Harcra fel! Győzni kell!



Nagy éleslátásról tanúskodott I. Ferenc József császár, amikor mindent megfontolva, mindent meggondolva hadat üzent Szerbiának, megindítva ezzel azt a háborút, amely birodalmának széteséséhez vezetett. Hogy miképpen jutott erre a döntésre, nehéz lenne megmagyarázni, mivel az Osztrák-Magyar Monarchiának semmivel sem fűződött nagyobb érdeke egy világháború kirobbantásához, mint Németországnak. Miután Sebastian Haffner igen meggyőzően fejtette ki A Német Birodalom hét főbűne az első világháborúban című könyvében, hogy semmi ésszerű indoka nem volt Németország világháborús hadba lépésének, nem igazán érthető a Habsburg császár nyugodt lelkiismerete, amellyel kötelességeinek útjára lépett, midőn kirántotta kardját. Tisza István gróf, miniszterelnök is feltehetően mindent megfontolt, mindent meggondolt, amikor feladva az ország háborúba lépésével kapcsolatos ellenállását, teljes mellszélességgel a mellé a háború mellé állt, amelyben a magyar részvételnek még annyi oka sem volt, mind az osztráknak, s amely háború elvezetett Trianonhoz. A Nemzeti Összetartozás Napja ezért nem más, mint a felelőtlen kormányzati döntések emléknapja. A felelőtlen döntéshozó szobrának rekonstruálása pedig azt jelzi, hogy hasonlóan felelőtlen döntéshozó ül a kormányfői székben.

Hazánk a történelme során nem sok háborúból, sőt nem sok csatából került ki győztesen. Az is ritkán fordult elő, hogy egy háborúban a győztes oldalán álljon. Így nincs sok esélye annak sem, hogy a most folyó háborúk végén az egyenleg pozitív legyen. Mert háborúban áll az ország. A kormányfő hadban áll, immár ötödik éve. A kalandor jobboldal egyrészről polgárháborút robbantott ki, másrészről nemzetközi téren egy olyan hidegháborút, amely egyre forróbbá válik. Az a kérdés, hogy Orbán mit fontolt meg, mit gondolt meg akkor, amikor meghirdette a hazai fülkeforradalmat, majd az ország szuverenitásának védelmét az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal szemben, első pillanatban még nehezebben megválaszolható, mint a császári döntések. Talán saját lelkiismerete nem hagyta nyugodni, hiszen kevés olyan politikus van, aki hozzá hasonlóan váltogatta a köpönyegeit. Talán emiatt üzent hadat szinte az egész országnak és a nagyvilágnak? Aligha. Talán abban bízik, hogy egyszer az ő lovas szobra kerül a Parlament elé? Lehet! Bár, akkor felborul annak a kietlen kősivatagnak a látványa, amelyet ő álmodott meg és kiviteleztetett, kivágatva több tucat egészséges hársfát.

Az országban folyó háborút nevezhetnénk furcsa háborúnak is, ha nem lenne foglalt már ez az elnevezés. Furcsa, mivel lehetetlen kiszámítani, ki ellen is folyik. A felületes szemlélő csak annyit lát, hogy vannak megszállási területek és vannak megsemmisítésre szánt területek. Megszállásra ítéltetett mindent területet, amely a hatalomhoz tartozik, minden terület, amely a közvélemény befolyásolására alkalmas. Megszállásra ítéltetett minden területet, amely a hatalom ellenőrzésére alkalmas. Megszállásra ítéltetett minden területet, ahonnan pénzt lehet kinyerni. Megsemmisítésre pedig azokat a területeket ítélte ez a hatalom, amelyeket bármilyen oknál fogva veszélyesnek, nem kívánatosnak, problémásnak tart. Ezek a területek változnak, helyesebben állandóan bővülnek. Emiatt vált tökéletesen kiszámíthatatlanná, mikor mi következik be. Mára azonban világossá vált, ez a háború tudatos. Orbán Viktor valóban mindent megfontolt és mindent meggondolt, amikor harcba indult a hatalomért. A politikai és a gazdasági hatalomért. Mindent megfontolt, mindent meggondolt, amikor elsősorban saját és egy szűk baráti csoport érdekeiért nekilátott kisgömböc módjára bekebelezni mindent, feláldozva az ország érdekeit.

