John McCain – más metszetben

• Nyomtatás

Részletek

Napi apró

2014. december 04. csütörtök, 06:14

Aczél Endre

Ha eltekintünk attól, hogy vajon Putyint vagy Orbánt billogozta-e meg John McCain szenátor a „neofasiszta diktátor” minősítéssel, a veterán politikus szenvedélyes – és tárgyában eredménytelen – megszólalása szolgált néhány érdekességgel.

Most először hallottam, hogy 70 százalék–30 százalék. Illetve nem először, mert a honi suttogás szerint vezető pártjaink mindig ilyen arányban osztoztak az autópályaépítés bevételein. Aki hatalmon volt, annak jutott a több. De arról nem volt hivatalom tudni, hogy egy régebbi amerikai szokás szerint az elnök 70 százalékban jelölt hivatásos diplomatákat és 30-ban politikai kegyenceket nagyköveti posztokra. Ezt McCain idézte föl sértetten, mondván, hogy Obama idejében a 30 százalék 50 fölé emelkedett.

Nem ok nélkül beszélt erről, hiszen Colleen Bell politikai kinevezett. Kicsit elállt a lélegzetem, amikor McCain felidézte, hogy a hölgy mint sikeres producer közel 3 millió dollárt „nyomott bele” Obama kampányaiba. (Ez ott nyilvános adat.) És elég szomorúan hallgattam, hogy az immár jóváhagyott budapesti nagykövet még a tájainkon se járt soha, a nyelvünket, a történelmünket nem ismeri, kül- és biztonságpolitikai előélete/tapasztalata/ismerete nincsen etc. De! McCain szenátor nem leleplezni akarta Colleen Bellt, hanem elmondani – többször elmondta –, hogy Magyarország fontos és kritikus ország: ilyen helyre nem egy tökéletes outsidert kell küldeni, hanem egy profit. (Tőle Bell nyugodtan mehetett volna valamelyik karibi országba, akkor ki sem nyitja a száját.)

Ehhez annyit, hogy azok a hölgyek, akik nagyköveti minőségben képviselték az Egyesült Államokat Magyarországon (utoljára April Foley és Kounalakis), szintén nem tudtak – kezdetben – többet rólunk, mint amennyit Colleen Bell fog, tehát semmi ok az aggódásra. Az amerikai külszolgálat jól meg van szervezve. Andre Goodfriend nem a szerencse fia: azért volt második ember (és már egy éve ügyvivőként első), mert ő irányítja a követség hatalmas apparátusát. Az amerikaiaknál, ha politikai kinevezett a nagykövet, mindig a második ember irányít, mert ő az összekötő kapocs a célország és a külügyminisztérium illetékes részlege között. Ő az, aki reprezentáló főnökének a táncrendeket és a sillabuszokat megírja, s vélhetően Colleen Bell idejében is így lesz. Ha nem Goodfriend, akkor jön helyette más: tapasztalt diplomata, helyismerettel és nagy technikai tudással.

Voltak ugyan Budapesten hiperaktív nagykövetek – például Mark Palmer, de néhány elődje is –, de ez akkor volt, amikor Magyarország (a Kádáré) kiemelt érdeklődési területnek számított. Azóta leértékelődött. Betagozódott a NATO-ba, egy lett a sok közül, és mint a sokak egyike, sok bajt nem csinált.

Engem az ragadott meg McCain szózatában, hogy ő felértékelt minket. Kábé úgy beszélt Orbánról, mint egy fertőzésről, egy ragályról, amelyik – lévén NATO-tagról szó – terjeszkedéssel fenyeget. Innen nézve kristálytiszta az, amit előadott. Ilyen helyre profi, sőt szuperprofi való, nem egy szappanopera-producer, „noha a magyarok szeretik a tévét” (kegyetlen irónia).

McCain drámai hangon sürgette szenátor-társait, hogy ne szavazzák meg Colleen Bellt. Persze megszavazták, mert arrafelé is úgy mennek a dolgok, mint az unióban: a két nagy párt eleve „levajazza” a döntést – ez a tied, ez az enyém, ha nem szavazod meg az enyémet, én nem szavazom meg a tiedet. Juncker és sok EU-biztos (közöttük Navracsics) is simán elbukhatott volna, ha nincs előzetes alku. De van, és ez nem is föltétlenül amerikai találmány. A kétpárti osztrákok például évtizedek óta lezserül osztozkodnak az ilyen-olyan posztokon, és a kisebb szünetek dacára nem mentek tönkre. Neked is, nekem is, te is jól jársz, én is. Colleen Bell ennek a paradigmának köszönheti, hogy Budapestre jöhet, és tetszés szerint költheti a sok-sok pénzét partikra, vacsorákra, ebédekre, rendezvényekre, mert bármilyen kínos is ez, „munkáltatói” az ilyesmit nem finanszírozzák. Biztosan lehetett volna alkalmasabb embert is találni budapesti nagykövetnek, de olyat kevésbé, aki kirázza a zsebéből ennek a nem épp olcsó állásnak a költségeit. Én még szegény amerikait nem láttam a Zugligeti úti rezidencián, és mind közül a legszórakoztatóbb George Bush idős nagybátyja volt, akinek volt szerencsém asztaltársa lenni egy vacsorán, és (újoncként) egyetlen dolog érdekelte: hova, melyik étterembe érdemes menni errefelé? Egyetlen politikai kérdése sem volt – legalábbis hozzám.