A „versenyképes keresztény”
- Részletek
- Napi apró
- 2014. október 22. szerda, 06:33
- Aczél Endre
Szijjártó Péter külügyminiszter Presse-interjújában igazi gyöngyszemre akadtam. Idézném: „De azt mondjuk: a mi demokráciánk keresztény, Európa keresztény kontinens. Minél inkább eltávolodunk keresztény gyökereinktől, annál rosszabb lesz a helyzetünk. Európának újra keresztényebbé kell válnia, hogy visszaszerezze versenyképességét.”
Magas a labda, de miért ne ütném le?
Kedves ifjú barátom! Olyan nincs, hogy „keresztény demokrácia”. A német CDU (Kereszténydemokrata Unió, katolikusok és protestánsok gyűjtőpártja) például azon a nézeten van, hogy „a keresztény hitvallásból politikai cselekvés nem következik”. (A néhai Szabó Iván pénzügyminiszter személyes közlése.) Kereszténydemokrata pártok ugyan számosak vannak, de én soha, egyikőjüktől (németektől, olaszoktól, spanyoloktól továbbá a bizánci kereszténységhez tartozóktól) soha, de soha nem hallottam, hogy a demokráciájuknak „keresztény gyökereik” lennének. Ilyesmi még az Egyesült Államok alapító atyáinak se jutott eszébe, noha ők is hibátlan keresztények voltak. (Istenben hiszünk – ez volt a hitvallásuk.) De ha már valóban vannak „keresztény gyökerek”, akkor legyen szabad utalnom a katolikusok csúcsteljesítményére, az inkvizícióra, vagy éppen a harmincéves háborúra, ahol katolikusok és protestánsok kiirtották a német népnek majdnem a felét. Igaz, még jóval azelőtt, hogy demokráciáról egyáltalán beszélni lehetett volna. De a „gyökerek” ott voltak. És milyen szép virágok nőttek ki belőlük a XX. századra?! A tömegggyilkos dél-amerikai katonai diktatúrák például: a brazil, a chilei, kivált az argentin. És vajon hiányozhat-e egyetlen kolumbiai vagy mexikói drogbáró a vasárnapi miséről? Kétlem.
A modern demokráciák megszületésében a keresztény hit az égadta világon semmilyen szerepet nem játszott, már csak azért sem játszhatott, mert idő múltán hinduisták, buddhisták, sintoisták, sőt imitt-amott moszlimok is példaszerű demokráciákat hoztak létre és működtetnek mind a mai napig.
Ugyan mit ért ifjú külügyminiszterünk – a kereszténydemokrata partnernek való átlátszó benyaláson kívül – hogy távolodunk keresztény gyökereinktől? Túl sok az ateista, kevés a templomjáró? Térítse meg őket! (A magyar népesség legfeljebb 10 százaléka gyakorolja rendszeresen a vallását. Egyházi esküvőt tart, megkeresztelteti a gyerekét, aztán annyi. Tisztelet a kivételnek: a templomnak a közelébe se megy, legfeljebb falun, ahol egymást lesik az emberek, és az istentisztelet is csak arra jó, hogy utána kocsmázni lehessen.) Továbbá: érje el, hogy a középkori rítus szerint tíz falu építsen egy új templomot, ha hiány volna belőlük, de momentán trafikból nincs elég. Még továbbá: sok a homoszexuális, leszbikus és mindenféle deviáns alak? De hát az isten szerelmére: ezek java jó keresztény vagy az akar lenni, és Ferenc pápa éppen most öleli őket vissza a legszebb keresztényi erény, a tolerancia nevében!
Kevésbé frivol hangütésben: azok a hajdani politikai nagyságok (Schuman, de Gaulle, Adenauer), akik létrehozták az európai integrációt, még véletlenül se azért tették, mert „keresztény tömböt” óhajtottak volna teremteni Nyugat-Európában, hanem azért, mert háborúk helyett (az I. világháború összes hadviselője – Törökországot leszámítva – keresztény volt), békét, egyetértést, gazdasági együttműködést akartak. (Adenauer történetesen gyűlölte a porosz protestánsokat, örült is, hogy az NDK-ban ragadtak.) Politikusok voltak, nem „keresztények”, még ha templomjárók voltak is olykor. De biztos hogy nem a papjaiktól, a papjaikból merítettek, akiknek sejtelmük sem volt a politikáról.
Minden tortán van egy hab. Ezt Szijjártó akkorára fújta, hogy a lélegzetem elállt. Direkt összefüggést teremtett a keresztény gyökerekhez való visszatérés és az európai versenyképesség visszaszerzése között. Namármost, túl azon, hogy a hit és a versenyképesség körülbelül olyan kapcsolatban van egymással, mint a csizma és az asztal, ezt egy olyan külügyminiszter állította, aki a „keleti nyitás” orbáni főmegbízottja, s ha mással nem, a saját szemével látta, hogy kik a versenyképesek. Nem épp a keresztények. A kínaiak, az indiaiak és a törökök. Maga Orbán mutatta fel a példaképeit. Ép ésszel el lehet képzelni, hogy ha mi keresztényebbek leszünk annál, mint vagyunk – bármit jelentsen is ez, én például fokozatokról nem tudok –, akkor egyik napról a másikra versenyezni fogunk a kínaiakkal? A kutatás-fejlesztés, az innováció, az okos oktatás, a tőkeerő, a marketing etc. nem számít, csak a hit? Avagy: létezik olyan, hogy mindez keresztény köntösben jelenjék meg? Önmagában attól, hogy valaki „mélyen” keresztény, máris versenyképesebb?
Ekkor marhaságokat csak Orbán külügyminisztere tud mondani vagy sugallni. Árulkodik a szellemi nívójáról. Több mondanivalóm nincs.
