Debreczeni és a cigányok
- Részletek
- 2014. december 10. szerda, 06:57
- Hell István
Van egy kicsi jó, és van sok kiábrándító is abban, ahogyan Debreczeni József – bár, mint írja, „megoldási javaslatokkal nem él” – színre lép a mai magyarországi katasztrofális mértékű társadalmi dezintegrációról – szerinte „cigánykérdésről” – szóló könyvvel.
Jó az, hogy olyan politikus-közíró ismeri fel – meglehetősen későn, az utolsó utáni pillanatban – a romák mai kitaszítottságának a tragikumát, aki magát sem az SZDSZ és néhány alapjogvédő civil szervezet holdudvarába tartozónak vagy szimpatizánsának, sem pedig rasszistának nem tartja. Régóta adós volna ezzel már mind a mérsékelt, de mára képviselet nélküli, úgynevezett antalli jobboldal, mind a zavaros „baloldali” identitású MSZP. Rossz és kiábrándító azonban, hogy könyvének egyik konklúziójaként (miközben elutasítja a Jobbik politizálásának stílusát és ijesztő külsőségeit, és elítéli a Magyar Gárda színre lépését) elfogadja és hosszan idézi a szélsőséges, mert etnicista párt hivatalos programjának a romákat érintő célkitűzéseit. Majd ezt írja a 204. oldalon:
„A szóhasználat [a Jobbik programjában – H. I.] helyenként durva, a rendpártiság túlzott, nem beszélve az olyan ostoba ötletekről, mint a csendőrség visszaállítása. Ám ezzel együtt is tárgyszerűen kell megállapítanunk, hogy ez a program nem rasszista. A Jobbik cigánystratégiája nem a cigányok kirekesztését, hanem az integrálását tűzi ki célul.” (Kiemelések az eredetiben.) Csakhogy az állampolgárok közötti jogi és morális különbségtétel származási alapon: per definitionem maga a rasszizmus.
Rossz és kiábrándító, hogy egy köztudomás szerint középbal, ha teszik balliberális párt írástudó alelnöke – miközben maga is elismeri, hogy sem az antalli, konzervatív MDF, sem a magát baloldalinak tételező MSZP nem mérte fel a rendszerváltással együtt járó gazdasági változásoknak az alacsony státusú népességre, különösen pedig a lenézett, presztízshiányos romákra nehezedő terhét, és ezért mindketten semmittevéssel „kezelték” az egyre romló állapotokat –, nos, eközben a bekövetkezett szociális és emberjogi katasztrófáért Debreczeni azokat is felelőssé teszi, akik ezt időben felismerték, mindig is tudták, és figyelmeztettek is rá a programjukban. Ma, amikor – legalábbis számomra – egyértelműen kiderül, hogy a szociális, erkölcsi és emberi jogi katasztrófa előrejelzését illetően (is) mindenben az SZDSZ-nek és a liberálisokhoz közel álló civileknek volt igazuk, méltatlannak tartom azt a pártot felelőssé tenni a történtekért, amelyik, noha felkészült a történésekre, sajnos egyszer sem nyert választást, és még a legjobb esetben is csak ún. kisebbik koalíciós partnerként volt némi (egyre elenyészőbb) befolyása az eseményekre.
Debreczeni valahová a romák és az ország jövőjéért programjukban, emberi jogi elkötelezettségükben – és például Magyar Bálint oktatási miniszteri működésében – felelősséget vállaló liberálisok és a szélsőségesen antiliberális, etnicista mocsár közé helyezi magát, ahelyett, hogy beismerné A rendszerváltás programjának (a szabaddemokrata Kék Könyvnek) az igazságát. Hiba. A mai tragikus állapotokért pedig ugyanő felerészben a nem cigány „többséget”, felerészben a romákat okolja. Ez nem más, mint a semmi, a tehetetlenség programja.
