rss      tw      fb
Keres

Csillag István











A G-7 e heti vendége Csillag István közgazdász


Csillag István közgazdász


A rovatról


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Mesevilág…




A Hófehérke nem tartozott a kedvenc meséim közé. Igaz, nagyon szerettem a mellékalakokat, a törpéket, mert saját tulajdonságaimat – kivéve Szundi – láttam bennük külön-külön megszemélyesedni. Az is igaz, hogy szeretem, ha jó a vége valaminek, más szóval katarzisélményben van részem, de csodákban – mint amilyen a Hófehérke üvegkoporsóját cipelő törpék botlása nyomán kiköhögött mérgezett alma – nem, csak a csodákért folytatott kemény munkában hiszek.

Azt sem hiszem, hogy valakinek csak rossz tulajdonságai lennének. Ezért mindig azt kérdeztem, hogy vajon milyen személyes tragédia hatására veszítette el gátlásait, szinte minden emberi vonását a Gonosz Mostoha, mitől vált ennyire gonosszá. Gyerekkori kíváncsiságom kérdése: „Mitől lett gonosszá?” felnőttként már sokszor volt aktuális, de a Hófehérkéből közismert mondókával: „Tükröm, tükröm mondd meg Nékem…” csak az utóbbi hónapokban kapcsolódott össze.

Már a névváltásra is fel kellett volna figyelnem, hiszen a „Szövetség” annyira emlékeztet a szabadság, egyenlőség, testvériség, azaz a francia forradalom eszmeiségének terjedését megállítani akaró Szent Szövetségre. Ráadásul a Szövetséghez társuló keresztények meghozták az addig hiányzó szent jelzőt is.

Szóval amióta a Szent Szövetség kormányozza hazánkat, a „Mitől lett gonosszá” kérdéshez társulva egyre gyakrabban jut eszembe a mese visszatérő refrénje, a „Tükröm, tükröm mondd meg Nékem”. Először akkor, amikor a Bajnai-kormány a Szent Szövetség javaslatát saját elképzelései fölé emelve létrehozta az államháztartás átláthatóságán és takarékos vitelén őrködő Költségvetési Tanácsot (KT), és vezetésére garantáltan a kormány hátterét alkotó szocialistáktól és a csendestárs liberálisoktól megkülönböztethetően távoli, saját értékrenddel rendelkező, konzervatív értékeket valló személyeket kért fel. Már tavaly gyanakodtam, hogy a Szent Szövetség azért nem támogatja a Költségvetési Tanács létrehozását, mert mint az ördög a tömjénfüsttől, úgy fél a világos, letisztult, részrehajlástól mentes és tudományos érveléstől. Másodszor akkor ötlött fel bennem a „Tükröm, tükröm” mondóka, amikor a Szent Szövetség nem hagyta az Állami Számvevőszék (ÁSZ) évtizede üres elnökhelyettesi és a tavaly megüresedett elnöki székét betölteni egyetértésben kiválasztott, lehetőség szerint pártsemleges és szakmai professzionalizmusáról elhíresült személyekkel, inkább ellehetetlenítette hónapokra az ÁSZ működését. Harmadszor már kifejezetten összekapcsoltam a „Mitől lett gonosszá” és a „Tükröm, tükröm” mondást, amikor a hatalomba lépő Szent Szövetség első dolga volt, hogy az ÁSZ élére igazi pártkatonát, elnökhelyettesi székébe pedig, igazi osztályárulót ültessen. Egyre erősödött ama véleményem, hogy a Szent Szövetség nem akar – a tömjénfüstön túl – világosan látni, és kifejezetten meg kívánja akadályozni, hogy a korábbi működésük miatt hitelessé vált intézményektől a közönség hiteles véleményt várjon. Azaz nem csupán utolérni akarja a Hófehérke-mese Gonosz Mostoháját, hanem túl is kívánja szárnyalni. Mert a mostoha beérte azzal, hogy csak személyes használatú tükre a neki tetsző képet mutassa, de a Szent Szövetség az ország számára hiteles mércét jelentő tükröket is a saját képére igyekszik formálni.

A „Mitől lett gonosszá?” és a „Tükröm, tükröm” újabb példája volt a Magyar Nemzeti Bank (MNB) lejáratására indított, a jegybank függetlensége elleni támadások sora, amelyben a tudományosnak látszó érvelésre* való hivatkozás mellett a jegybankelnök szerencsétlen magánvagyon-akcióinak kipellengérezése éppúgy szerepet játszott, mint a korábbi Fidesz-kormány idején meghatározott jegybankelnöki fizetés miatti hecckampány.

