Kevesebb demokráciáért való könyörgés :)
- Részletek
- Az olvasók írásai
- 2010. november 22. hétfő, 03:51
- Pap László, Mihancsik Zsófia
Pap László levele
Kezdetben volt a Gyurcsány-klub, a Demokratikus koalíció, vagy ilyesmi. Tetszett, persze hogy tetszett, csatlakoztam. Aztán jött a levél, kellene a demokráciához egy kis pénz. Adtam, persze hogy adtam, nem adják ingyen a sátorvasat. Még egy hét sem telik el, mikor hírét hallom, hogy megszorult szegény Charta. Fogom a kompjútert és már utalom is át a nehéz ezreseket, de alig ütöm le az utolsó entert, kapom az SOS-t a Klubrádiótól, nosza vegyünk gyorsan műsorperceket! Veszünk gyorsan műsorperceket, majd jön a lelkifurdalás, hát szegény Galamusnak nem adtunk! Ez így nem igazságos, kapjon a Galamus is. Kapott is, persze, de ha már kapott, beleolvasok a „Nők a pályán...” cikkbe, sőt (vesztemre) belekattintok, hiszen én magam is régóta papolom, hogy a nők háttérbe szorítása ostobaság, erkölcstelen és gazdaságtalan. Jó a cikk, de mit látok a honlap alján? Bizony, egy számlaszámot. Sóhaj, utalás, megérdemlik, menjünk tovább. De csak a postaládáig, amelyből kihull a vakok és gyengén látók levele, akiket családi okokból támogatok, és kaptam egy kedves üdvözletet a lábbal és szájjal festő művészektől, akiket már évek óta...
A feleségemnek a Klubrádióig mertem bevallani, ezt a nőügyet már gondosan eltitkoltam.
Barátaim, könyörgöm, ne alapítsatok több egyesületet, alapítványt, egyletet és koalíciót, vagy ha mégis ilyet tennétek, kérem, semmiképpen ne mondjátok el nekem!
Köszönettel
Pap László
(maradék nyugdíjából élő aktív mérnök)
Ps.: Gyurcsány Ferenc rendszeresen küldi az elszámolást, mennyi pénz folyt be, és mire, mennyit költöttek. Ő az egyetlen...
Grief – flickr/Hilarywho
Mihancsik Zsófia válasza
Kedves Pap László,
Önnek teljesen igaza van. Túl sokan vagyunk, túl kevés pénzre. Tanúsíthatom, a számlánkra érkezett támogatásokból következtetve, hogy Magyarországon jobbára a kisebb vagy átlagos jövedelműek segítenek a közhasznú, nonprofit vagy alternatív intézmények-szerveződések fenntartásában, sőt, ezek szerint ma már az olyan bejáratott, nyereségorientált magánszolgáltatókéban is, mint amilyen a Klubrádió. Ebből két tanulság adódik.
Az első meglehetősen közhelyízű, sajnos: Magyarország nem Amerika. Nem az Egyesült Államok, ahol nonprofit intézmények – köztük közszolgálati rádiók –, művészeti, szociális és civil szerveződések tömegeit tartják el, támogatják az amerikai polgárok. Kicsi és nagy jövedelműek. Magasabb jövedelmekből, stabilabb életszínvonalról, persze, de ez nem változtat azon, hogy a közcélú adakozás benne van a kultúrában, a közgondolkodásban, része a mindennapoknak. Mondhatnánk úgy is: divat. És nemcsak adakozásként, jótékonykodásként. Ez a gesztus ugyanis bizonyos értelemben része a polgári társadalom nálunk ma már államilag tagadott alapelvének, az öngondoskodásnak is: ha színvonalas szolgáltatásokat akarsz a kommersz világában, ha a saját, bármilyen tág közegedben – például a hazádban – kevesebb elesett embert akarsz látni, ha értékeled, hogy mások elvégzik helyetted azt, amit fontosnak tartasz, de neked se időd, se felkészültséged nincs hozzá, akkor segíted azokat, akik mindezt megcsinálják neked és helyetted, vagy egyszerűen megcsinálják másokért. Azaz ethosza van az adakozásnak. Sok adatot olvastam erről, csak egyet idézek: „Az Egyesült Államokban az átlag család adózott jövedelmének két százalékát adja oda közhasznú célokra, míg a társadalom leggazdagabb egy százaléka jövedelme nyolc százalékát adakozza el.” Nálunk ez nem így működik. Nálunk a vörösiszap-katasztrófa elszenvedőinek tízmillió forintot ajánl fel a leggazdagabb magyar. Ami pedig a médiát illeti: azt jobbára csak pártszolgálatra hoznak létre és tartanak fenn – nem tételezem fel, hogy meggyőződésből, sokkal inkább jól felfogott érdekből – szinte kizárólag a jobboldali milliárdosok. Mert nálunk gazdag emberből is kétféle van: jobboldali és baloldali. Az egyik úgy gondolja, hogy a közgondolkodás befolyásolása nélkül nincs sem politikai, sem gazdasági hatalom, így aztán az általa pénzelt média- és sajtóbirodalom ma már mást sem tesz, mint manipulál (bár lassan kidobott pénz lesz a pénzük, hiszen megteszi ezt az állam – az adófizetők – által eltartott és közszolgálatinak csúfolt média is). A másik meg általában úgy gondolja, hogy nem az ő dolga, hogy segítsen a közvéleményt hitelesen informálni és érvekkel formálni. Ezért aztán sorsára hagyja azokat a közvetítőket, akik és amelyek ezt megtehetnék.
