A Die Presse a Motel című színházi előadásról
- Részletek
- Szemle
- 2014. október 27. hétfő, 04:22
- (hj)
A Die Presse című konzervatív bécsi lap „Motel” zombiknak, gyilkosoknak és mindenféle őrületnek címmel közölte Norbert Mayer cikkét.
A Motel című, fantáziadús. óriási tempóban előadott darab pénteken, a grazi Schauspielhausban a végső szakaszban teljesen elszabadult. Dexter Waughin író, a Stefan Suske által kiválóan alakított színpadi figura a színpad szélére lép, és elmagyarázza a közönségnek szövege fortélyait. Ekkor fent, az emeleten élénk tiltakozás hallatszik: a Thomas Frank által alakított recepciós azt állítja, hogy Dexter csupán az ő, Güll Ebrudalsson kéziratában létező alak. Mindennek tetejébe a poénokban precízen játszó színész további szerepeket is alakított. A szerzőség feletti vita azonban az abszurd ötletekkel teli, a zenében és mozgásban is változatos este metalogikai csúcspontja.
Túl lehet-e még tenni ezen a totális határtalanságon? Igen. A Motel valódi szerzői is áttörik a negyedik falat: a magyar Vinnai András és Bodó Viktor – az utóbbi ráadásul a Grazban tartott ausztriai ősbemutató rendezője – a karzatról magának követeli a szöveget, de az is lehetséges, hogy a színészek ezeket a szerzőket idézik. Ezt követen aztán sorozatban jelentkeznek a többi szereplők a nézőtérről, közülük ketten a közönséget animálják a „Garussia” című himnusz eléneklésére. Felszólítanak nőket és férfiakat két kórus alakítására, amely a szerzők viadalát tiltakozással vagy egyetértő mormogással kíséri: „Garussia, ragadd meg kardodat!”. Kiáltványok hullnak a magasból. Röviden: a szünet nélkül, 140 percen át játszott előadás nem hagy teret a szürkeségnek, sok néző örömmel vesz részt a finálé végső szórakozásában.
Kis fordulat. De miről is van szó Vinnai és Bodó e korai művében, amelyet már 2003-ban írtak, Harold Pinterre támaszkodva, és akkor mutattak be Budapesten? Az ő moteljuk lepukkant műintézet. Hanna Penatzer a szocialista realizmus díszpéldányát állította a színpadra. A személyzet passzív ellenállásban leledzik, néhány fura vendég (Franz Xaver Zach különös kamionosként, Evi Kehrstephan titokzatos hölgyként és Nóra Rainer-Micsinyei komikus szerepekben) suhan át vagy dobog az előcsarnokban. Az igazgatónak azonban van egy élénkítő ötlete. Beismeri, hogy a főútvonalon a főváros felé mutató táblát elfordított ide, a motelja felé.
Az akció sikeres. Kalandos vendégek érkeznek, köztük három elragadóan játszó bérgyilkos, aki folyton eltéveszti a szobákat, és hajlamos az öncsonkításra. Úgy tűnik, mintha Quentin Tarantino Pulp Fiction című filmjéből tévedtek volna ide. Egy egymás kínzó pár (Kárpáti Pál és Bach Kata) zombimotívumokat hoz, egy szobalány, több házi munkás és pincér asszisztál a thrillerhez.
Az ember alig hiszi el, hogy mindössze 15, a Szputnyik Hajózási Társasághoz tartozó, illetve grazi színésze testesíti meg ezt a rengeteg szereplőt. Ugyanis amikor a színpad fordul, még egy kalandos kutatócsoportot is alakítanak, amely tudatmódosító manipulációkkal foglalkozik. Kísérleteik félresikerültek, és most menekülnek, mint holmi megzavarodott bűvészinasok, miközben terjed az őrület, babiloni beszéd kezdődik: a néhol megcsonkított német és magyar nyelv mellé még cirill feliratok és dadogás jön. Hangszórókon hangokat játszanak be, amelyekhez a szereplők szinkronban mozgatják a szájukat, hasonló módon adnak elő operaáriákat, popszámokat és slágereket is, miközben néha hirtelen elnémulnak.
A rendezés emellett hatásosan él rövid videobejátszásokkal. A forgószínpad közben felgyorsul, és minden szobában kalandos dolgok vannak. Végül mészárlás következik, végtagokat fűrészelnek le, a dühöngő szállodaigazgató egy fényes páncélban pompázó lovagot rövidít meg egy fejjel egy hosszú kard segítségével. Mit mond ez nekünk? A mélyebb értelme alighanem ez: a színház lehet végtelenül szórakoztató. Ezt mutatja a befejezés is: a díszletek felemelkednek, és mögöttük minden üres.
Csupa illúzió. A két együttes, amely 2006 óta működik együtt Bodó rendezéseiben, jól alkalmazkodik egymáshoz, különösen komédiában. A budapestiek több anarchiát, mozgást és trágár kiabálást hoznak, a graziak valamivel békülékenyebben a közönség kedvence imázst ápolják. De mindannyian örömmel hagyják magukat megfertőzni az illúzióktól, amelyek jelen esetben hallucinációk is. Az időzítés kezdettők fogva pontos, legfeljebb az ismétlési kényszer lehet kritizálni, amely aztán a túlzás eltúlzásához vezet. Bodó mindent egybevetve az erősségeit játssza ki ebben a szemtelen rendezésben. Ez az előadás élénk, mentes a félelemtől és kellemesen könnyed.