Nincs abban semmi meglepő, hogy a Szent Szövetséget nem csupán az bosszantja, ha elképzeléseit közgazdasági-pénzügyi összefüggések mentén, összhangzattani szempontból elemzik, hanem az is, ha a kinyilatkoztatást a Biblia szövegével vetik össze. A „Tükröm, tükröm…” és a „Mitől lett gonosszá?” újabb illusztrációja az Alkotmánnyal és az Alkotmánybírósággal létrehozott konfliktus. Ha a Szent Szövetség lépten-nyomon beleütközik az evilági Biblia, az Alkotmány kijelentéseibe, akkor először a Bibliát (akár Mózesig visszamenően), majd a Biblia magyarázatára felkenteket, majd az eddig ismert Biblia egészét „összetöri”, széttépi, eszközeitől megfosztja. A legújabbkori magyar mesevilág méltó befejezése: a Költségvetési Tanács ellehetetlenítése a 2011. évi költségvetési törvényjavaslathoz beadott szent szövetségi javaslat segítségével, amely a 825 milliós éves gazdálkodási előirányzatból mindössze 10 milliót hagyna meg. Ráadásul csak hab a tortán, hogy a pénz nagy részét az a közalapítvány kapná, amelyet – támogatási tevékenysége nemes céljainak ellentmondó gyakorlata miatt – még az ÁSZ is bírált. Ha a Költségvetési Tanács arra vetemedett, hogy tételesen és tudományos alapossággal elemezze és a nyilvánosság számára is bemutassa – létrehozásának célját megvalósítva és betöltve – a mindenkori költségvetési gazdálkodást, így a Szent Szövetség kormányáét is, akkor meg kell büntetni: el kell lehetetleníteni, ahogy a meséből tudjuk, össze kell törni.

A mese folytatódni fog. A hiú Gonosz Mostoha még százszor is felteszi a „Tükröm, tükröm...” kérdést, és a hallott vagy hallani vélt válaszok miatt hazánk minden tükrét össze fogja törni. (Pedig, tükröt törni – a néphit szerint – hét évig nem hoz szerencsét. De kinek?) Az ország hüledező polgárai ezerszer tehetik még fel a kérdést: „Mitől lett gonosszá?”, amíg a magyar liberális demokrácia üvegkoporsóját vivő törpék egyszer megbotlanak. Mert bár a törpéknek sok lábuk van, egyszer mégis megbotlanak.


* Ld. Surányi György: Téves diagnózis, téves terápia. Népszabadság. 2010. január 30.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!











Tűz van, babám




Egyre többen kérdezik tőlem, miért tartom továbbra is fontosnak, hogy hazánkban is minél előbb fizethessünk euróval, hogy eleget tegyünk az euróövezet szigorú követelményeinek, amikor az euróövezet országai egymás után kerülnek bajba, és lassan az is kérdésessé válik, lesz-e euró, mire a követelményeket teljesítjük. Ennek a rövid írásnak a tárgya nem az euró előnyeinek a taglalása, és nem is a Növekedési és Stabilitási Egyezmény – korábbi, némileg primitívebb változatának lánykori nevén: a maastrichti kritériumok – belső feszültségeinek és közgazdasági, pénzelméleti megalapozottságának a bírálata, hanem a közösség vállalásával szembeni magatartás hiábavalóságának a bemutatása. Csak a neobarbárok hirdethetik fennkölten, hogy új világrend van kialakulóban, hogy a szél keletről fúj és hazánknak most már nem érdemes jó fiúnak lennie a csapatban.

Válaszolhatnék a kétkedők kérdéseire azzal az egyszerű jogászi érvvel is, hogy amikor Magyarországot felvették az Európai Unióba, a csatlakozásról aláírt és kihirdetett egyezményben vállaltuk, hogy a belátható időben az euróövezethez is csatlakozunk, eleget teszünk a fizetési és pénzuniós követelményeknek is. „Pacta sunt servanda” – mondta már a római jog is, azaz a szerződéseket tiszteletben kell tartani, a szerződések szentek és sérthetetlenek. Persze, tudom én, hogy ebben hazánk sohasem volt élenjáró, a magyar polgárok is inkább bocsánatos bűnnek tekintik a vállalt kötelezettségek, az adott szó, a szerződések megszegését. A szószegés – mint dzsentri hagyomány – hódított a Noszty fiúk világában, de még abban a „szervezett felvilágban” is (ld. Magyar Bálint), amelyet az uralkodó politikai elit testesít meg. Teleki Pál miniszterelnök éppen a szószegés miatt tagadta meg, hogy ehhez az elithez tartozzon. A szószegés azonban nemcsak az arisztokrácia, hanem a plebejusok „kiváltsága” is, gondoljunk csak a tömeges adókerülésre.

