vérengző dühét.
Félő, hogy ezekből a vitákból a szélsőjobboldali, bevándorlásellenes pártok csak megerősödve kerülhetnek ki. Azok is, amelyek nemcsak az afrikai és közel-keleti menekülteket nem látják szívesen, hanem a kelet- és közép-európai „gazdasági menekülteket” sem. Ez pedig nemcsak az Európai Unió létét kérdőjelezné meg, hanem ördögi körként megerősítené azokat a közép-, kelet- és dél-európai nacionalista kis és nagyobb diktátorokat, akik eddig is Európa ellen uszították a népüket, és eddig sem fogadták be a menekülteket.
Forrás: Twitter/ Ruben L. Oppenheimer
És nem lesz többé a világ sem ugyanaz. Az Iszlám Államot, a legiszonytatóbb megtestesülését annak, amit az iszlamisták a saját vallásuk eltorzításából ki tudtak facsarni maguknak, a legvadabb gyilkos szörnyetegek „államát”, amely válogatott kínzásokkal öli a saját népét is, és amely a tűzfészke az ember elállatiasításának (bocsánatot kérek az állatoktól), nem lehet tovább tétlenül nézni vagy legfeljebb bombázgatni egy kicsit. Ha eddig nem lett volna világos, most már az: ez nemcsak az Egyesült Államok meg a közel-keleti országok problémája, hanem a miénk is.
Nehéz és attól tartok, sötét időszak kezdetét jelenti mindannyiunk életében a Charlie Hebdo szerkesztőségének eddig elképzelhetetlen megtizedelése.