A politikai hatalom megszállásának feladatait tudatosan, tervszerűen, szakszerűen vezényelték le, hajtották végre. S bár még nem fejeződött be az okkupáció, a mai hatalom helyzete szilárd. Ezért nehezen érthető, miért olyan nyugodtak azok, akiknek az lenne a feladatuk, hogy bemutassák a mai helyzetet, másik utat keressenek az országnak. Miért gondolják, remélik azt, hogy szabad választások útján megnyílhat az út a demokratikus jogállam visszaállítására? Nincs igazuk. Először is, nem lehetnek szabad választások egy olyan országban, amelyben a választók jelentős hányada ki van szolgáltatva a hatalomnak. Egy olyan országban, amelyben a félelem az úr. Másodszor választások útján nehéz leváltani egy olyan hatalmat, amelyik a híveit ültette be évtizedekre minden olyan pozícióba, amelyek birtokában egy más színű kormány munkája megakadályozható, ellehetetleníthető. Választások útján, matematikailag ma még ez a kormány is leváltható. A kormányrúd megragadása azonban nem jelenti a hatalom megszerzését, a jelenlegi hatalom leváltását. Az új kormány, az új Országgyűlés dolgozni biztosan nem fog tudni. Marad ugyanis a legfőbb ügyész, továbbá az Alkotmánybíróság és a Költségvetési Tanács minden tagja, valamint az Állami Számvevőszék elnöke, a Nemzeti Bank elnöke. Nélkülük és ellenük a sikeres kormányozásra, a sikeres törvényhozásra nem sok esély van. Ami pedig a legfontosabb: 2017-ben ez a hatalom választ még köztársasági elnököt, akinek a megbízatása egészen addig tart, ameddig a 2018-ban megválasztandó kormányé. Ha a köztársasági elnök jelenlegi jogkörei változatlanok maradnának a ciklus hátralévő idejében, a majdani új országgyűlés és új kormány működését, törvényhozását – összefogva az Alkotmánybírósággal – akkor is ellehetetlenítheti a köztársasági elnök. De miért maradnának változatlanok a köztársasági elnök jogosítványai? Kaphat vétójogot az országgyűlésben. Bővülhetnek az országgyűlés feloszlatásáról szóló jogosítványai. Felruházhatják a jogalkotás jogával. Kinevezheti a kormányfőt. Olyan helyzet alakítható ki, amelyben lényegében mindegy, ki kormányoz. A köztársasági elnököt – esetleg Orbán Viktort – nem kizárt, hogy utoljára választja az országgyűlés 2017-ben, hét, esetleg még több évre. Utána közvetlen választás útján nyerheti el a köztársasági elnök a tisztségét. Ez a megoldás tisztességes választási rendben demokratikus és üdvözölhető. Csakhogy a jelenlegi kétharmad eddig is csak olyan megoldásokat keresett és vezetett be, amelyek számára biztosítottak jelentős előnyöket. Nincs akadálya annak sem, hogy az alkotmányozó erő – hivatkozva a történeti alkotmány vívmányaira – visszaállítsa az örökletes kormányzói tisztséget.