Azt is tudom azonban, hogy csak abban a közösségben lehet megmaradni, csak az a közösség képes fennmaradni, ahol a jogbiztonság minimuma jelen van, ahol a közösség saját vállalt normáit a közösség tagjain is számon kérik, betartatják. A legegyszerűbb gazdasági munkaközösség (GMK) is akkor lehetett sikeres, ha a választott képviselő szigorúan, de megértően érvényesítette a GMK-tagokkal szemben a közösen vállalt értékeket. Akármennyire hirdeti is a hazánkat kormányzó Szent Szövetség, hogy újra kell írni a telefonkönyveket, meg kell változtatni a szokásainkat, és ami a’zemberek akaratának az útjában áll – lett légyen az éves, évtizedes vagy évszázados norma –, azt el kell söpörni. Ezt a forradalmi aktivizmust hazánk polgárainak többsége álmélkodva hallgatja, a bennünket körülvevő világ pedig kockázati tényezőként kezeli. Éppen, mert a jogbiztonság hiánya kockázati tényező, erre azonnal tartózkodással, kivárással, majd meneküléssel válaszolnak, reagálnak a külföldi befektetők. Ennek ékes példájaként az elsősorban külföldi tulajdonban lévő vállalatokat sújtó ún. válságadók „terven felüli”, azaz 2012 utáni beszedése miatt a német cégek – mint ennek a „numerus clausus adónak” a fő kárvallottjai – a már korábban tervbe vett fejlesztéseik elhalasztását, itteni érdekeltségeik óvatos „jegelését” fontolgatják. A megbízhatatlanság és a szószegés ugyanis egy tőről fakadnak, éles ellentétben állnak a bizalommal, márpedig a minimális bizalom hiányában nem csak minden üzleti-gazdasági tevékenység szűnik meg, hanem szétzilálódik a civilizált élet reménye is.

Az euróövezet tagjai bíznak abban, hogy az euróval való fizetés egyszerűsége, az elszámolások átláthatósága, egymás hitelességének és gazdasági erejének korlátlan elérhetősége és igénybevehetősége elég vonzó ahhoz, hogy a tagországok és gyarló politikusok által vezetett kormányaik tartózkodnak attól, hogy veszélybe sodorják ezt a közösséget, amelynek a közös pénz értékállósága az alapja, és ennek érdekében felelős magatartást tanúsítanak. Igen sajnálatos, hogy ennek az egymás jólétének fenntartásában és fejlesztésében érdekelt közösségnek, mint amilyen az Európai Unió és a krémjét jelentő euróövezet, két leginkább mintaadó országa: Németország és Franciaország már jóval a világpénzügyi válság előtt megszegte az euróövezet rendjét, az adott szót: átlépte a szigorúnak hitt államháztartási hiányplafont, ráadásul ennek lehetséges szankcionálásától is eltekintett (ld. az ún. túlzottdeficit-eljárás alkalmazása)*.

Induljunk ki egy egyszerű, pénzelméleti vagy közgazdasági ismereteket nem igénylő példából. Egy társasházban vagy egy bérházban előfordul, hogy egyik-másik család bajba kerül, nem tudja időben fizetni a számláit, és ezért kikapcsolják a világítást vagy a gázt, esetleg lekapcsolják a fűtési rendszert. A következmények a szomszédokat is érintik, hiszen a falak lehűlnek,  a kivilágítatlan ablakok vonzó célpontjaivá válnak a besurranó tolvajoknak, azaz a ház valamennyi lakójának jóléte is sérül. Még inkább így van ez, ha egy többlakásos házban az egyik lakó a saját lakásában nagy mennyiségű gyúlékony anyagot halmoz fel: ennek veszélyességéről és begyulladása esetén a közösen elszenvedett károkról senkit sem kell győzködnöm. A magántulajdonban álló egyes lakások tulajdonosaival is nehéz néha megértetni, hogy nem tehetnek meg bármit a saját lakásukban. Hirdethetik ugyan az új világrend eljövetelét, de nem gyújthatják fel saját lakásukat az új világrend – „a tűz forradalma” – eljövetelében bízva anélkül, hogy mások biztonságérzetét ne sértenék. „Forradalmi tettük” következménye az lesz, hogy a szomszédok a saját – esetleg a tűz martalékává váló – lakásuk és életük védelmében nemcsak a saját javaikat oltják és mentik, hanem a forradalmi hevülettől átitatott családét is. Másképpen szólva, a „függetlenségüket”, integritásukat féltőn óvó, de a közösségre veszélyt jelentő családok kénytelenek eltűrni, hogy a közös mentőakció átlépje a magántulajdon határait, el kell fogadniuk a segítséget. (Éppúgy, mint a közös segítségtől eleinte ódzkodó Írország, amelynek kormánya végül is kénytelen volt a közösségi nyomásra segítséget kérni.)

