A másik emlékmű
- Részletek
- 2014. november 16. vasárnap, 04:21
- Huszár Ágnes
2014. november 14-én a Trefort-kertben felavatták azt az emlékművet, amellyel az Eötvös Loránd Tudományegyetem, az ELTE (akkori nevén: Pázmány Péter Tudományegyetem) emlékezik a zsidótörvények következtében munkaszolgálatosként, koncentrációs táborokban, vagy katonaként, civilként elpusztult hallgatóira és oktatóira.
Ezzel végre méltó emlékhelyet kaptak a hetven éve meggyilkoltak: tudósok és tudósjelöltek, tanárok, lelkészek, rabbik és kétkezi munkát végző emberek. Mindazok, akiknek egyetlen vétkük az volt, hogy rossz helyre születtek, vagy egy baljós pillanatban már nem állt mögöttük „az angyal karddal” (Radnóti Miklós). Ezzel a gesztussal lényegült át a véges és töredékes egyéni és társadalmi emlékezet a kulturális emlékezet monumentumává. Ahogy Aleida Assmann fogalmaz, „a kulturális emlékezet előfeltétele az emlékek és tapasztalatok anyagi adtahordozókon való rögzítése. Jelek és szimbólumok, szövegekbe és képekbe való formálás nélkül nincsen kulturális emlékezet”.*
Az emlékmű kivételesen gazdag asszociációs mezőket megmozgató tárgy: 280 méter hosszú és egy centiméter vékony bronzcsík, amely végigöleli a Trefort-kert épületeit. A téglák közti résből, a fugák helyéről csillognak elő a nevek és az adatok: a születés és a halál dátuma, helye, néha a foglalkozás. Mint György Péter egyetemi tanár, a Trefort-kerti Emlékműpályázat bírálóbizottságának tagja elmondta, legfőbb céljuk az emlékműállítással az egyetem történetének teljessé tétele volt, hiszen „ami a második világháborúban történt, mintha elkerülte volna a figyelmünket. Az emlékhely felavatásával az egyetem egy kötelességszegést hoz helyre.”
Az emlékmű maga kivételes vizuális metafora is: ahogy körülöleli, felövezi, keretbe fogja az épületeket, jelzi, hogy egy intézmény nem pusztán létesítmények együttese. Az ELTE-t azok tették az ország egyik legjelentősebb oktatási és tudományos intézményévé, akik alapították, akik tanítottak, tanultak benne. Ők, köztük az a százkilencvenkilenc ember, akinek a neve a bronzcsíkon olvasható, az ő szellemük hozta létre az egyetem közös szellemiségét.
Az ELTE a holokauszt és a második világháború alatt életüket vesztett áldozatainak, oktatóinak és hallgatóinak emlékműve (részlet) a Bölcsészettudományi Kar kampuszán – MTI/Soós Lajos
Az avatási ünnepségen az egyetem mai és régi hallgatóin és oktatóin kívül megjelentek neves hazai és külföldi közéleti személyiségek, ott volt Ilan Mor, Izrael magyarországi nagykövete és André Goodfriend, az Amerikai Egyesült Államok ideiglenes ügyvivője is.
Az ünnepség kezdetén Molnár Piroska felolvasta Darvasi Lászlónak magához az emlékműhöz intézett szavait. A legfiatalabbként köszöntötte az alkotást, de megemlékezett olyan társairól is, amelyek „torzszülöttként jöttek a világra”. A Szabadság téri emlékmű olyan próbálkozásnak a képi megformálása, amely „milliárdos kiskertté retusálja a jelent”. Azoknak, akik ilyent tesznek, „a múlthoz nincs közük”.
Balog Zoltán EMMI miniszter méltó módon emlékezett meg a bronzcsíkon „kivétel, különbségtevés nélkül” felvésett nevek mögött álló életekről. Dezső Tamás dékán pedig az egyetem nevében megkövette azokat a hallgatókat és oktatókat, akiket annak idején a zsidótörvények következtében „méltóságukban megsértettek”.
Ezután a jelenlevők a falak mellett haladva hangosan felolvasták a bronzcsíkra vésett neveket, jelezve, hogy ez az emlékmű megszólítja, közös cselekvésre ösztönzi a feléjük fordulókat. Olyan nevek hangzottak fel újra a Trefort-kert fái alatt, amelyeket talán már évtizedek óta nem mondott ki senki. Olyan emberek neve, akik névtelen sírokban nyugszanak, akiknek hamvait krematóriumok előtt szórta szét a szél. Akik csak most, haláluk után hét évtizeddel váltak az egyetem, a gyászát méltósággal viselő alma mater saját halottaivá.
* Aleida Assmann 2006., Der lange Schatten der Vergangenheit. Erinnerungskultur und Geschichtspolitik. C. H. Beck, 235.
