Bolgár György interjúi a Galamusban - 2010. december 14.
- Részletek
- 2010. december 16. csütörtök, 03:47
- Megbeszéljük
Bolgár György: - Tudja mi az a NEFMI?
Horváth Csaba: - Nem.
- Szerintem senki sm tudja, de megpróbálom lefordítani. Nemzeti Erőforrás Minisztérium. Azért kérdeztem Öntől –nem azért, hogy csőbe húzzam – mert egy friss hír szerint, éppen most mondtuk a híradásunkban, plusz forráshoz jutnak azok a hajléktalanellátással foglalkozó szolgálatok és centrumok, amelyek heti százhatvannyolc órában, vagyis egész héten megállás nélkül működnek. Mindegyik másfél millió forintban részesül, közölte ennek a NEFMI-nek a szociális és egyéb ügyekért felelős államtitkársága. Próbálom értelmezni a hírt – anélkül, hogy látnám a pontos szöveget –, de csak úgy tudom, hogy egyszer kapnak másfél millió forintot. Mivel mi ketten a hajléktalanügyről próbálunk beszélni, Ön szerint másfél millióval ezek a szolgálatok ki lesznek segítve?
- Abszolút nem, nagyon jól fogta meg a problémát. Szinte nincs olyan hét, amikor ne találkoznánk újabb és újabb bejelentésekkel, ami valami kicsi részproblémára ad egyfajta választ. A legnagyobb probléma az, hogy a hajléktalanság mint nagy társadalmi probléma, amivel találkozunk és amellyel foglalkoznunk kell, egyre kevésbé van azon a szakmai szinten kezelve, ahol kellene. Nyilvánvalóan nem az a megoldás, hogy egyes részterületein próbálunk elérni valamilyen részeredményt, mint például ez az aluljáróprogram, amikor azt mondja valaki – egy felelős politikus –, hogy néhány hét alatt megszünteti.
- Valaki? Hát a főpolgármester, nem?
- Nem akartam most idecitálni.
- De ő ki is áll a dolog mellett, ma is tartott valamilyen sajtótájékoztatót. Szóval ő vállalja.
- Minden tiszteletem azért, hogy vállalja, de ezzel együtt, aki azt gondolja, hogy néhány hét alatt évtizedes problémákra tud megoldást találni, az szerintem szakmailag megalapozatlan kijelentéseket tesz és akkor nagyon finoman árnyaltam ezt a problémát.
- Nincs abban valami, amit Tarlós István akar, hogy tudniillik legalább a legforgalmasabb központi aluljárókból próbáljuk elvinni biztonságosabb, nyugodtabb helyre – és persze a szem elől – azokat a szerencsétlen hajléktalanokat, akiknek nem ott volna a helyük? Nem tudjuk, hogy hol volna, meg nem is tudjuk őket biztonságosan jó helyre elhelyezni, de szemet szúrnak az egész városnak, az itt lakóknak is és az idelátogatóknak is. Ez egy olyan probléma, amivel plusz pontokat lehet szerezni a városlakóknál. Oldjuk meg, fussunk neki, mert egyszer neki kell állni ennek is.