Igaz, hogy az euróövezetben egymással társult országok – a társasházi lakóközösség tagjai – előre megválogatják, ki lehet a ház lakója (piromániások nem költözhetnek a házba), a már beköltözöttektől viszont elvárják, sőt, megkövetelik, hogy a beköltözéskor szabott követelményeknek folyamatosan tegyenek eleget, az együttlakás előnyeinek növelése érdekében közösen és kölcsönösen segítsék egymás és az egész közösség gyarapodását. Nyilván még „egyívásúak” számára sem könnyű az együttélés, ezért nem elégséges az „egyívásúak” önfegyelme, kellenek a külső korlátok, szankciók is, amelyekkel (pl. túlzottdeficit-eljárás) visszaterelhető a karámba a kitörni akaró jószág, akarom mondani lakó. A követelmények és a szankciók nem csupán az elvont ház, az elvont és elképzelt lakóközösség érdekeit szolgálják, hanem a társasházban élő egyes tulajdonostársakét is. A leggondosabban megválogatott közösségben is előfordul, hogy valamelyik lakó saját együttélő családtagjaira veszélyt jelent, hogy a családfő képtelen felfogni, nem lehet az akarnok parancsnok otthon sem, hogy felelősséget kell viselnie a gyerekekért, az elesettekért, a betegekért, az idősekért is, ugyanakkor meg kell követelnie, hogy a nagyfiú ne dobálja el a csikket, a nagylány ne hagyja szanaszét holmiját.

Az euróövezet vállalása a mai, szorosan együttélő, globalizált világban – ahol egyik falu, város, ország sem pakolhatja a „szemetét” saját falujának, városának, országának a végébe, mert az egyben a másik falu, város, ország eleje is – nem szabad választás kérdése. Az euróövezetbe történő belépésnek és az ott-tartózkodásnak a követelményei éppen az országok (vállalataik, befektetőik, megtakarítóik, háztartásaik) egymás mellett élésének pénzügyi-gazdasági peremfeltételeit jelentik. Lehet, hogy egyik másik ország gazdasága az euróövezeten belül bajba kerül, lehet, hogy ezért az a látszat keletkezik, mintha az euróövezet egésze is állandó bajokkal küzdene, de a közös házból a ház és a saját életének a veszélyeztetése nélkül senki sem maradhat ki, léphet ki anélkül, hogy lépésével önmagát és az egész együtt élő közösséget bajba ne sodorja. Az együttélés mindig és mindenkinek nehéz dolog, de közösségen kívül nincs élet.



* V.Ö.: Bokros Lajos: Az euró mint társadalmi és kulturális vállalkozás. Élet és Irodalom 2010. szeptember 3.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Békeharc




Retró a divat. Születésem idején, 1951-ben szinte minden propaganda a békéről szólt. A békére készülve kellett szüleimnek fizetésük tetemes részéről lemondaniuk, hogy békekölcsönt jegyezhessenek. A békeharcra történő felkészülés jegyében emelték „békeidőben” a duplájára a magyar néphadseregbe besorozott katonák létszámát.

(Apropó, sorozás! De nagyon örültek volna az 1951-ben besorozottak, ha nem az orosz-szovjet mintájú egyenruhában, hanem a Szent Szövetség kormánya által tervezett „magyaros” egyenruhában vonulhattak volna, sajátos magyaros rangfokozatokkal a természeti katasztrófák idején a mentésre. Egészen másképp írta volna vagy írná meg Csohány Gabriella az ötvenes években sokszor idézett, elhíresült versét: „Megcsodálom hadseregünk erejét, számba veszem a legények elejét.”)

A békéhez visszatérve: nagyanyám bigottan ájtatos vallásosságához nem illő jelzőkkel illette a „békepapokat”, akik az imperializmussal való konfrontáció és a kommunizmus emberi értékek védelmét valló békepolitikája mellett hirdettek igét. A korszak kétségkívül legagyafúrtabb szava azonban a „békeharc” volt. Mire megtanultam beszélni, addigra a békeharc jelentősége már halványulóban volt, így gyerekszótáramba biztosan nem került bele, de később hitetlenkedve a hatvanas években érdeklődtem édesapámtól: Mi is az a békeharc? Ő azzal a Sztálinnak tulajdonított mondással válaszolt – hogy érzékeltesse az egész korszak légkörének bornírtságát és a kommunista diktatúra abszurditásait –, miszerint a nagy csizmás Józsi azt mondta volna: „Ha itt kő kövön nem marad, akkor is béke lesz!”

Ez a röhejesen tragikus mondás jutott eszembe, amikor elmélyedtem a Magyar Köztársaság 2011. évi költségvetési törvényjavaslatában. Mint Európa legversenyképesebb adózásának, „a családi adókedvezménnyel vegyes egykulcsos személyi jövedelemadó-rendszernek” (ld. OV) a bevezetése érdekében a  Szent Szövetség kormánya mindent lerombol, elpusztít, ami a rendszerváltás utáni Magyarország vívmánya volt.