„A népek között kulturális különbségek vannak, s ezek között minőségi sorrendet lehet felállítani” – hangzik a politikus-közíró másik kétségbeejtő tételmondata. Debreczeni József az alig létező, forráshiányos roma történetírás „tényei” között talál – Bencsik Gábor és Pokol Béla, valamint a kommunista rendszer cigánybűnözés-szakértőinek ide vonatkozó írásai között – olyan megállapításokat, amelyek alátámasztják a fenti – mellesleg politikailag inkorrekt (értsd: hazug és sértő) – verdiktet. Hogyan is lehetne az egyik nép különb a másiknál?
De éppenséggel az alternatív Nobel-díjas Bíró Andrást is idézi például a „smekeriáról” (az állítólag a Balkánról hozott huncutságról) szólva, ami szerinte a roma nép egyik vonása, és ugyanolyan létező dolog, mint a székely góbéság. (Hát, hacsak úgy nem...) Végső soron – egy egész népre vonatkoztatva – megtalálja a cigány etnikum rendellenességeit (vagy ősbűnét), amelynek terheit minden romának és nem romának viselnie kell. Vagyis hogy, mint tudjuk, a cigányok az egyik napról a másikra élnek, korán és túl sok gyereket szülnek, lopnak-csalnak-hazudnak, nem megbízható munkavállalók – és így tovább.
„A szociokulturális örökség – írja Debreczeni – persze nem Istentől elrendelt valami, változtatni lehet rajta. De a változtatás első feltétele az, hogy tudomásul vegyük, hogy szembenézzünk vele.”
Én ennek éppen az ellenkezőjét javaslom. Nevezetesen azt, hogy különböző rossz vagy hátrányos emberi tulajdonságokkal ne ruházzunk fel önkényesen egy vagy több – esetleg közös származású, anyanyelvű, vallású vagy foglalkozású – állampolgári csoportot Magyarországon, mert akkor azonnal a legócskább sztereotípiák – egyszerűbben szólva hazugságok – foglyaivá válunk. Egyik napról a másikra élni egészen biztosan nem valamiféle történelmi örökség elsősorban, hanem egyrészt a legkülönbözőbb származású szegény családok kényszere, másrészt egyes emberek rossz tulajdonsága, könnyelműsége. Nem igaz, hogy – úgy általában véve – a romák lopnak-csalnak-hazudnak (A „cigánybűnözésről” címmel magam is hosszabban írtam néhány éve), és valószínű az is, hogy a cigányok átlagos gyermekvállalása akár egészen normális is lehetne, ha nem az átlagos és lehangoló magyarországi népszaporulattal hasonlítanánk össze. Magyarországon is – akárcsak az egész világon, Bangladeshtől Szomálián át Amerikáig – mindig a legszegényebb néprétegekben születik a legtöbb gyerek, és ennek vajmi kevés köze van a családi pótlékhoz, mint azt sokan, köztük Debreczeni is, feltételezik. (Sőt, ha hívő lennék, azt mondanám: ez a Jóisten rendelése avégett, hogy próbára tegye a népeket a szeretetre – a társadalmi szolidaritásra – való képességből. De hát nem vagyok hívő.) Megjósolom: a családi pótlék visszaalakításával fizetési pótlékká (azaz a munkanélküliektől való megvonásával) és a rendszeres szociális segély megszüntetésével nem kevesebb, hanem több gyerek fog születni a legszegényebb családokban.
Nem hiszek abban, hogy minőségi sorrendet lehetne felállítani kulturális szempontból az egyes etnikumok között, és abban sem, hogy a ma Magyarországon élő romák életviszonyait valamiféle történelmi meghatározottság determinálná. Ismerek számos diplomás cigányt, orvost, ügyvédet, tanárt, állatorvost, sőt brüsszeli európai parlamenti tisztviselőt is, akiknek az élete semmiben sem különbözik más középosztálybeli honpolgárokétól, és számos nem cigány származású szegény embert, aki cigány telepen lakik, és osztozik a romák sorsában. Olyannyira, hogy maga is cigánynak számít. Miféle történelmi szociokulturális örökség ez? Másfél évvel ezelőtt ózdi cigány középiskolások, az Ámbédkar gimnázium diákjai között rögtönzött felmérést tartottam, és alig találtam olyan tanulót, aki ne tudna a felmenői között legalább egy nem cigány nagyszülőt vagy dédszülőt, de többen voltak olyanok is, akik – talán nem egészen politikailag korrekt módon – magukat „korcsnak” nevezték, lévén, hogy félig cigány, félig nem cigány származásúak.