- Azt mondanám, hogy mindenben lehet valami, ebben is, de ha valamit cinizmusnak és mérhetetlen embertelenségnek lehet mondani, akkor ez az. Hiszen pontosan Ön fogalmazta meg: elvinni az emberek szeme elől a problémát és láthatatlanná tenni egy ilyen ügyben, ahol mindig is volt társadalmi szolidaritás, nem megoldás. Gondoljunk csak arra, hogy a szegénység mindig is jelen volt a világban. Csak régen a kéregetők a templomok környékén a miséről ki-, illetve oda igyekezőktől kapták meg azt az aprópénzt, amivel a túlélésüket biztosítani tudták. Az ott megjelentek pontosan tudták, hogy valami kicsi segítséget a hozzájárulásukkal ők is adtak. Azzal nem oldják meg a problémát, hogy a hajlék nélkülieket egész egyszerűen rendészeti eszközökkel eltakarítják a város többségének a szeme elől. Ha cinikusan kezelik, inkább azt mondom, hogy elmélyítik a társadalom és a társadalmon kívülre kerültek megoldási esélyeit. Éppen azért, mivel ez nem kampányszerű kérdés. És itt térnék vissza arra, hogy van-e benne jó. Persze, mindenben lehet jó, de nem kampányszerűen kell kezelni. Én jobban örültem volna, ha azt mondja Tarlós úr, hogy néhány héten vagy hónapon belül kidolgozza azt a részletes stratégiát, hogy hogyan kell a budapestiek hajlék nélküliségét orvosolni. Azt gondoltam, hogy az ellenzékben felkészültek, és konkrét, határozott elképzeléseik vannak. Ehhez képest egy látványos részterületre, tizenhárom kiemelt aluljáróra fókuszálnak az egyébként több tucat aluljáróból. Talán kevés budapesti tudja, hogy mintegy ötvenhárom aluljáró van Budapesten, ebből tizenháromra ígértek megoldást. A többit jelen pillanatban a nagy érdektelenség veszi körül.
- A szociális munkások összesen száztizenhat ott élő embert írtak össze, ami szintén azt mutatja, hogy ez csak az abszolút felszíne a problémának. Mindenki tudja – legalábbis a szakemberek becslései alapján –, hogy Budapesten több ezer hajléktalan van. Most száztizenhat ember elhelyezése válik központi problémává. És ha véletlenül őket eltüntetik szem elől, akkor ezzel a dolog meg van oldva? Nyilván nincs.
- Igen, nagyjából pont ez a helyzet. Hat-tízezer fő él Budapesten és a közvetlen környezetében, a környékbeli erdőkben hajléktalanként. Ebből nagyjából olyan hat-hétezer fő helyezhető el krízisidőszakban nappali melegedőkön, illetve az éjjeli szállásokon, átmeneti otthonokban, tehát a teljes ellátórendszerben. Így is gyakorlatilag két-háromezer fő magára hagyatva, valamilyen közterületen, lépcsőházban, padláson, valahol meghúzza magát, és nagyon sokan sajnos meghalnak. Persze van egyfajta társadalmi érdektelenség, amiért azt gondolom, hogy a politika is felelős, és mindannyian felelősek vagyunk. Kialakult egy közvélekedés, hogy a hajlék nélküli emberek nyilvánvalóan maguk tehetnek arról a helyzetről, amibe kerültek. Tételezzük fel, hogy nagyon sok hajléktalan ember maga is hibákat követett el, aminek az eredménye az utcára kerülése volt. Az viszont biztosan megállapítható vagy állítható, hogy nem lehet olyan hibája egy hajlék nélküli embernek, hogy ezért neki meg kéne halnia az utcán, mondjuk halálra kellene fagynia vagy éhen kellene halnia. Ilyen súlyos hibát senki nem követhetett el.
- Így van. Mert az alkoholista is sok tekintetben maga tehet a betegségéről, de azért az államnak, a társadalomnak, az egészségügynek gondoznia kell és meg kell próbálnia őt mentesíteni a következményektől vagy esetleg kigyógyítani. Ugyanígy a dohányos is tehet esetleg a nagyon súlyos betegségéről, de a társadalomnak kötelessége a gyógyítását, a kezelését vállalni. Ugyanez a helyzet a hajléktalanokkal. Viszont azt az Önök szemére vethetik a budapestiek, a kevésbé közömbös a budapestiek, hogy sok évük volt rá, hogy ezt a problémát orvosolják, mégsem tudták megtenni. Tarlós legalább a központi aluljárókból valahova elviszi ezeket a szerencsétleneket. Ez is már egy lépés vagy akár első lépés is lehet, nem?
- Igen, a nagyjából százhúsz hajléktalanból saját bevallásuk szerint is kevesebb mint nyolcvan számára tudtak olyan megoldást felkínálni, ami a hajlék nélküliek számára elfogadható lett volna.