Új, csak a szocializmus idején megszokott ágazati, megkülönböztető adókat vet ki a bankokra és más pénzügyi intézményekre, a kiskereskedelmi üzlethálózatokra, a távközlési és az energiaszolgáltatókra és az energiaszektor más vállalataira. Ahogyan a nyolcvanas években megszoktuk – akkor, rafináltan, „különbözeti termelési forgalmi adónak” hívták. Sokat röhögtünk Antal Lacival a szabályozóalku újabb és újabb csavarjain, amikor a Kádár-rendszer minden fejet levágott, amelyik kiemelkedett az átlagból. A Szent Szövetség kormánya által 2011-től kivetendő „válságadók” ráadásul elsősorban azokat az ágazatokat veszik célba, amelyekben magas a külföldi tőke részaránya, és amelyek az ún. szolgáltatásokban működnek. A válságadó emiatt egyesíti a múlt század harmincas-negyvenes éveiben elfogadott „numerus clausus” törvények megkülönböztető jellegzetességeit a Kádár-korszak „munkásista” demagóg voluntarizmusával, amelyik a termelőmunka felsőbbségét hirdette, így aztán nemhogy „túlszárnyalni”, de még „utolérni” sem tudta az imperialistákat, ahol a szolgáltatásoknak a GDP-hez való hozzájárulása már két-háromszorosan múlta felül az ún. termelő ágazatokét. A válságadó szétrombolja a külföldi befektetők elemi biztonságérzetét, a jogbiztonságot, amikor meglepetésszerűen vezet be egy adófajtát, majd ígéretét megszegve a válság elmúltával, 2012 után is fenn akarja tartani ezt a „numerus clausus” rendszert.

De az „Európa legversenyképesebb adórendszeréért” vívott békeharcban nemcsak a befektetők bizalma, az elemi jogbiztonság vagy a minden ágazatot, minden vállalatot egyenlő mértékben érintő közteherviselés roncsolódik, hanem az egyre öregedő Európában mindenütt nehézségekkel küzdő nyugdíjrendszer megújítására hivatott magyar magánnyugdíjrendszer is. A kormány nem elégszik meg azzal, hogy elveszi – eleinte azt állította, csak kölcsön – a magánnyugdíj-pénztártagok befizetéseit 14 hónapra, hogy az állami TB nyugdíjrendszer hiányát mérsékelje, de olyan helyzetet akar teremteni, amelyben az eddigi befektetett és megtakarított nyugdíjpénztári vagyon is elprédálható. Nem kell hosszan papolnom arról, hogy ez bizony farizeus érvekre alapítva a magántulajdon durva sérelme, és hogy hol lesz már a Szent Szövetség kormánya, amelynek helyt kellene állania, mire ennek az elprédált vagyonnak alapján nyugdíjat kellene fizetni. Most mindössze annyit jegyzek meg, hogy Európában mindenütt keresik annak az útját, hogyan lehetne az intergenerációs szolidaritás megroppanása után fenntartani az időskori megélhetés biztonságát, amelyben az időskorra való előtakarékosság az egyik lehetőség. Ezzel már itt sem marad kő kövön.

Ezeknek a külön sarcoknak, a magánnyugdíjpénztárak vagyona és a tagok befizetései elprédálásának hatalmasra rúg ám az összege. Ez több mint 1200 milliárd forint. Ha harmincas évek slágerét idézhetem, akkor bizony havi 100 milliárd fixszel az ember, akarom mondani a Kormány könnyen… álmodik nagyot. A Szent Szövetség kormánya ugyanis a bankadóból 160 milliárdot, az ágazati válságadókból 180 milliárdot, a Gyurcsánytól örökölt, az energiaszolgáltatókra kivetett Robin Hood adó megtartásával további 32 milliárdot, a magánnyugdíjpénztárak tagjaitól elorzott tagdíjakból 360 milliárdot, a pénztárvagyon elprédálásából pedig 530 milliárdot, azaz éves szinten 1200 milliárdot szed be. Ez a rendkívüli és ideiglenes befizetés több, mint a 2011-ben várható bruttó nemzeti termék 4 százaléka (a GDP 2011-ben 28 ezer milliárd Ft). Ha a kormány nem növelné a kiadásokat, és nem vezetné be „Európa legversenyképesebb adórendszerét”, akkor az államháztartás hiánya – ezekkel a rendkívüli sarcokkal és elprédálásokkal – akár 0 is lehetne. Kérdezhetnénk: lenne ennek értelme? Kérdezhetnénk: van-e értelme eljátszani a külföldi befektetők, a hazai megtakarítók bizalmát, van-e értelme az elemi jogbiztonságot és a szavahihetőséget veszélyeztetni? A válaszhoz nem kell angol ész. Ráadásul, ha összehasonlítjuk a 2011-ben elkölteni tervezett összegeket az idén megvalósuló kiadásokkal, akkor a különbség mindössze  240 milliárd Ft, azaz a GDP alig 1 százaléka. Más szóval úgy is fogalmazhatnánk, hogy a tervezet szerint ez a költségvetés nagyon szigorú. Reálértékben megtakarításokat jelent. Persze, számolni kell még a parlamenti vita „eredményeivel”, de a tervezet reálértékben – 1,5 százalékos kiadáscsökkentést irányoz elő. Ezért aztán igazán nem kellene mindent ledönteni.

