Az alkotmánnyal van a baj
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. november 22. hétfő, 04:12
Nyilatkozatot adott legnagyobb napilapunknak az 53 százalékos kétharmaddal kormányzó pártszövetség egyik legnagyobb embere, a szorgalmas törvénybeterjesztő és alkotmánymódosítgató. A kormányzati papagájkommandó tagjaként ő is azt bizonygatta, hogy: „Az elmúlt három hét vitája […] nem az Alkotmánybíróságról, nem a jogbiztonságról, és nem is az alkotmányról szólt. Valójában arról, hogy egy országnak volt elege a pofátlan végkielégítésekből, ezt hárommillió szavazó megerősítette, és azt követelte, szerezzük vissza ezeket a hatalmas összegeket.” Mint derék papagáj, ő is a „pofátlan” jelzőt tette a „végkielégítés” főnév elé, mivelhogy igazi – szellemi – plebejusok csakis ezt használják, s még véletlenül sem mondanák a végkielégítésre, hogy teszem azt fölháborító, pimasz, aljas, esetleg arcátlan, ha egyszer a kormány finom ízlése a „pofátlan” szót rendszeresítette. A nyilatkozó sajnos nem világosított föl bennünket arról, hogy a hárommillió szavazó melyik népszavazáson nyilvánította ki ezt a követelését, amiként arról is hallgatott, hogy az alkotmánybíróság nem magát a „visszaszerzést”, csupán annak módját kifogásolta. Például a visszamenőleges hatályt, lévén, hogy a visszamenőleges hatályú törvénykezés egyszerűen a józan észnek mond ellent: egy törvény funkciója ugyanis az, hogy az emberek cselekedeteit szabályozza, ez pedig a múltra nézve lehetetlen. Pénzt elkobozni persze bármikor és bármilyen ürüggyel lehet.
A nyilatkozó mélységesen hallgatott továbbá arról, hogy az egész ügy valójában csupán ürügy: arra nézve, nehogy az Alkotmánybíróság tárgyalhassa a magánnyugdíjpénztárak államosítását. Ami szerinte szintén a fönt említett hárommillió szavazó követelése volt, hiszen ők a most kormányzó pártszövetségre szavaztak. Az ellenvetésre, hogy ez az intézkedés nem is szerepelt a választási ígéretek között, volt bőr a képén ezt felelni: „De igen. A nyugdíjak védelme kiemelten szerepelt.” Márpedig az állam nemde jobban garantálja a befektetések biztonságát – ezek után várhatjuk, mikor államosítják a bankbetéteinket, hiszen nyilvánvaló, hogy az állam azokra is sokkal jobban tud vigyázni. Karinthy híres vicce szerint az állam mindig megtartja, amit ígér, ha tehát pénzt ígér, azt is megtartja.
Ellenben a nyilatkozó teljes együttérzését nyilvánította az Alkotmánybíróság iránt, mely szegény „ebben a mai keretrendszerben semmilyen más döntést nem hozhatott”. A kérdésre, hogy akadályozta-e az Alkotmánybíróság bármely probléma megoldását, ezt felelte: „Az AB mint intézmény nem. Az eddigi alkotmány viszont igen.” Hogy tehát megkönnyítsék az Alkotmánybíróság dolgát, most korlátozni fogják a hatáskörét: így nem kell majd töprengenie mindenféle nehéz döntéseken, melyekkel netán akadályozná a kormány pénzügyi tevékenységét. De hogy mindenki lássa a kormányzó pártszövetség nagyvonalúságát, mégis tárgyalhatnak azért olyan pénzügyi kérdésekről, melyek összefüggenek az élethez való joggal és az emberi méltósággal. Hogy vannak-e ilyenek? Hát istenem, az üres halmaz is halmaz… Viszont a tulajdonhoz való jog „[a]zért nem szerepel, mert az élethez való jogot és az emberi méltóságot tartottuk a legfontosabbnak.” Shakespeare valamivel jobban látta a dolgot, amikor tragikomikus hőse szájába ezt a kétségbeesett fölkiáltást adta: „Házamat veszed el, ha elveszed /tartó oszlopát; s életemet is, /ha elveszed, amiből élhetek.” Nem véletlen, hogy minden tisztességes polgári alkotmányban az emberi és polgári jogok között szerepel a tulajdonhoz való jog.
A baj tehát nem az Alkotmánybírósággal van, hanem az alkotmánnyal. Mert a rendszerváltáskor „egy diktatúra után mintha a választók kezét megkötötték volna… […] mintha gondnokság alá helyezték volna az embereket, részben mintha óvnánk őket a saját döntéseink következményeitől [sic]”. Pedig a demokrácia lényege: érvényesül-e az emberek akarata. „Olyan alkotmány nem jó, amely elszakad a hétköznapok valóságától és az emberek akaratától. […] a tavaszi választás eredményében az elmúlt húsz év kritikája komoly szerepet játszott. […] csődje, kudarca, igazságtalanságai […] összefüggésben vannak az alkotmányos berendezkedéssel.” Mert szerinte nem demokratikus álláspont, hogy ha az emberek elszegényednek és elveszítik a bizalmukat a politika iránt, s gazdasági és társadalmi csőd felé száguld az ország, akkor azt feleli nekik a volt alkotmánybírósági és köztársasági elnök (mint maga mondta: „az alkotmány őre”), hogy „egyébként az alkotmány rendben van”. Szóval az ő felelősségét is vizsgálni kellene: „Ha egyetemi hallgató lennék, megengedném magamnak azt a pimaszságot, hogy ezeket megkérdezzem az elnök úrtól.” És úgy csinál, mintha nem kérdezte volna meg…
One-eyed John is surprised – flickr/Hilarywho
A legérdekesebb azonban, amit a demokráciáról mond. Eszerint még nem dőlt el, hogy „többségi vagy konszenzusos demokrácia legyen… Léteznek Európában olyan ősdemokráciák, amelyek nem a konszenzusos elvet vallják”. Ez persze bűvészkedés a szavakkal. Valóban létezik a demokrácia „többségi” típusa, mint Nagy-Britanniában, és „konszenzuális” típusa, mint mondjuk Svájcban (itt inkább „Konkordanzdemokratie” néven ismerik): az előbbi az egyszerű többségi elvet érvényesíti, az utóbbi az együttműködés lehetőségeit keresi. De az előbbi ugyanúgy nem jelenti azt, hogy a többség bármit megtehet, amiként az utóbbi sem azt, hogy a kisebbség obstruálhatja a kormányzást. Ezért vannak ugyanis „gondnokság alá” helyezve: az alkotmány és a törvények, a fékek és ellensúlyok, például valamifajta alkotmánybíróság gondnoksága alá – amitől a diktatórikus módszerek kedvelői persze mindig is szerettek megszabadulni. Láthatólag a nyilatkozó is: „[A]mi akadályoz, azt félre kell gördíteni. […] Szeretem megoldani a problémákat. Ez sokak számára arroganciaként csapódik le.” Számunkra is. Mentségére legföljebb azt lehetne fölhozni, hogy ez nem (csak) az ő egyéni arroganciája.