S ha már a korrekt beszédnél tartunk: a szó jelentése: „pontos, hibátlan (kifejezés); kifogástalan, feddhetetlen (jellem); törvényes, megengedett (eszköz)”. Semmi gúnyolnivalót nem találok benne még akkor sem, ha persze lehet vitatni, hogy melyik beszéd pontatlan vagy sértő, és melyik nem az. De azon gúnyolódni, ha egy közember – politikus vagy publicista – igyekszik lealacsonyítás nélkül beszélni ember- és honfitársairól, egyáltalán nem píszí, a legkevésbé sem korrekt dolog. Debreczeni szerint „…nem tűrhető, hogy [a politikai korrektség] szabályait önjelölt cenzorok diktálják, s a valóság eltagadásához vagy a többség érdekének semmibe vételéhez vezessen”. Cenzúrázni azonban csak az állam tud, a tiszta beszédről való vita nem cenzúrázás. Állampolgári és emberi jogi értelemben pedig a romák a többséghez, a többi honpolgár és a többi ember közé tartoznak.
Úgy gondolom, minden egyes honfitársunk, köztük a romák mai szociokulturális állapotát is mi magunk hozzuk létre naponta azokkal az életfeltételekkel – az elszegényítéssel, a korlátozott tankötelezettséggel, a szegregációval és legfőképpen a két és fél évtizedes semmittevéssel –, amelyek külön-külön is lealacsonyítják és kriminalizálják a politikai értelemben vett nemzet egyébként is presztízshiányos tagjait. Nem érdemes ezt sem valamiféle egzotikus történelmi örökségre, ahogy Setét Jenő írja a hvg.hu-n, Az Amazonas cigányainak vademberi mentalitására fognunk, sem a társadalmat és a gazdaságot valóban felforgató és újjáteremtő globális kapitalizmusra.*
A saját egyéni sorsáért – a lehetőségei függvényében – minden egyes honpolgár felelős. Többször írtam már róla: az úgynevezett „pozitív diszkriminációval” (affirmative action), azaz a származás alapján nyújtott előnyök és kvóták politikájával sem értek egyet, mert az a romák közül nem a leginkább rászorulókat, hanem – a kvóták beteltéig – a legkevésbé rászorulókat kedvezményezné. (Ahogyan ezt, ha felületesen is, de magam is tapasztaltam az amerikai Georgiában, Atlantában a kedvezményezett fekete, afroamerikai vállalkozásokat és a hatalmas, magára hagyott, kábítószerrel és bandabűnözéssel fertőzött külvárosi gettókat látva). Az egyéni sorsunkért – az esélyeink arányában – felelősek vagyunk, és helyes, ha mindenkit ugyanazzal a mércével mérünk, és ha mindannyiunkra ugyanazok a törvények vonatkoznak.
De az ország jövőjéért, a társadalmi – nem roma, hanem az egész országra kiterjedő – integrációért, az esélyek egyenlőségéért, a tudás alapú társadalomért és a szegényekkel való szolidaritásért nem a kisebbségnek vagy a többségnek, hanem a politikának kell vállalnia a felelősséget. Én azt szeretném, ha ezt a Demokratikus Koalíció alelnöke látná be az elsők között.
* A szerk. megj.: Debreczeni József egyébként válaszolt Setét Jenőnek a hvg.hu-n: Setét Jenő haragszik.
Hell István, közíró
Írásai a Galamusban:
– Háromszáz év cigányul – Bari Károly válogatása
– Csak a szél