Ha a kormány semmit sem tenne, nem fogna bele a békeharcba, csak várná az európai válság utáni konjunktúra „sültgalambját”, akkor is teljesíteni tudná az államháztartási hiány csökkentésének és az előbb említett szerény összegű költésnövelésnek a fedezetét. Ha 2011-ben csak 2–2,5 százalékkal növekszik a GDP és ehhez a GDP számításoknál használt belső inflációs ráta, az ún. deflátor 2,6 százalékkal társul (ahogy a Kormány tervezi), akkor a nominális GDP-többlet kb. 1300 milliárd Ft. (2,5+2,6=5% x 26,9 ezer milliárd Ft – ez az idei GDP). Az államháztartásban centralizált bevétel ennek kb. a 45–48 százaléka, azaz kb. 550–580 milliárd Ft. Ebből az államháztartási hiány csökkentésére – hogy az idei 3,8 százalékról 3 százalék alá mérséklődjön – fel kell használni kb. 300 milliárdot. Maradna 260 milliárd, ami a többletköltést is fedezné. Csak „Európa legversenyképesebb adórendszere” maradna fedezet nélkül, de a kövek egymáson maradnának. Hogy megéri-e mindent lerombolni „Európa  legversenyképesebb adórendszeréért”, erről már sokan írtak. Hogy ez lesz-e „Európa legversenyképesebb adórendszere”, erről meg majd még én írok.

Ráadásul azt is tudjuk, a „király új ruhája” meséből vagy a Gonosz Mostoha „Tükröm, tükröm” történetéből, hogy nemcsak pénzügyi-gazdasági, eddig józan paraszti ésszel képviselt igazságok vesztek oda, hanem mindenki, aki igazat mondott vagy mondhatott volna. A „Meztelen a király!” rikkantás jogát elvették az Állami Számvevőszéktől, hiszen felsötétített szemüvegűeket ültettek oda. Az Alkotmánybíróság nyelvét kimetszették, hogy ne rikkanthasson, bólogatására pedig aligha figyelnek majd fel. A Nemzeti Bank vezetőit már régóta öntözik jeges vízzel, majd állítják parázsra, így aligha lesz kedvük sokáig rikoltozni. A Költségvetési Tanácstól pedig most veszik el az emelvényt és a szócsövet.

A békekölcsönbe befizetett pénz elértéktelenedett, a duplájára növelt létszámú hadsereget leszerelték, a békepapok a tisztességes kommunista szolgálatban megöregedtek, a békegyűlések is megritkultak, a békeharc is véget ért. Egyszer Európa legversenyképesebb adórendszere is otthagyja majd a felvonulási téren a maga csizmáját.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










A győztes mindent visz




A kormány eldöntötte, hogyan fogja kimozdítani a magánnyugdíjpéztárak tagjait tulajdonukból. Rémálom, a kommunizmus bukása után húsz évvel, de világos beszéd. Az a döntés, amely „kitagadja” a saját döntéséhez, saját tulajdonához ragaszkodni akaró magánnyugdíjpénztári tagokat a nemzeti nyugdíj kockázatközösségéből, világosan mutatja az irányt. Mindent lehet! A kormány bármikor, bármire ráteheti a kezét. Nem volt elég a magánnyugdíjpénztári tagok befizetésének, tagdíjának 14 hónapra történő lenyúlása, most ellenállhatatlanul, mint egy II. világháborús büntető akció, a kormány megfosztja jövőbeli ígért nyugdíjuk háromnegyedétől a pénztártagokat. Nem számít, hogy munkáltatójuk rendületlenül fizette és fizeti munkavállalalójuk fizetése után a nyugdíjjárulékot,  a fizetés 24 százalékát, erre az állami nyugdíjkassza minden ellenszolgáltatás nélkül ráteheti a kezét. Ez a lépés nemcsak az Alkotmányban foglalt tulajdonvédelemnek mond alapvetően ellent, de a polgári jogból ismert szolgáltatás-ellenszolgáltatás római jogból ismert szokásos egyensúlyának is.

Azt, hogy a győztes mindent visz, nem csupán az ABBA slágeréből vagy a brit választási rendszer működési elveiből ismerjük, hanem most már a magyar politikai rendszer legújabbkori „fülkeforradalmából” is. Amióta a fülkeforradalom nyomán a Szent Szövetség Kormánya működik, már kezdjük megszokni, hogy a minisztériumi portástól a legutolsó állami vállalat takarítónőjéig mindenki a Szent Szövetség kormányának a bizalmából maradhat a helyén vagy kerül utcára. A győztes mindent visz elvnek azonban előre nem látott következménye az, hogy amihez a Szent Szövetség Kormánya hozzáfér, az az övé. A Szent Szövetség Kormánya már nem csupán népe javát, hanem a javait is akarja, amire lehet, arra teszi rá a kezét.

