rss      tw      fb
Keres

Politikai kiskáté rászorulóknak II.



Lépten-nyomon olvasom, hallom, ahogyan politikusok, de főleg elemzők, újságírók mintegy rácsodálkoznak, hogy hirtelen milyen rosszul kommunikál a Fidesz. „Meg vannak zavarodva”, mondják. „Elvesztették a valóságérzéküket és össze-vissza beszélnek.”


Egészen másról van szó. Akik így gondolják, felcserélik a kommunikáció értékelését, a kommunikáció elért hatásának értékelésével.


A Fidesznek nem a realitásokhoz való viszonya változott meg, a Fidesz pontosan úgy kommunikál, mint eddig, csak ez most már látványosan nem működik. A Fidesz egy agresszív és hazug kommunikációval évtizedes léptékben egyszerűen eltérítette a valóságot, és egy álvalóságot kommunikált valódiként. Ehhez volt szüksége papagájkommandóra ellenzékben, ehhez volt szüksége arra, hogy a valódi diskurzust mindig is kerülje, hogy ne lehessen valódi vitát folytatni vele társadalmi kérdésekről. Hatalomra kerülve ez folytatódik: ehhez kellett a közmédiumokat centralizálni, a híreket egységesíteni, ehhez kellett kikapcsolni a kontroll-intézményeket.


A Fidesz pontosan tudta és pontosan tudja, hogy miről és mit hazudik, és azt tapasztalta, hogy az igazság csak erő kérdése. Ami tehát megváltozott, az ugyanannak a kommunikációnak a hatása. Most ugyanattól egyre nevetségesebbé válnak.


A Fidesz „varázsereje” korábban is csak a határokon belül működött. A határokon kívüli rosszallások ellenzéki ármányként voltak tálalhatók addig, amíg a csapból is folyó papagájretorika zavartalan érvényesülése biztosított volt. A külpolitika ezért is esett a kormányzati belpolitika áldozatává: amikor kifelé beszélnek, akkor is befelé figyelnek. Egyetlen szempont fontos, a hatalmi túlélés feltételeinek megteremtése, ez szabja meg a barátkozás irányait.


Mi változott? Az, hogy belföldön is megszületett a „király meztelen” aha-élménye.


Ezt több tényező segítette elő. Némi hatalmi belharc, amelynek következményeként egy nagy nézettségű kereskedelmi médium hirtelen elkezdett úgy viselkedni, ahogy normális országokban normális tévécsatornák viselkedni szoktak, valódi híreket közölnek a napi valóságról, beleértve a kormány ténykedését is.


A kormány érzi a veszélyt. Elég volt egyetlen civil tüntetés, mert kiderült, hogy egy függetlenebb médiumra nyomás nehezedett, máris megszólalt a csengő, hogy veszélybe kerülhet a kommunikációs vasfüggöny. Erről szól a kormánytól független civil szervezetek kriminalizálása is, és az internetadó is valójában erre volt válasz, akármilyen mesék születtek is az adó kiötlőitől, például hogy csak pénzre lett volna szükség.


A külvilág is túllépett azon, hogy közleményekben, verbális figyelmeztetésekben, újságcikkekben kritizálja csak a magyar demokrácia szétverését. Kiderült, hogy korrupciós okokra hivatkozva néhány kormányhoz közelálló személy nem utazhatna be az Egyesült Államok területére. Bár a reflexszerű reakció ismét a vádaskodás – „beavatkoznak az ország belügyeibe” –, a hatást tekintve a lényeg egy banális körülmény. Az amerikai ügyvivő személyében fizikailag van jelen. Megjelenik a nyilvánosság előtt, és amit ő mond, azt nem lehet „kiretusálni” a magyar közbeszédből és médiatérből. A centralizált, agyonellenőrzött kormánypárti médiumokban is torzítatlanul kell leadni minden szavát, és akármilyen körítést fűznek is hozzá utólag, sokakat elgondolkoztat, amit mond.


Az agymosással elért pszichózis tehát megtört, hiszen ma már egy jelentős sokaság érzékeli egyrészt azt, hogy a hatalom hazudik, másrészt azt, hogy nem sebezhetetlen.


A pszichózis megtörésében azonban még csak félúton vagyunk. A hazugság már lelepleződött, de a következménye, tehát az, hogy sikerült elidegeníteni az embereket a politikától és meggyűlöltetni minden pártpolitikát, még hat. Még nem elég világos elég sokak előtt, hogy a Fidesz kétharmada csak azért jöhetett létre, mert sokan távol tartják magukat még a szavazástól is, és mert elhitték, hogy mindegy ki van hatalmon: „egyformák ezek”, csak a Fidesz „ügyesebb”, „erősebb”.


Amíg a változást akarók azt bizonygatják, hogy nincs alternatíva, addig nem is lesz.


Amíg a Fidesz-stratégák kormánypárti médiumokban azt bizonygatják, hogy nem kell aggódnia a Fidesznek zuhanó népszerűsége miatt, mert az ellenzéki pártok tehetetlenül gyengék, és lám, az utca sem kér belőlük, illetve hogy az utcai tiltakozók csupán strukturálatlan erőt és akaratot jelenítenek meg, addig egyrészt a Fidesz fent jellemzett stratégiai céljait valósítják meg, másrészt azt a taktikát követik, hogy szájba rágnak egy állapotértékelést, megírják azt a kottát, amelyből az ellenzéki sajtó és a „politikamagyarázók” – sajnos – önfeledten énekelnek. Holott a végletes megosztó politika a fenti stratégia része, ennek az eredménye az is, hogy azok, akik most lépnek a politikai színpadra, csak középen mernek állni. S mindaddig, amíg differenciálás nélkül határolódnak el minden korábbi politikustól, párttól, a velük való közös megmozdulástól, addig tulajdonképpen egy kódolt magatartást valósítanak meg.


Amikor – ezt is gyakran hallom – elemzők azt bizonygatják, hogy azért nem igaz Orbán állítása, hogy az utcán a politikai ellenzék szervezi a tüntetéseket, mert nem is tudnak pár száz főnél többet az utcára vinni, akkor fel sem fogják, hogy Orbán pontosan azért beszél így, hogy ők így reagáljanak. A séma tökéletesen működik, eléri a célt: őket is felhasználja az ellenzék gyengeségének a bevéséséhez. A rivalizálás az utca és az ellenzéki pártok közt a legkívánatosabb dolog a Fidesz számára.



MTI/Marjai János

Én nem hiszek a csodákban. Nem fognak isteni rendelésre megváltók elénk toppanni. A politika művelése feltételez némi profizmust is. Ott kezdődne a tudatosság a politikára vállalkozóknál, hogy megtörnek egy második pszichózist is, és nem úgy táncolnak, ahogy a hatalomtechnokrata miniszterelnök fütyül: ha lennének elég bátrak differenciálni aszerint, hogy ki mit képvisel. Az egyéni döntések tisztességének, a szándékok és a célok tisztességének kéne számítania. Az országot csak egymással párbeszédre képes, konszenzusra képes, kompromisszumokra képes, felelős emberekre lehet bízni. Ehhez az előfeltétel persze az, hogy magukra nézve kötelezőnek tekintsenek egy új demokratikus politikai rend megteremtéséhez szükséges minden elvet és intézményi garanciát.


Párbeszédre lenne szükség mindazok között, akik felismerték, hogy ez a rezsim az ország érdekei ellen van. A kormányzók semmitől sem tartanak jobban, mint attól, hogy egymásra találhat az ellenzéki politika és az utca. A hatás nem maradna el.





Lánczos Vera