Csillag István
- Részletek
- 2010. november 22. hétfő, 04:50
- Csillag István
Békeharc
Retró a divat. Születésem idején, 1951-ben szinte minden propaganda a békéről szólt. A békére készülve kellett szüleimnek fizetésük tetemes részéről lemondaniuk, hogy békekölcsönt jegyezhessenek. A békeharcra történő felkészülés jegyében emelték „békeidőben” a duplájára a magyar néphadseregbe besorozott katonák létszámát.
(Apropó, sorozás! De nagyon örültek volna az 1951-ben besorozottak, ha nem az orosz-szovjet mintájú egyenruhában, hanem a Szent Szövetség kormánya által tervezett „magyaros” egyenruhában vonulhattak volna, sajátos magyaros rangfokozatokkal a természeti katasztrófák idején a mentésre. Egészen másképp írta volna vagy írná meg Csohány Gabriella az ötvenes években sokszor idézett, elhíresült versét: „Megcsodálom hadseregünk erejét, számba veszem a legények elejét.”)
A békéhez visszatérve: nagyanyám bigottan ájtatos vallásosságához nem illő jelzőkkel illette a „békepapokat”, akik az imperializmussal való konfrontáció és a kommunizmus emberi értékek védelmét valló békepolitikája mellett hirdettek igét. A korszak kétségkívül legagyafúrtabb szava azonban a „békeharc” volt. Mire megtanultam beszélni, addigra a békeharc jelentősége már halványulóban volt, így gyerekszótáramba biztosan nem került bele, de később hitetlenkedve a hatvanas években érdeklődtem édesapámtól: Mi is az a békeharc? Ő azzal a Sztálinnak tulajdonított mondással válaszolt – hogy érzékeltesse az egész korszak légkörének bornírtságát és a kommunista diktatúra abszurditásait –, miszerint a nagy csizmás Józsi azt mondta volna: „Ha itt kő kövön nem marad, akkor is béke lesz!”
Ez a röhejesen tragikus mondás jutott eszembe, amikor elmélyedtem a Magyar Köztársaság 2011. évi költségvetési törvényjavaslatában. Mint Európa legversenyképesebb adózásának, „a családi adókedvezménnyel vegyes egykulcsos személyi jövedelemadó-rendszernek” (ld. OV) a bevezetése érdekében a Szent Szövetség kormánya mindent lerombol, elpusztít, ami a rendszerváltás utáni Magyarország vívmánya volt.
Új, csak a szocializmus idején megszokott ágazati, megkülönböztető adókat vet ki a bankokra és más pénzügyi intézményekre, a kiskereskedelmi üzlethálózatokra, a távközlési és az energiaszolgáltatókra és az energiaszektor más vállalataira. Ahogyan a nyolcvanas években megszoktuk – akkor, rafináltan, „különbözeti termelési forgalmi adónak” hívták. Sokat röhögtünk Antal Lacival a szabályozóalku újabb és újabb csavarjain, amikor a Kádár-rendszer minden fejet levágott, amelyik kiemelkedett az átlagból. A Szent Szövetség kormánya által 2011-től kivetendő „válságadók” ráadásul elsősorban azokat az ágazatokat veszik célba, amelyekben magas a külföldi tőke részaránya, és amelyek az ún. szolgáltatásokban működnek. A válságadó emiatt egyesíti a múlt század harmincas-negyvenes éveiben elfogadott „numerus clausus” törvények megkülönböztető jellegzetességeit a Kádár-korszak „munkásista” demagóg voluntarizmusával, amelyik a termelőmunka felsőbbségét hirdette, így aztán nemhogy „túlszárnyalni”, de még „utolérni” sem tudta az imperialistákat, ahol a szolgáltatásoknak a GDP-hez való hozzájárulása már két-háromszorosan múlta felül az ún. termelő ágazatokét. A válságadó szétrombolja a külföldi befektetők elemi biztonságérzetét, a jogbiztonságot, amikor meglepetésszerűen vezet be egy adófajtát, majd ígéretét megszegve a válság elmúltával, 2012 után is fenn akarja tartani ezt a „numerus clausus” rendszert.
De az „Európa legversenyképesebb adórendszeréért” vívott békeharcban nemcsak a befektetők bizalma, az elemi jogbiztonság vagy a minden ágazatot, minden vállalatot egyenlő mértékben érintő közteherviselés roncsolódik, hanem az egyre öregedő Európában mindenütt nehézségekkel küzdő nyugdíjrendszer megújítására hivatott magyar magánnyugdíjrendszer is. A kormány nem elégszik meg azzal, hogy elveszi – eleinte azt állította, csak kölcsön – a magánnyugdíj-pénztártagok befizetéseit 14 hónapra, hogy az állami TB nyugdíjrendszer hiányát mérsékelje, de olyan helyzetet akar teremteni, amelyben az eddigi befektetett és megtakarított nyugdíjpénztári vagyon is elprédálható. Nem kell hosszan papolnom arról, hogy ez bizony farizeus érvekre alapítva a magántulajdon durva sérelme, és hogy hol lesz már a Szent Szövetség kormánya, amelynek helyt kellene állania, mire ennek az elprédált vagyonnak alapján nyugdíjat kellene fizetni. Most mindössze annyit jegyzek meg, hogy Európában mindenütt keresik annak az útját, hogyan lehetne az intergenerációs szolidaritás megroppanása után fenntartani az időskori megélhetés biztonságát, amelyben az időskorra való előtakarékosság az egyik lehetőség. Ezzel már itt sem marad kő kövön.