Biztosra megy, hiszen a hárommillió pénztártag nagy részének nincs pontos fogalma arról, mi is a különbség a két nyugdíjrendszer, a két nyugdíjpillér között. Éppen korlátozott tudása miatt, meg az ilyen erős büntetőszankció hatására hajlamos elfelejteni, hogy a magánnyugdíjpénztárban láthatja a saját számláján, tudja, hogyan alakul a nyugdíjmegtakarítása, hogy ez a megtakarítás örökölhető, hogy szabad választása szerint egy összegben is meg részletekben is igénybe veheti. Ez a beavatkozás azt is jól jelzi, hogy ez a kormány nem áll majd meg félúton. Ha elfogy az elprédálható magánnyugdíjpénztári vagyon, akkor minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül szemet vethet a nagyobb pénzügyi vagyonokra, az általa kijelölt határt meghaladó más megtakarításokra is.

Ha az államháztartás már ma is jól előre kiszámíthatóan növekvő hiányára 2013-tól nem lesz más fedezet, akkor újra a magántulajdon, a malacperselyek lebegnek majd a szeme előtt. A katasztrófahelyzettel való indoklás eddig is bevált, nemcsak a tragikus vörösiszap-balesetre való hivatkozással sikerült egy totálisan csak önmaga által önállóan és diszkrecionálisan értelmezhető felhatalmazást adnia magának, hogy azzal élve bármilyen magántulajdonú céget birtokba vehessen. A katasztrófahelyzet indokolja a sorozás visszaállítását is. Igaz, az új magyaros egyenruha hordhatásának a terve bizonyára meglehetősen csábító minden édesanya számára, így aztán örül majd, ha a gyermekét újra sorozással is igénybe veszik. A katasztrófahelyzet kezelésére fordítandó pénzeszközök indokolhatják majd a magánnyugdíjpénztári tulajdonon túl más magántulajdon igénybevételét is, mint amilyenek például a többi megtakarítások.

A későbbi szovjet-orosz rendszerhez vezető államosítások az I. világháború végén sem csupán a bolsevik, kommunista ideológia miatt következtek be, hanem azért, mert a harcban álló állam a katonai szempontból fontos üzemek munkásainak biztosította az élelmiszerfejadagot, illetve a termeléshez szükséges anyagokat. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a munkások követelték az állami tulajdonba vételt, de azon már van, hogy a munkásaikról és üzemükről gondoskodni akaró tulajdonosok is „sort álltak” az államosításért, reménykedve abban, hogy a háború elmúltával majd visszakérhetik a babaruhát. Szóval a módszer régi: a’zemberek szorult helyzetével való visszaélés.

A’zemberek pedig nem látnak összefüggést a mai és holnapi nehéz helyzetüket okozó akarnok döntések között, így továbbra is imádják – ahogy Ady óta mindig – aki rúgott beléjük, és akinek ettől rúgni támad kedve*.


* Ady Endre: A hőkölés népe

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák
.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










(V)-álságadó

 
 
 
 



Finom világ! Ki olyan ostoba,
Hogy ezt a durva csalást meg ne lássa?
De ki merész elmondani, amit lát?
Ocsmány világ ez! Azért pusztul el,
Mert ilyen bűnökről hallgatni kell
.”

Shakespeare: III. Richard (III. felvonás 6. szín)

Kezd kifejezetten szórakoztatóvá válni a Szent Szövetség Kormányának álságossága. Három millió polgártársunk megrablása = nyugdíjvédelem. Az önkéntes és a magánnyugdíjpénztárak tönkretételéről gondoskodó személy = nyugdíjvédelmi megbízott. Szabad döntés = beszolgáltatom a vagyonomat. Ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is a magánnyugdíjszámláján szeretné látni, érnek-e valamit a megtakarításai, ha szeretné, hogy nyugdíj-megtakarítása örökölhető legyen, ha szabadon akar dönteni arról, hogy nyugdíj-megtakarítását egy összegben vagy havi részletekben veszi-e igénybe, akkor kilépett a nemzeti szolidaritásból. A szabad választás a magánnyugdíj-ügyben azt jelenti, hogy aki fenn akarja tartani azt a helyzetet, hogy időskori megélhetésének csak háromnegyedét reméli az éppen befizető fiatal korosztálytól (állami nyugdíj), a hiányzó egynegyedet pedig saját megtakarítása okos befektetésétől várja , az „szabadon” elveszítheti időskori megélhetése háromnegyedét. „Rosszul döntöttél!” – mondja a szabad választás után a kormány, miközben először elveszi a magánvagyont, és csak annak adja vissza, aki ezt minden hátrány vállalásával kéri.

Amikor már a világ, Európa és hazánk is kifelé kapaszkodik a válságból és a recesszióból, amikor a kormány győzelmi jelentésekben arról papol, hogy a gazdasági növekedés – a várakozásokhoz képest – 2010. III negyedévében nem negatív, hanem közel 2 százalékos, akkor a külföldiek túlsúlyával és a szolgáltatásokban bevezeti a különadót = válságadót. Arról beszél, hogy azokat az ágazatokat terheli meg a válságadókkal, amelyek eddig is magas nyereséget értek el, miközben a kiskereskedelemben a rájuk kirótt adó 85 százalékát az a 15 áruházlánc fizeti, amelyek együttes vesztesége 2009-ben éppen csak 10 milliárd Ft-tal volt kevesebb, mint az általuk fizetendő adó. A bankszektorban mindössze két bank marad nyereséges, az összes többinek vissza kell fognia az aktivitását, azaz kevesebb és drágább hitelt mérnek majd, s ez a gazdasági növekedésért pályára lépő Szent Szövetség Kormány céljainak megvalósítását is veszélyezteti.

