Vagyonosodás akkor és most
- Részletek
- Napi apró
- 2014. szeptember 28. vasárnap, 06:21
- Aczél Endre
Ha az ember a nyolcvanas években végigsétált a budai lankákon, látott már néhány csinos társasházat, s ha eléggé bennfentes – azaz „jól informált” – volt, azt is tudhatta, hogy ezek a házak potom pénzért beszerzett tanácsi telkeken épültek. A telkekhez pedig olyképpen lehetett hozzájutni, hogy a tulaj vagy a tulajok be voltak kötve a pártállam ilyen-olyan befolyásos személyiségeihez, lett légyen miniszterekről, miniszterhelyettesekről, tanácselnökökről szó. A „dolog” telefon útján működött: a kérelmező – képviselő, művész, diplomata, szállodaigazgató, élsportoló, mondjuk – megkereste azt, akihez be volt kötve, az meg „letelefonált”. (Nekem nem volt ilyen szerencsém. Még telefonvonalat se kaptam.)
Mindezt nem minden él nélkül mondom, mert ez volt a legnagyobb szerzemény, amelyhez annak idején „vagyonilag” hozzá lehetett jutni. Persze sokat hozhatott egy gebin, egy GMK meg mindenféle „maszekolás”, de az általam említett üzlet kicsit többet. A Kádár-rendszerben tényleg olcsóbb volt az Unicum meg a kaja az aligai pártüdülőben vagy Őszödön, mint bárhol másutt; volt ezerféle borítékon kívüli juttatás (üdülés, utazás, mind módjával), aztán a korona gyöngye, a telek – de a rendszer pénzhez, készpénzhez nemigen segítette a gyámolítottjait. Ez a lényeg.
Tehát a ma is élő veteránok csak irigységgel tekinthetnek az ifjú Szijjártó Péterre, továbbá Rogán Antalra, Kósa Lajosra és társaikra, akik viszont olyan készpénzvagyont halmoztak fel, hogy attól mindenkinek tátva marad a szája. Nota bene: én az elmúlt 20 évben még nem láttam politikust (két-három balekot leszámítva), aki a képviselőségben vagy a miniszteriális pozícióban elszegényedett volna. Épp ellenkezőleg: megint csak pár kivételtől eltekintve mind meggazdagodott, lett légyen bármelyik párt embere. A fedél nélküliek nem közülük verbuválódnak. A politika ma jó üzlet Magyarországon.
Valami firnyákosság azonban mindig kell ahhoz, hogy valaki 100 egységet keressen és 120-at tegyen félre belőle. Ennek is van előzménye. Emlékszem, hogy a Népszabadság a 70-es években lebuktatott egy diplomatát vagy külkereskedőt, aki az akkori időkben fantasztikus összegért (az átlagfizetés háromszorosáért) adta ki a lakását a Coopturistnak, amely aztán továbbadta vidéki „vendégmunkásokat” alkalmazó és munkásszállással nem rendelkező vállalatoknak. Mindenki jól járt, de legjobban a tulaj, akinek a külföldi lakását és a lakás rezsijét is az állam fizette. Na, ő aztán igazán elmondhatta, hogy a jövedelme 100, de ezt minimum megduplázza azzal, hogy kiadja hátrahagyott budapesti lakását – amit egyébként a törvény nem tiltott. Csak a kommunista erkölcs, amelynek nevében a Népszabadság kardot emelt. Ma már kacagunk ezen.
Nem mondanám, hogy a Szijjártó-féle vagyonosodás, napjaink vezető témája, senkit sem érdekel – épp ellenkezőleg –, de arról mindenkit biztosíthatok, hogy egy fiatalember (ma miniszter) példátlan gazdagodása az illetékes magyar hatóságok egyikét sem fogja megmozdítani. Legföljebb lesz egy adag szócséplés a parlamentben. De se rendőrség, se ügyészség, se NAV. Egyik szervezet sem, amely rendkívül aktív volt például a szocialista Simon Gábor ügyében.
Kár, hogy apáról fiúra száll a mondás: „ezek ugyanazok”. Pedig nem. Rövid leszek: egy nómenklatúra-tagnak a Kádár-rendszerben mindenhez hozzá lehetett jutni, csak (kész)pénzhez nem. Arra vigyázott a Legfőbb Hatalom. A demokrácia egyik áldása, hogy az Unicum mindenkinek ugyanannyiba kerül ma, nincs kivétel, viszont egy közepesen jó politikai pozícióban annyit lehet lopni (kizsarolni, szerezni), amennyit csak az illető akar. Ha jól van bekötve.
Még a Kádár-világban mondta nekem egy okos ember: ha valakit le akarsz buktatni, van egy biztos recept. Rá kell varrni az illetőre a „hűtlen kezelést”. Olyan nincs, hogy valakin ne találjanak egy kis foltot, ha akarnak. Vett egy ceruzát 10 forintért, holott ötért is megvehette volna. És amilyen érdekes ma az élet, fideszes politikusok (meg az MNB elnöke) tömegével vesznek 10-ért olyasmit, ami ötért is megvehető volna, viszont eladnak ötért olyasmit, ami tízet ér. A különbözet vagy annak jelentékeny része, vélem én rosszindulatúan, a megfelelő zsebekben landol. És hallott már valaki olyat, hogy bármelyiküket is perbe fogták volna? Ilyen csak a „túloldaliakkal” eshetett meg.