Ezeknek a külön sarcoknak, a magánnyugdíjpénztárak vagyona és a tagok befizetései elprédálásának hatalmasra rúg ám az összege. Ez több mint 1200 milliárd forint. Ha harmincas évek slágerét idézhetem, akkor bizony havi 100 milliárd fixszel az ember, akarom mondani a Kormány könnyen… álmodik nagyot. A Szent Szövetség kormánya ugyanis a bankadóból 160 milliárdot, az ágazati válságadókból 180 milliárdot, a Gyurcsánytól örökölt, az energiaszolgáltatókra kivetett Robin Hood adó megtartásával további 32 milliárdot, a magánnyugdíjpénztárak tagjaitól elorzott tagdíjakból 360 milliárdot, a pénztárvagyon elprédálásából pedig 530 milliárdot, azaz éves szinten 1200 milliárdot szed be. Ez a rendkívüli és ideiglenes befizetés több, mint a 2011-ben várható bruttó nemzeti termék 4 százaléka (a GDP 2011-ben 28 ezer milliárd Ft). Ha a kormány nem növelné a kiadásokat, és nem vezetné be „Európa legversenyképesebb adórendszerét”, akkor az államháztartás hiánya – ezekkel a rendkívüli sarcokkal és elprédálásokkal – akár 0 is lehetne. Kérdezhetnénk: lenne ennek értelme? Kérdezhetnénk: van-e értelme eljátszani a külföldi befektetők, a hazai megtakarítók bizalmát, van-e értelme az elemi jogbiztonságot és a szavahihetőséget veszélyeztetni? A válaszhoz nem kell angol ész. Ráadásul, ha összehasonlítjuk a 2011-ben elkölteni tervezett összegeket az idén megvalósuló kiadásokkal, akkor a különbség mindössze 240 milliárd Ft, azaz a GDP alig 1 százaléka. Más szóval úgy is fogalmazhatnánk, hogy a tervezet szerint ez a költségvetés nagyon szigorú. Reálértékben megtakarításokat jelent. Persze, számolni kell még a parlamenti vita „eredményeivel”, de a tervezet reálértékben – 1,5 százalékos kiadáscsökkentést irányoz elő. Ezért aztán igazán nem kellene mindent ledönteni.
Ha a kormány semmit sem tenne, nem fogna bele a békeharcba, csak várná az európai válság utáni konjunktúra „sültgalambját”, akkor is teljesíteni tudná az államháztartási hiány csökkentésének és az előbb említett szerény összegű költésnövelésnek a fedezetét. Ha 2011-ben csak 2–2,5 százalékkal növekszik a GDP és ehhez a GDP számításoknál használt belső inflációs ráta, az ún. deflátor 2,6 százalékkal társul (ahogy a Kormány tervezi), akkor a nominális GDP-többlet kb. 1300 milliárd Ft. (2,5+2,6=5% x 26,9 ezer milliárd Ft – ez az idei GDP). Az államháztartásban centralizált bevétel ennek kb. a 45–48 százaléka, azaz kb. 550–580 milliárd Ft. Ebből az államháztartási hiány csökkentésére – hogy az idei 3,8 százalékról 3 százalék alá mérséklődjön – fel kell használni kb. 300 milliárdot. Maradna 260 milliárd, ami a többletköltést is fedezné. Csak „Európa legversenyképesebb adórendszere” maradna fedezet nélkül, de a kövek egymáson maradnának. Hogy megéri-e mindent lerombolni „Európa legversenyképesebb adórendszeréért”, erről már sokan írtak. Hogy ez lesz-e „Európa legversenyképesebb adórendszere”, erről meg majd még én írok.
Ráadásul azt is tudjuk, a „király új ruhája” meséből vagy a Gonosz Mostoha „Tükröm, tükröm” történetéből, hogy nemcsak pénzügyi-gazdasági, eddig józan paraszti ésszel képviselt igazságok vesztek oda, hanem mindenki, aki igazat mondott vagy mondhatott volna. A „Meztelen a király!” rikkantás jogát elvették az Állami Számvevőszéktől, hiszen felsötétített szemüvegűeket ültettek oda. Az Alkotmánybíróság nyelvét kimetszették, hogy ne rikkanthasson, bólogatására pedig aligha figyelnek majd fel. A Nemzeti Bank vezetőit már régóta öntözik jeges vízzel, majd állítják parázsra, így aligha lesz kedvük sokáig rikoltozni. A Költségvetési Tanácstól pedig most veszik el az emelvényt és a szócsövet.
A békekölcsönbe befizetett pénz elértéktelenedett, a duplájára növelt létszámú hadsereget leszerelték, a békepapok a tisztességes kommunista szolgálatban megöregedtek, a békegyűlések is megritkultak, a békeharc is véget ért. Egyszer Európa legversenyképesebb adórendszere is otthagyja majd a felvonulási téren a maga csizmáját.