Európa legversenyképesebb személyi jövedelemadó-rendszerének megteremtéséről beszél a tervezett egyetlen, 16 százalékos kulcsú adó miatt, ami szerinte jelentős adócsökkentést és jövedelememelkedést jelent. De ebből az adózók 20 százaléka érzékel csak valamit, míg az adózók 80 százaléka számára legjobb esetben is a jövedelmi szintjük névleges megtartására van remény, feltéve ha van gyerekük. A tényleges jövedelembővülést az adórendszerben az átlagosnál magasabb jövedelműek is csak akkor érzékelik, ha legalább három gyermekük van. Ráadásul a megoldás nem teszi átláthatóvá és egyszerűvé az adófizetést sem, mert fenntartja valamennyi kedvezményt (ld. őstermelő) és kedvezményes adóztatási formát (ld. eva) is, ami miatt és ami mellett mindenki továbbra is a maga adókiskapujának a nyitogatásával lesz elfoglalva. Az egyetlen ésszerű lépés, hogy a legmagasabb jövedelműeknek már nem kell törniük a fejüket, hogy a korábban is egy kulcs alá tartozó osztalék- és árfolyamnyereségből vagy bérleti díjból származó jövedelmüket hogyan vonják ki a magas adó alól, mert most megnyílik számukra a jövedelmek „szektorsemleges” adóztatásának a lehetősége.

A pofátlan végkielégítés = amit nem az én híveim kaptak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a kirívóan alkotmányellenes, elkobzást jelentő, visszamenőleges hatályú 98 százalékos különadó hatálya alól külön kivonták Szász Károly valahai és jelenlegi PSZÁF-elnök végkielégítését, a „kivéve a gyevi bíró” elv alapján.

A vállalatok és vállalkozások nyereségadójának mértékét profitjuk első 500 milliójáig 10 százalékra mérséklik ugyan, de elfelejtik hozzátenni, hogy a vállalatoknak recesszió idején csak a kisebb része nyereséges. Ennek most kivételesen nem az az oka, hogy eltitkolják,  „elköltségelik” a nyereségüket, hanem az, hogy bevételek hiányában – lakossági vásárlóképesség híján – nincs nyereségük.

A Szent Szövetség Kormánya azt állítja, nem kívánja megszüntetni a Költségvetési Tanácsot, s ezen azt érti, hogy a nevet megtartja annak a formációnak, amelyben az Állami Számvevőszék elnöke, a Magyar Nemzeti Bank elnöke meg a köztársasági elnök által kinevezett személy a Költségvetési Tanács sapkájában jelenik majd meg, miközben a jelenlegi Költségvetési Tanács megszűnik. „Megerősíti” a jövőbeli Költségvetési Tanács jogosítványait, csak közben az Európában is elismerten magas színvonalon működő, Nagy-Britannia kormánya számára mintául szolgáló Költségvetési Tanácsot szétveri. Ennek az a módja, hogy a viszonylag kis létszámmal és kis költséggel működő Költségvetési Tanács költségvetési előirányzatának a 95 százalékát elvonja, ráadásul azt állítja, hogy az igényes munkához pénz nem kell, csak szakértelem.

Kell-e folytatnom a sort az Alkotmánybírósággal vagy az Állami Számvevőszék megszállásával, vagy azzal, hogy megszüntetik a Magyar Nemzeti Bank függetlenségének személyi biztosítékai? Ahogy én is, úgy az olvasó is unja a felsorolást.

Az élet merő unalom hazánkban. Igazán sajnálom, hogy születésemkor, 1951-ben nem volt ennyire jól szervezett és mesteri a kommunikáció, akkor nem tudták ennyire, mire is és miért is szavaztak a’ zemberek 99 százalékosan egy irányba. Akkor, ha elvitték a’zemberek malacát, kukoricáját, ha békekölcsönt jegyeztettek velük, még nem találták meg a helyes kifejezést: megvédjük a malacot. Nem jött létre a „Malacvédelmi Hatóság”. Pedig Dezső, a nagyszerű Tanú című film disznója milyen erős állami védelem alatt állhatott volna! És képzeljük magunkat most az egyszerű gátőr helyébe. Mit is mondott volna Pelikán, ha azt mondja neki Virág elvtárs, hogy azért viszik el a malacot, azért veszik el a nyugdíj-megtakarítását, azért rombolják földig a jogait garantáló intézményeket, hogy megvédjék őket? Ezt mondta volna: „Jó tudni.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!