Tocqueville a „győzelmi mámorról”
- Részletek
- Napi apró
- 2014. november 26. szerda, 06:12
- Ádám Péter
Alig két nappal azután, hogy Napóleon Bonaparte Lajos sikeres referendummal hagyatta jóvá a Második Császárságot, Alexis de Tocqueville így ír 1852. november 24-én kelt levelében barátjának, az államcsíny után börtönbe vetett Louis de Lamoricière-nek (1806–1865):
„Amíg ez az ember […] fel nem ért a jólét meg a hatalom csúcsára, amíg el nem söpört az útból minden ellenállást a legártatlanabb ellenzékiségig bezárólag, és amíg a hatalom birtokosai és porkolábjai le nem vetettek magukról minden féket, addig nem tudhattuk, hogy mit forgat a fejében, és hogy mire képes. Mindig is világosan láttam: ami rossz csak van ebben az emberben meg a rendszerében, kizárólag ekkor kaphat szabad utat, ekkorra fullad ki a tömegek lelkesedése, és ekkor szembesül az új rendszer a komolyabb nehézségekkel meg az igazi veszedelmekkel. Lehet, hogy az utca embere mindezt nem veszi észre, de a valóság ettől még valóság marad. Tapasztalatból tudom: egy ember, párt vagy uralkodó akkor lép a bukás útjára, amikor azt hiszi, végre legyőzte ellenfeleit, és már csak élvezni akarja a diadalt. Korábban csak ellenfeleivel volt elfoglalva; de ettől fogva már önmagával, saját indulataival, előítéleteivel, győzelmi mámorával, téveszméivel és meggondolatlanságával van dolga. Ezúttal sem lesz másképp. Mert a legjobb akarattal se tudom elképzelni, hogy ez a korlátlan és ellenőrizhetetlen hatalommal rendelkező kormányzat, amely – élén egy maroknyi kalandorral és csirkefogóval – immár nem számíthat a nemzet legügyesebb, legbölcsebb és legbecsületesebb részének támogatására, kellőképp felkészült és valamennyire is tartós legyen…”
(Tocqueville, Lettres choisies. Souvenirs, 1814-1859, Gallimard, coll. „Quarto”, Paris, 2003.)
