Világos, de árnyalatlan
- Részletek
- Napi apró
- 2015. január 08. csütörtök, 05:44
- Hanák András
Tamás Gáspár Miklós Amerikával és velünk traktálja a hvg.hu olvasóit (Amerika és mi), köztük az – ilyképpen megszólított – nyájas olvasót.
Tamás Gáspár arra kér bennünket, hogy ne legyünk kritikátlanok az Egyesült Államok általános és kelet-európai politikájával szemben, különösen ne érezzünk rokonszenvet az „amerikai establishment által manapság ajánlgatott és támogatott politikai modellek” iránt. Vagyunk néhányan, akik nem érzünk ilyen rokonszenvet, mert nem igazán tudjuk, mit tartogat számunkra most az amerikai establishment. A szerző nem alap nélkül figyelmezet: az ellenségem ellensége még nem biztos hogy a barátom. Az írás sok mindent markol, és arra konkludál, hogy nem André Goodfriendre kell szavaznunk, mivel rá nem is szavazhatnánk, és ami a szerzőt illeti, ő se a globális-nagyhatalmi, se a periferiális-kisállami kapitalizmusnak nem barátja. Azt hiszem, ezt eddig is tudtuk róla. Azzal zárja cikkét, hogy ez csak egy vélemény a sok közül, de „remélem: világos.”
Világos, abban az értelemben, hogy amit ír, az teljességgel érthető. Félre nem érthető. Ha arról kellene nyilatkoznom, hogy amiről ír, az mennyire világos mint árnyalt, jól megvilágított, körültekintő megközelítés, akkor az én kissé vénülő szememmel azt mondom, hogy árnyalatlan, ami egy ilyen jellegű írás tekintetében nem szerencsés. A legtöbb téma kapcsán mintha a mértéket veszítené el Tamás Gáspár Miklós, ami az általa felvetett kérdések esetében vitatható következtetésekre vezeti. A kettős mérce alkalmazásáról például azt írja, „ez az állítás igaz,” mert Obama elnök a minap a Fehér Házban fogadta Egyenlítői Guinea hóhér elnökét, Teodoro Obiang Nguema urat, aki a maga műfajában bizonyára rosszabb alak, mint Lázár János vagy Rogán Antal. Igen, de van itt más műfaj is, amelynek alapján – épp olyan felületes módon – a Lázár–Rogán-párost hozhatnánk ki vesztesként Nguema elnökkel szemben. Természetesen más vitatott vezető is kapott meghívót a Fehér Házba, de mindez nem azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államok erősen tendenciózus módon kettős mércét alkalmaz, hanem azt, hogy a megnevezett (és meg nem nevezett) konkrét ügyekben esetenként valóban alkalmaz kettős mércét. A két megállapítás és megfogalmazás között felettébb nagy a különbség.
Én aligha tudom megítélni, hogy mennyiben állja meg helyét az a megfigyelés, hogy az amerikai külpolitika nem támaszkodik színvonalas elemzésekre, megfelelő terepismeretre. Tamás Gáspár Miklós szerint ez a vád is alapos. Én nem olvasom ezeket az elemzéseket, tehát aligha szólhatok hozzá ahhoz, hogy mennyire nélkülözik az elemzések az alaposságot. De mivel igen nagyszámú képzett ember dolgozik a külképviseleteken és egyéb helyeken, még ha a többségük valóban faragatlan bunkó lenne (mint ahogy nem az), akkor sem igazán meggyőző, hogy ezek az amerikaiak a régiónkban (is) alaposan melléfognak. Különösen amatőrnek tűnik Tamás Gáspár Miklós azon megfigyelése, hogy az amerikaiak úgy szorították sarokba Oroszországot, hogy az orosz medve nem tud megfelelő ellenajánlatot tenni, amiből csak egy tragikus kifejlet körvonalazódhat. Világosnak világos, főleg egy magyar szabadságharcos reminiszcenciájával, de nem eléggé árnyalt ez a felfogás, mivel a menekülést lehetővé nem tévő sarokba szorítás és a szemérmetlenül megalkuvó „appease”-nyik felfogás között sok árnyalat húzódik. A hidegháború változatos eszközei, a nyílt és burkolt bojkott, a nyersanyagok árának befolyásolása. A mérték, az árnyalat ebben a kontextusban sem hanyagolható el.
Az amerikai képmutatás során nem alap nélkül kerülnek elő azok az égbekiáltó egyenlőtlenségek, amelyekkel az ember az Egyesült Államokban találkozik. De nem hiszem, hogy „köztudott” lenne, hogy „a Harvard Square-től 5–6 kilométerre bangladesi viszonyokat találunk”. Hol volna ez, kedves Tamás Gáspár Miklós? A Fenway Parkban vagy annál is délebbre? Volt már a szerző Bangladesben? Szóval ilyen téren sem árt az árnyaltabb megközelítés, mert Tamás Gáspár Miklós világos képe néhány mondattal arrébb éppen a másik oldalon válik rózsaszínűbbé, amikor azt írja, hogy „az amerikai lakosság többsége példátlan jólétben és biztonságban él még mindig.” Nos, az biztos, hogy a Harvard Square-től 5–6 kilométerre dél felé ez a megállapítás aligha állja meg a helyét.
Természetesen a mai nemzeti-jobboldali krédóval szemben érdemes kritikusabb kritikát kialakítani arról, hogy miként is állunk, Amerika és mi. (Én meg te, két lángelme – mondhatnánk Charlie Brown magyar hangján.) Fontos a világos beszéd is, amely egy markáns vélemény a sok közül. De a sok közül sem azzal érdemes kitűnni, hogy a mérték eltévesztett, az árnyalatok helyett inkább az elénk táruló színeket eltakaró fekete-fehér ecsetvonásokat alkalmazzuk.