A második tanulság: aki pénzt kér az emberektől, annak nagyon meg kell gondolnia, etikusan jár-e el, ha ráhajt a ma Magyarországon létező kevéske adakozókedvre és még kevesebb pénzre. A kicsi torta kicsi szeleteire, ahogy a reklámpiacon mondják.
Ami pedig az elszámolást illeti – és itt már csak a Galamusról beszélhetek: mint a G-7 rovatban olvashatja, ezt működtetjük az Önök, az olvasók támogatásából. Ez az egyetlen rovata a Galamusnak, amelyre pénzünk van, hála Önöknek. És azért épp ez, mert más elven működik, mint az újságunk maga: ennél a rovatnál minden áldott nap olvasni, informálódni, gondolkozni és írni kell, dolgozni a Galamusnak, és a napi munkát végképp nem lehet senkitől ingyen kérni. (Más kérdés, hogy vannak, akik még azt a kevés pénzt sem fogadják el, amit fizetünk érte.) És ha már itt tartunk: be kell vallanom, nekem felelős szerkesztőként lesül a képemről a bőr, ha olykor arra kérek vendégszerzőket, hogy írjanak nekünk egy-egy cikket csak úgy, vagy valamilyen konkrét témáról. Ingyen, mert pénzünk, az nincs rá. Ugyanis mindenki a munkájából, a felhalmozott tudásából él, az általában alulfizetett értelmiségiek is. Nagyon nem itt kellene tartanunk a kommunista szombatok és egyéb elvárt ingyenmunkák világának bukása után húsz évvel. Beérhetném persze azzal is, hogy vagyunk tizenegyen, akik önként vállalkoztunk rá, hogy egyetlen fillér nélkül belevágunk a Galamusba – ha nem veszi rossz néven, itt azért szólnék egy jó szót a csoportról: elképesztő teljesítménynek tartom, hogy a csoport tagjai a pénzkereset halvány reménye nélkül is egy éve írják az újságunkat, hogy egyetlen nap sem volt ez alatt a rengeteg idő alatt, amikor az olvasók reggel ne találtak volna új írást a Galamusban –, szóval beérhetném azzal is, hogy majd írnak a csoporttagok, ha kedvük, idejük, egyéb munkájuk megengedi. De ha az ember azért hozott létre egy napi fórumot, mert érteni és megértetni akar lehetőleg mindent, ami körülötte történik, nagyon nehéz megállni, hogy ne kérje olyanok szakértelmét, tudását, eszét és munkáját is, akik jobban otthon vannak egy-egy területen, mint mi tizenegyen.
Ezen kívül elszámolásként csak az arról szóló kimutatást tudnám felajánlani, hogy az elmúlt egy évben – a Galamus december 15-én lesz egyéves – hogyan éltük fel minden létező pénzünket mi ketten, akik nemcsak írjuk, hanem napi 24 órában szerkesztjük is az újságot (a szövegeket, a képeket, a híreket, minden egyes sort, ami a Galamusban megjelenik, éjjel-nappal): Kelemen László, a Galamus web- és részben hírszerkesztője, meg én, a mindenes. És ha letenném Ön elé ezt az elszámolást, azt is pontosan meg tudnám mondani, hol lesz a vég: amikor már nem lesz, aki szerkessze a Galamust – a mai formájában semmiképp.
Egyszóval megértem Önt, és igazat is adok Önnek. Azzal a kiegészítéssel, hogy úgy gondolom, nem elsősorban az Ön dolga lenne, az éhhaláltól megmenteni a levelében felsorolt szegénylegényeket, beleértve minket is.
De persze mi is köszönjük Önnek, Önöknek a mai napig érkező támogatásokat. Nemcsak a forintokat köszönjük, hanem az odafigyelést, a törődést, a segíteni akarást is
Mihancsik Zsófia
(a maradék spórolt pénzéből élő aktív újságszerkesztő)
