Galamus.hu - Bolgár György interjúi a Galamusban

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2010. november 19.

Nyomtatás

Részletek: Bolgár György - Megbeszéljük; 2010. november 22. hétfő, 02:43; Megbeszéljük

3. oldal / 3

Aczél Endre újságíró

Aczél Endre: – Ahogy hallottam, hogy ez a nemzeti színházi botrány továbbgyűrűzik. Én a gyűrűzésnek egy elég speciális aspektusáról beszélnék, mert egy kicsit döbbent vagyok, ugyanis ma délelőtt kaptam Bukarestből egy telefont egy magyar parlamenti képviselőtől, aki – hát hogy úgy mondjam – a hozzám intézett szózatát a fajfenntartó igen imperatívuszával kezdte, mondván, hogy megint mi szívunk. Mire én, hogy nem is értem, talán valami rossz fát tettem a tűzre, vagy mi történt? Gyorsan kiderült, hogy a Nemzeti színház ügyéről van szó, a román nemzeti ünnepen rendezendő fogadás lemondásáról. De mi az, hogy megint mi szívunk, vagy rajtunk csattan az ostor - ahogy ő mondta? Hát, mondja az illető nekem: a helyzet az, hogy március 15-ét mi mondjuk Kolozsvárott az Operaházban, Nagyváradon a Nemzeti Színházban szoktuk ünnepelni, na most ettől a bosszúszomjas társaságtól – mert hát úgy néz ki, hogy ez olyan, tehát a román többségről van szó, azt mondja – minimum kitelik az, hogy nem fogjuk az idei március 15-ét se itt, se ott ünnepelni, mert ők azt mondják, hogy nézzétek, ha nektek annyira fáj a gyulafehérvári nyilatkozat, magyarán a román nemzeti ünnep, tehát Erdély és a királyi Románia egyesítése, akkor nekünk meg 1848/49 fáj, ugye az unió Erdéllyel és így tovább. Akkor leszünk kvittek, ha mi meg ezeket a rendezvényeket mondjuk le, magyarán a kolozsvári meg nagyváradi magyarok nem fognak se az Operaházban, se a Nemzeti Színházban ünnepelni, pusztán elégtételként azért, hogy kitiltják a román nagykövetséget a budapesti Nemzeti Színházból!

Bolgár György: – Na jó helyre adresszálta ezt a kifakadását...

– Az illető régi barátom, és nem azért hívott fel, mert én egy véleményalkotó vagy valaki volnék, csak meg akarta velem osztani ezt az élményét, és hát nyilván hall már ilyen dolgokat ott a bukaresti parlamentben, mert ha nem hallana, akkor nem hívna fel, ugye?

– Igen, nyilvánvalóan nemcsak a magyar képviselők esetleg aggodalmas reakcióit hallja, hanem néhány román kollégájának az esetleges kirohanásait is.

– Vagy a logikája működik, mivel ő történetesen nagyváradi, úgyhogy aztán mindenki következtethet. És anélkül, hogy én Alföldivel vagy a Nemzeti Színház eljárásával kapcsolatba bármit mondanék vagy állást foglalnék, úgy gondoltam, helyes, ha ezt a Klubrádió hallgatóinak a tudomására hozom, mert hát végül is van ilyen, pontosabban szólva lehet ilyen, Isten ne adja, hogy így legyen. De ebből az derült ki, hogy „a büntetés nem marad el”.

– Igen, és az biztos, hogy az ilyen incidensek nem segítenek, függetlenül attól, hogy valóban az lesz-e a válasz március 15-én, amit az illető képviselő rosszabb álmaiban elképzelt, vagy nem, de hogy ezt megjegyzik, és hogy ennek lesz valamilyen következménye, az biztos!

– Hát nézd, a román sajtó reagálásában ugye van, kétségkívül van bosszúszomjas vérengzés, van tárgyilagosság, mindenféle dolog van, de én úgy gondolom, hogy egy jelentős romániai magyar politikai személyiség okkal teszi, ha az első reakciója az, hogy hát ezért mi fogunk fizetni. Mert tudod, a dologban az az érdekes, hogy ő is meg a kollégái is – elég sokat forgolódok a körükben – mindig azt mondják, hogy bármi történik Magyarországon, az ostor vége az rajtunk csattan!

– Itt meg azt mondják, hogy de ezért nem hunyászkodhatunk meg állandóan, nem húzhatjuk be fülünket-farkunkat, igenis álljunk ki azokért az értékekért, amelyekben hiszünk, és ha nekünk nem tetszik Erdély elcsatolása, és nem tetszik Trianon, akkor nem ünnepelhetjük együtt a románokkal a Nemzeti Színházban – hogy is fogalmazta Pálffy István képviselő, volt kollégánk? Valamilyen templomot emlegetett –, szóval nem ünnepelhetünk együtt egy ilyen ünnepet, ami számunkra keserű emlékeket vagy gondolatokat ébreszt.

– Hát persze, rendben van, de ugyanakkor 1848-49-ben ugye, az ismert nemzetpolitikai kudarc miatt Kossuth későn jött rá, hogy… de hát ezt nem részletezem, hiszen a történelmet ismerők pontosan tudják, hogy az unió Erdéllyel nekik nemzeti sérelem, és ha ez nemzeti sérelem, akkor a magyaroknak kvázi sincs joguk ahhoz, hogy egy román szempontból – hogy mondjam, persze énnekem súlyos aggályaim vannak mindezzel kapcsolatban – sérelmes lépést ünnepeljék egy romániai Operaházban meg egy nagyváradi Nemzeti Színházban. Sajnálatos módon, amire a partnerem utalt, mind a két helyen masszív román többség van az önkormányzatban, tehát bármikor meg tudják tenni azt, hogy egy ilyen rendezvényt letiltsanak.

– Vagy ha mégsem, akkor hangulatot lehet majd kelteni akkor.

– A fene se tudja, én nem tudom, hogy mi lesz ebből, ne jósoljunk, hogy március kezdetén mi lesz, de én azt gondolom, hogy elég szimpla a logika, ami a nekem telefonáló emberben működik, és én nem vagyok képes másra, mint azonosulni ezzel, hogy igen, már mondtam az imént: a büntetés nem marad el. Hát a fenének sincs erre szüksége!

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!