- És ki tudja, hogy ez milyen tartós, milyen hosszú lesz?
- Azt tudom mondani, hogy én személyesen, mint Horváth Csaba és később, mint politikus, tíz éve veszek részt a hajlék nélküliek segítésében, szervezett formában. Egy egyedülálló, közös mentorprogramot dolgoztunk ki a Vöröskereszt, a Baptista Szeretetszolgálat, illetve a Máltai Szeretetszolgálat segítségével, aminek az a lényege, hogy minden hajlék nélkülinek egy egyedi, személyre szabott megoldást kell adni, egy szociális munkás segítségét kell igénybe venni, mert nincs két egyforma sors. Nincs két egyforma út, ami oda vezetett, ahova ők kerültek. A kivezető útnak is annyifélének kell lennie, ahány hajlék nélküli ember van. Itt egyedi megoldásokat kell adni. A mentorprogram visszakíséri őket a társadalomba, a munka világába, egyedi lakásmegoldást kínál, a szociális munkás mentálisan is segít, szociálisan is segít beilleszkedni, felkészíteni a hajléktalan embert. Mert ahogy Ön is mondta, a legfontosabb a tartósság. De nem az a kérdés, hogy december 15-én lesznek-e hajlék nélküliek az aluljárókban. Nagyon szomorú, hogy statisztikailag nézzük ezt a kérdést, bár nyilvánvalóan ebből a szempontból érdekli a budapesti lakosokat. Azokkal az intézkedésekkel, amelyek az elmúlt időszakban történtek – itt például a bedőlt deviza lakáshitelekre gondolok, amelyben jelen pillanatban kilakoltatási moratórium van érvényben, ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy májusban ez meg fog szűnni –, újabb tömegek kerülhetnek az utcára. Egy szociális katasztrófa küszöbén vagyunk, amit ha a kormány és az önkormányzatok nem kezelnek, és a szolidáris polgárok összefogva nem kezelnek, akkor olyan súlyos szociális katasztrófát idézhetünk elő, amilyen a legrosszabb álmainkban sem fordult még elő.
- Egyet mondjon meg még, hogy ez az Ön által kezdeményezett mentorprogram végül is hány emberen tudott segíteni az évek során?
- Több tucat családot segített már vissza az életbe. A program jelen pillanatban is folyik, egy húsz férőhelyes átmeneti otthont most is fenntartunk, többnek a megújításában vettünk részt. Ennek a programnak az a lényege, hogy az ellátásban résztvevő szervezetek pályázatot nyújtanak be – családok vagy egyének részére –, és ennek segítségével a hajlék nélküli család számára megadják a személyre szabott programot és az ehhez szükséges forrást. Egy családnak az ilyen szisztematikus gondozása nagyjából másfél-kétmillió forintba kerül, csak hogy érzékelje az előbb említett másfél millió forintot. A sikerekről annyit, hogy egyik gondozott család sem vált újra hajléktalan családdá, hanem sikerült megkapaszkodniuk a szakemberek és ennek a programnak a segítségével.
- Szóval kiemelték, segítették, átmeneti lakásokhoz juttatták őket, ezek szerint sikerült megtartani a normális mindennapi életben őket, nem kerültek vissza az aluljáróba vagy a híd alá.
- Igen és ezzel, azt gondolom, méltóvá vált ahhoz a névhez, amely a Sorsfordító Program nevet viseli, és amely valóban azt a célt tűzi ki, hogy a hajlék nélküli emberekre ne úgy gondoljunk, mint szegény, számkivetett páriákra – a legjobb esetben – vagy éppen zavaró esztétikai körülményekre, mert ez nagyon rossz megközelítés. Olyan emberekre gondoljunk, akik akár önhibájukból, akár önhibájukon kívül lehetetlen élethelyzetbe kerültek, amelyből csak a közösség segítségével tudnak kilábalni. A közösségnek pedig érdemes ezt a segítséget megadni, mert akkor még többen leszünk azok, akik utána egészséges közösségként tudunk segíteni másokon.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
- << Előző
- Következő