Amit láthatunk és amit nem
- Részletek
- Napi apró
- 2014. június 23. hétfő, 06:10
- Huszár Ágnes
Az úgynevezett szocializmus időszakában hozzászoktunk ahhoz, hogy korlátoznak bennünket a külföldi filmek és dokumentumok megismerésében. A pornográfia felnőtt emberek esetében nevetséges tilalma értékes művészfilmeket (Bergman, Bertolucci) sorolt a rendszer által mindörökké infantilizált közönség számára hozzáférhetetlen kategóriába. A dekadencia vádja pedig az alternatív, kísérletező alkotásokat zárta ki a hazai mozikból. Dekadens kultúrszemétnek számított minden olyan alkotás, amelynek világlátása összeegyeztethetetlen volt a szocialista realizmus szűk zsinórmértékével.
Leggyakrabban bizonyos történelmi eseményeknek a mindenkori hazai és moszkvai pártideológiával való összeférhetetlensége miatt döntöttek az illetékesek a tilalom mellett. Milos Forman filmje 1979-es Hair című musical pacifista tartalma miatt viszonylag korán bekerülhetett a szocialista mozikba, a Vietnamban játszódó filmek közül viszont csak kevés. Oliver Stone A szakasz (1986) című kitűnő filmje igen, de Stanley Kubrick hatalmas művészi erejű opusza, Az acéllövedék (1987) már nem. A közönségfilmek között is válogatott a filmforgalmazási cenzúra, Ted Kotcheff világsikert arató Rambóját (1982) például csak karcos rablókópiákról lehetett megismerni.
Aztán jött a rendszerváltás, és vele, úgy gondoltuk, a filmforgalmazási önkény és cenzúra vége is. Rá kellett jönnünk, hogy a kiválasztási szempontok megváltoztak ugyan, de nem kevéssé diktatórikusak. A forgalmazók azt vásárolják meg, ami behozza nekik a pénzt. Huszadrangú akciófilmektől és bárgyú vámpírgiccsektől csengenek a plázamozik kasszái.
Most pedig mintha ébredezni kezdene a politikai megalapozású cenzúra is. A napokban mutatták be David von Aarburg filmjét Carl Lutzról, a svájci diplomatáról, aki 50 ezer magyar zsidó életét mentette meg, köztük, hogy csak néhányat említsünk: Heller Ágnesét, Konrád Györgyét és Lendvai Pálét.
Lutz neve kevésbé cseng ismerősen, mint Perlascáé és Wallenbergé, tettei azonban hasonlóak, ezt ismerte el 1965-ben az izraeli állam azzal, hogy a „világ igazai” közé emelte. Félő azonban, hogy a film címében „elfelejtett hős”-ként aposztrofált Lutz most sem lép ki a feledés homályából. Úgy tűnik, nem vállalkozik senki a film magyarországi forgalmazására. Aki korábban jelentkezett, azzal lépett vissza, hogy „politikailag nehéz” forgalmazni ezt a filmet a mai körülmények között. Bizonyára arra gondol, hogy bár tiltani nem lehet, a filmet bemutató forgalmazó életét megnehezíteni nagyon is. Ő pedig nem életét kockára tevő hős, hanem megfelelő profitra számító üzletember.
A holokauszt hetvenedik évfordulóján Gábriel országának hivatalossága az igazi áldozatokról és az őket mentő igazakról vesz a legkevésbé tudomást. Hiszen a fejét szelíden lehajtó arkangyal országában kit és kitől is kellett (volna) megvédeni?