A gazdasági hatalom megszerzéséhez a jogrend felszámolásán keresztül vezetett az út. Az törvényes, amit a hatalom törvényessé nyilvánít. Minden törvényessé válik, amit a hatalom fontosnak tart. A gazdasági hatalom megszerzése együtt járt egy új élcsapat létrehozásával. Az új élcsapatot nem a származás, nem az eszme, hanem az elkötelezettség, a hűség tartja össze. Az élcsapat tagjai kiszolgáltatottak a vezérnek, ezért könyörtelenek mindenkivel szemben. Ők harcolnak az első sorban. A gazdasági hatalom megszerzése döntően nem a termelésen, hanem az államosításon, a rekviráláson és a protekcionizmuson nyugszik. A gazdasági hatalom és a politikai hatalom összekapcsolódásával az élcsapat tagjai szinte korlátlan és ellenőrizhetetlen hatalomra tettek szert. E hatalom birtokosainak arcára kiült a lekezelő pökhendiség, a cinizmus, az arrogancia. Virág elvtársak és Bástya elvtársak ismét osztják az észt: „az élet nem habos torta”, csak számukra. Bástya elvtárs érdekében például már nem kell lezárni az uszodát ahhoz, hogy ne keveredjen a nép közé. Bástya elvtársnak saját uszodája van,

A harc pedig permanens, miután a gazdasági hatalom bővítése újabb és újabb magánvagyonok lenyúlását, megszerzett jogok visszavonását és újraelosztását igényli. Így válnak újabb és újabb csoportok áldozattá. A gazdasági hatalom megszerzése a munkaerő államosítását is igényelte. Ezért kellett létrehozni a modern kor jobbágyságát, a közmunkások csapatát. Ezért kellett megnehezíteni a tudáshoz való hozzáférés útját. Senkinek nem lehet nyugta. Mindenki a vezértől függ. Ennyiben közös a sorsa a hatalom sáncain belül élőknek és a hatalom sáncain kívül élőknek. Soha, senki, egyetlen csoport sem sejtheti, aznapra mit tartogat a sors.

[picture="3092" title="A hatalom sáncain belüliek és kívüliek az újabb győzelem után – MTI/Koszticsák Szilárd" type="orig"]

A megszállás mindig pusztítással jár együtt. Romba dőlt a jogállam, a jogbiztonság, az önkormányzatiság, a felsőoktatás autonómiája, a tanszabadság, és a tanulás szabadsága, a sajtószabadság. A nagy ellátórendszerek kifosztva vergődnek az állam markában. A legnagyobb pusztítás azonban a fejekben, a közgondolkodásban zajlott le. Az emberi méltóság szenvedte a legnagyobb csorbát. Megszűnt az a tudat, hogy nincs kotlátlan hatalom, mindig van esély a választásra, a változtatásra, a tisztességes eljárásra. Megszűnt az a remény, hogy a tudással boldogulni lehet. Megszűnt az a hit, hogy érdemes a jövőre gondolni. Megszűnt az a szándék, hogy az elesetteket támogatása közérdek. Ma mindnek a fordítottja igaz. Az állam önkényesen beleszól a mindennapok dolgaiba. Az állam bármikor, bárkitől, bármit elvehet. Az állam döntései, intézkedései ellen nincs lehetőség védelmet találni. Az állam képviselői a törvények fölé helyezték magukat. A tudás helyébe a párthűség lépett. Az állam nem a szegénység, hanem a szegények ellen indított háborút.

Miért kellett hadat üzenni a Nyugatnak? Feltehetően sok szerepe volt ebben a puszta erőfitogtatásnak. Szerepet kaphatott a bűnbakkeresés és -állítás. Napjainkban a legfőbb cél annak megakadályozása, hogy a szabad sajtó szerepét betöltse a külföld, annak megakadályozása, hogy az ellenzéki mozgalmak támogatást kapjanak. Annyi biztos: „a nemzetközi helyzet fokozódik.”

Lehet, hogy Virág elvtársnak igaza volt, amikor a villamos peronján így szólt Pelikánhoz: „Visszasírnak még ezek engem”? A válasz ugyanis – „Erre azért nem mernék megesküdni” – még nem hallható.

 


Szüdi János jogász